Németh Péter: Egy rezsim száműzése

Aki követte a Fidesz-uralom tizenhat évének bemutatását vállaló sorozatunk eddigi, tizenkét részét, biztosan kaphatott benyomást arról, mi is történt Magyarországon e bő másfél évtized alatt. Igyekeztünk sokoldalúan, minden fontos területre kiterjedően képet adni arról, miért is jutottunk el oda, ahol most tartunk. Vagyis addig, hogy az a kormány eltékozolta azokat a lehetőségeket, amelyek valóban lehetőséget adtak volna felzárkózni a fejlettebb országokhoz, miért történt éppen az ellenkezője, vagyis hogyan csúsztunk folyamatosan lefelé, miért kerültünk lejtőre, és miért lett hirtelen elege sokaknak az orbáni rendszerből.

Persze illik óvatosan fogalmazni; egy nappal a választások előtt még egyáltalán nem biztos, hogy bekövetkezik a váltás, hogy magunk mögött hagyhatjuk ezt a rezsimet, mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy ha új érára ébredünk valamikor a napokban, akkor ez tényleg az lesz, amiben reménykedünk. Ezt most csak azért írom ide, mert volt kolléga, aki azzal vádolt bennünket, hogy mi, népszavások tiszások vagyunk, vagy ahogy ő fogalmazott: magyaristák.

Magyar Péter és az ő pártja egyelőre az esélyt jelenti számunkra, hogy Magyarország képes visszatérni a helyes útra, arra az útra, ahol megszűnik a nepotizmus, a korrupció, a maffiaállam, a családi biznisz és még sorolhatnám. Hogy van esély arra, hogy újra európai országként gondolhassunk magunkra, és mások is így gondoljanak ránk. Hogy Magyarországról ne úgy beszéljenek, ahogy most teszik: egy, az agresszort kiszolgáló rendszerről, mint egy szégyenteljes országról, amely az áldozatot támadja, és amely még a saját népével sem képes békében élni.

Mert ennek a tizenhat évnek ez a legszörnyebb hozadéka, a végtelen megosztottság, és amely a szavazás eredményeként akár meg is szűnhet. Megszűnhet akkor, ha az új hatalom él az eséllyel és felszámolja azokat a fideszes gócokat, amelyek révén lényegében megszűnt a demokrácia.

Nem működött demokratikusan az Alkotmánybíróság, a Médiahatóság, a Legfőbb Ügyészség, de természetesen az országgyűlés sem. A kétharmados többség, és Orbán Viktor mindenhatósága szolgalelkűvé tett mindenkit azon az oldalon. Csak most, amikor felfesleni látszik a fideszes világ, most akad néhány olyan ember, aki ki akar szállni ebből a mókuskerékből, aki szakítani akar a fideszes világgal. Azzal a világgal, amely szolgvá akart tenni  mindenkit. Orbánnak azonban még ez a szolgalelkű hadsereg is akadályt jelentett; kihasználva a 2015-ös menekültáradatot, később a cocid-járványt, aztán az ukrán háborút, veszélyhelyzetet hirdetett, hogy kényelmesen, rendeleti kormányzással vezesse kabinetjét. Páratlan lehetőségeket biztosított a maga számára, és ezzel igyekezett is élni. Az évtized során csak olyan emberekkel vette körbe magát, akik aggály nélkül szolgálták őt,minden ellentmondás, kritika nélkül. Ez azonban csak a kisebbek baj. Azért a kisebbik, mert ettől még lehetett volna jó irányba kormányozni az országot, de a korrupció szép fokozatosan felfalta magát a miniszterelnököt is. A bajok persze már az első kormányzási ciklusa alatt elkezdődtek, amikor rájött arra, hogy a közbeszerzések győztesei is tőle függnek, noha akkoriban még úgy nyilatkozott: „ne mi nyerjük a legtöbbet”. Ám ez az óvatosnak tűnő, látszólag szerénykedő mondat is rámutat a későbbi énjére, amikor már azt tette gyakorlattá, hogy igenis, ők nyerjék a legtöbbet. Ezt már mondani sem kellett, az irányításának eme új, 2010-ben megnyílt szakaszában mindenki tudta, mi a szerepe, mi a helyes döntés. Aki nem tudta, vagy nem alkalmazkodott, az kikopott, így vált általánossá: az juthat tartósabb kormányzati, vagy kormány közeli szerephez, aki kellően szervilis, aki zokszó nélkül kiszolgálja a Főnököt. 

És így van ez a KDNP képviselőivel is.

Noha,  velük, látszólag koalícióban kormányoz Orbán, valójában azonban  ténylegesen a KDNP-nek semmilyen önálló törekvése nincs, kinevezett kereszténydemokraták ülnek a parlamentben, olyan látszólagos vezetővel, akinek soha nem is volt szándéka valódi, szuverén pártként működtetni a KDNP-t. Semjén Zsolt pont az a partner, amilyet a kormányfő akart; megelégszik az akol melegével, semmilyen akadályt nem emel az autoriter rendszer elé.

Természetesen itt említeni kell az ellenzéket is, amely ellenzék választásról választásra bukdácsolt, hogy aztán eljátssza az országgyűlésben a létező ellenzék szerepét, miközben pontosan tudta: csak asszisztál a hatalomnak, biztosítja a demokratikus paravánt. Pedig tudta, hogy sem féket, sem ellensúlyt nem tud képezni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül ott kellett volna hagynia a parlamentet, annyit azonban igen, hogy jelenlétével hozzájárult egy féldiktatúra létrejöttéhez. Hiszen Orbánnak a saját képviselőire sem volt igazán szüksége, hát még az ellenzékére. És igen, úgy érkeztünk el a vasárnapi választásokig, hogy Magyarországon semmilyen fék, semmilyen ellensúly nem akadályozza a hatalmi akaratot, ráadásul most azt is láthatjuk, hogyan darálták be a nemzetbiztonsági szolgálatokat, a rendőrséget, és hadsereg vezetését is. Nem győzöm hangsúlyozni: az évtizedes rendeleti kormányzás mindent lezüllesztett maga körül, sajnos az ellenzéket is. Ezért is bukkanhatott fel a semmiből egy új szereplő, egy olyan szereplő, aki nem égett bele a korábbi rezsimbe, noha éppen onnan került ki. Sokan jósolták, hogy a Fidesz a végén saját magát fogja megbuktatni, illetve csak akkor reménykedhetünk, ha önmagát számolja fel. Most persze nem ez történt, egy magányos harcos jutott el odáig, hogy ebből elég, és most csak reménykedhetünk benne, hogy tényleg így gondolja. Magyar Péter, mint ahogy ezt maga is elismeri, szem volt a láncban, még akkor is, ha „csak” férjként volt haszonélvezője a Fidesz-uralomnak. De a változásban hívő választóknak arra volt szükségük, hogy jöjjön már valaki, aki képes szembeszállni a túlerővel, a rendeleti kormányzással, aki kérlelhetetlenül rámutat a rendszer bűnös voltára. Tömegek álltak Magyar Péter mögé, aki tudta – szemben Márki-Zay Péterrel – miként kell felvenni a harcot, hogyan oltsa ki a vele szembeni támadásokat, hol tud rátapintani a rezsim gyengeségeire. A Fidesz, pontosabban az orbáni apparátus minden megpróbált, az össze korábban hatásos praktikát bevetette ellene, de Magyarnak mindenre volt hatékony válasza. Hiába reménykedett a kormányzat abban, hogy ez lufi gyorsan ki fog pukkanni, az idő haladtával egyre kétségbeesettebb kísérletekkel próbálkozott, hogy ez a pukkanás valóban megtörténjen. A kegyelmi ügy csak az első lépés volt, amellyel szemben a feleség-lehallgatási botrány építése kicsorbult fegyvernek bizonyult, erősebben hatott a pedofilok segítése, valamint a hirtelen ügyetlenné, esetlenné váló kommunikáció. Orbán már az első héten félrecsúszott, rosszul és késve reagált, mint ahogy Novák Katalin és Varga Judit menesztése is inkább volt kontraproduktív, mint hatékony lépés. (Kár arra hivatkozni, hogy mindkét hölgy lemondott, nincs ember, aki ne tudná, hogy Orbán menesztette őket…) Onnan kezdve a kommunikáció irányítása lényegében kicsúszott kormány főkezéből, és ez 2010, sőt 2006 óta először fordult elő. Maga a miniszterelnök, de az egész apparátusa hibát hibára halmozott, szaporodtak a rossz mondatok, a félresiklott döntések. Pedig abból volt korábban is bőven, ám azokat rendre megúszta a parlamenti többség. Megúszta a nyugdíjpénztár 3000 milliárdjának ellopását, megúszta az alaptörvény egyoldalú megalkotását, majd folyamatos módosítgatását, és megúszta - még egyszer - a szükségtelen rendeleti kormányzást.

Ha leltárt készítenénk az elmúlt tizenhat évről, mint ahogy ezt a sorozatunkban igyekeztünk megtenni, akkor nem is tudom mit helyeznénk az első helyre. Jómagam az autoriter rendszer kiépítését, a fél-diktatórikus hatalom gyakorlatát tenném oda, a normális parlamenti rendszer lebontása mellett. Mindezek alapozták meg a burjánzó korrupciót, Mészáros Lőrinc felbukkanását, akiről elég nyilvánvalóan tudhatjuk, hogy csillagászati vagyonát nem saját magának köszönheti, ha egyáltalán van neki saját vagyona. Nagy kérdés, hogy mi lesz ennek a vagyonnak a sora, ha megtörténik az, amire vasárnap este vágyunk: a váltás. Ez esetben jó esély van arra is, hogy Mészáros eltűnik a süllyesztőben. De, feltehetően, akkor már senkit nem fog érdekelni Mészáros, sokkal inkább a gazda, a hajdani iskolatárs, Orbán Viktor. Vele mi lesz a bukás után? Sikerül-e felszámolni mindazt, amit hátrahagyott, hogy csak a történelem könyvekben hagyjon nyomot maga után, vagy kérlelhetetlenül itt marad közöttünk. Sikerül-e Orbánt, a maga rendszerével együtt, végképp a történelemkönyvek lapjaira száműzni, vagy hagyjuk, hogy visszatérjen.

Csakis rajtunk múlik. A szavazatainkon.