Fidesz;ellenzék;Magyarország;demokrácia;történelem;pártok;

2006. április 2-a. Fidesz-gyűlés Budapesten, egy héttel a 20 évvel ezelőtti választás − akkor még létező − első fordulója előtt. Nagyot fordult a világ

Győzelmi esély lett az ellenzéki agóniából, de a magyar politikai berendezkedés halad a kétpártrendszer felé

A rendszerváltáskor kevesen voltak, akik így képzelték a plurális demokráciát. Ha viszont a Tisza Pártnak sikerül nyernie – méghozzá fölényesen –, akkor még megváltoztatható a tendencia.

Gary Lineker angol válogatott labdarúgó ismert mondása szerint a futball egyszerű játék, huszonkét férfi kerget egy labdát 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek. Hasonló élményük lehet a politikáról a rendszerváltás környékén vagy utána született magyaroknak: négyévente parlamenti választást rendeznek ugyan, azon különféle ellenzéki pártok is részt vesznek, de ennek nincs különösebb jelentősége, úgyis a Fidesz győz.

Pedig voltak idők, amikor még működött a politikai váltógazdaság Magyarországon.

A rendszerváltáskor az úgynevezett vegyes választási rendszer létrehozásáról állapodtak meg az akkoriban alakult ellenzéki pártok és a hatalom átadására készülő állampárt képviselői. Ez annyit tesz, hogy az Országgyűlés összetétele meghatározott arányban pártlistáról és egyéniben megválasztott jelöltekből áll.

Bár a mandátumszámítás módja igencsak bonyolultra sikeresedett (létezett területi lista és országos kompenzációs lista is), a lényeg mégiscsak az: a szabályok kidolgozásakor a többé-kevésbé arányos képviselet megteremtése mellett lényeges szempont volt a kormányzóképesség biztosítása. Fontos elem, hogy az egyéni képviselőket két fordulóban választották meg. (Kivéve, ha valaki már az első körben megszerezte a szavazatok többségét. Kezdetben erre elenyészően kevés példa akadt.)

Könnyen belátható, hogy a választási rendszer komoly hatással van a pártrendszer alakulására. Ahogyan azt egyik elemzésében Tóth Csaba politológus is megállapította, a magyar választási rendszer döntő szerepet játszott a magyar pártrendszer blokkosodásában és koncentrációjában.

A korszakhatárt jelentő 1990-es parlamenti választás eredményénél érdemes kicsit elidőzni, már csak azért is, hogy lássuk, honnan indultunk. A győztes jobboldali Magyar Demokrata Fórum (MDF) 24,7 százalékot kapott, a második helyen végzett liberális Szabad Demokraták Szövetsége 21,4 százalékot. Bekerült még a törvényhozásba a kisgazdapárt (FKGP) 11,7 százalékkal, baloldali utódpártként a Magyar Szocialista Párt (MSZP) majdnem 11 százalékkal, a szintén liberális Fidesz közel 9 százalékkal és a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) mintegy 6,5 százalékkal. Az MDF – Antall József vezetésével – a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal koalícióban alakított kormányt.

Két, egymástól jelentősen különböző, de egyaránt baloldali párt nem sokkal maradt el az akkor még 4 százalékos parlamenti küszöbtől. A pártállami múltat nevében is felvállaló, a szocializmust dicsőítő Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – a későbbi Munkáspárt – 3,7 százalékot, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) nagyjából 3,5 százalékot ért el. Az MSZDP gyenge szereplése kifejezetten meglepetésnek számított. Az Agrárszövetség 3,1 százalékot gyűjtött, a Vállalkozók Pártja és a Hazafias Választási Koalíció 1 százaléknál többet, de 2-nél kevesebbet.

A pártok teljesítményét nézve szembetűnő, hogy még a nyertes MDF támogatottsága is 25 százalék alatt maradt. A baloldal – az államszocializmus összeomlása után érthető módon – padlóra került, de könnyen előfordulhat, hogy az akkori állapothoz képest is rosszabb helyzetben lesz a 2026-os választás után.

A társadalom politikai mozgósítottsága rendkívül korlátozott volt, amit az első szabad választásokon megjelenők viszonylag alacsony száma is mutatott – hívta fel a figyelmet nemrég publikált tanulmányában Tóth István György közgazdász-szociológus, a TÁRKI Zrt. vezérigazgatója. Az első választási fordulóban 65 százalékos, a másodikban 45 százalékos volt a részvételi arány. A régióban ennél az akkor még csak részben szabad, irányított lengyel választásokon volt alacsonyabb a részvétel, máshol legalább 20 százalékponttal meghaladta azt.

1994-ben ugyanazok a pártok jutottak be az Országgyűlésbe, mint négy évvel korábban, de az erőviszonyok alaposan átrendeződtek. Visszalengett az inga, az MSZP toronymagasan győzött. A szocialista pártnak elegendő képviselője volt ahhoz, hogy kormányt alakítson. Azzal, hogy az MSZP koalíciót kötött az SZDSZ-szel, a kormánypártok kétharmados többséghez jutottak a parlamentben.

Az 1998-as választás megmutatta, milyen nagy jelentősége lehet a két választási fordulónak. A már említett Tóth Csabát idézve: ez a választás szinte tankönyvi példát szolgáltatott arra, hogyan tud egy változatlan intézményi szabály eltérő politikai magatartás mellett döntő változásokat elérni a pártrendszerben és a választói magatartásban.

Listán az MSZP kapta a legtöbb szavazatot, és az első forduló után a legtöbb egyéni választókerületben is a szocialisták vezettek. A Fidesz és az FKGP azonban a két forduló között megállapodott egymással, a kisgazdák visszaléptették a jellemzően harmadik helyen álló jelöltjeiket. Az MSZP hiába vezetett az első körben még 113 körzetben, végül csak 54-ben tudott nyerni. A szocialisták elveszítették a választást.

Orbán Viktor első kormányát a Fidesz, a kisgazdapárt és az MDF alkotta. A parlamentbe nagy nehezen bekerült az MDF-ből kivált szélsőjobboldali, Csurka István-féle Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), a KDNP ellenben kiesett.

A következő választás tanulsága az: akár a kis pártok szereplése is döntő lehet. 2002-ben történetesen azért sikerült az Orbán-kormány leváltása, mert – miközben a közösen induló Fidesz-MDF és az MSZP listán hasonló eredményt ért el – az SZDSZ szűkösen bejutott a parlamentbe, a MIÉP viszont nem.

Ekkor lépett elő Kupa Mihály elnökletével a Centrum Párt nevű formáció is, amelynek létrejötte a rossz nyelvek szerint nem állt távol a szocialisták érdekeitől. A 3,9 százalékot elérő Centrum felbukkanása jórészt a Fideszt gyengítette.

2006-ban először fordult elő a rendszerváltás óta, hogy egy kormány – jelesül az MSZP-SZDSZ – újabb négy évre meg tudta őrizni a hatalmát, de 2010-ben már tarolt a jobboldal: Orbán Viktor és a Fidesz (amely a közös listán időközben a KDNP-re cserélte az MDF-t) kétharmados parlamenti többséggel tért vissza.

Bár rendszerváltás meghatározó pártjai közül a kisgazdák után az MDF és az SZDSZ is eltűnt a színről, az évek során rendre megjelentek új szereplők: az MSZP-ből kivált Demokratikus Koalíció, LMP, Jobbik, aztán az LMP-ből kivált Párbeszéd és a Jobbikból kivált Mi Hazánk, Magyar Kétfarkú Kutya Párt (MKKP), Momentum. Így vagy úgy, de az MKKP kivételével mindegyik felsorolt párt rendelkezett országgyűlési képviselettel.

A Fidesz nem elégedett meg azzal, hogy nyakló nélkül önti a közpénzt a kormánypropagandába, 2010 után a választási szabályok átírásával is igyekezett bebetonozni magát. Orbánék megszüntették a kétfordulós választást, bevezették az úgynevezett győzteskompenzációt, az ellenzék szempontjából hátrányos módon szigorították az ország lista állításának feltételeit.

Továbbá: csaknem felére csökkentették a parlament létszámát, ami alkalmat adott arra, hogy a Fidesznek tetsző módon átrajzolják az egyéni választókerületek határait és – ugyancsak a Fidesz érdekeinek megfelelően – a listás mandátumok rovására növeljék az egyéni képviselők arányát. A többes ajánlás bevezetésével és anyagi ösztönzőkkel megteremtették a feltételeit a kamupártok burjánzásának. Szavazati jogot adtak a határon túli magyaroknak, akik túlnyomórészt Fidesz-szimpatizánsok. Számukra lehetővé tették, hogy levélben is voksolhassanak, míg a magyarországi lakcímmel rendelkező, de külföldön élő – jellemzően ellenzéki – magyaroktól megtagadták ugyanezt a lehetőséget. Nekik akár több száz kilométert is utazniuk kell, ha szavazni szeretnének.

Az ellenzéki pártok többféle stratégiával próbáltak szembeszállni a Fidesszel: hol a külön indulással, hol a részleges koordinációval, hol a teljes összefogással kísérleteztek. Ebben a választási rendszerben, amelyik az „egy az egy ellen” konstrukciót preferálja, elvileg a teljes összefogás kecsegtetett a legnagyobb sikerrel. Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt hibái és az ellenzéken belül uralkodó kaotikus viszonyok miatt 2022-ben mégis ennek a felállásnak lett a legnagyobb vereség a vége. 2010 után a Fidesz 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is kétharmados parlamenti többséggel nyerte a választást.

Most viszont új és rendkívüli helyzet van: Magyar Péternek és a Tisza Pártnak jórészt sikerült egy táborba terelnie a csalódott ellenzéki szavazókat. 

A Momentum, az LMP, az MSZP és a Párbeszéd jobbnak látta, ha nem állít országos listát. Más kis pártok szeretnének állítani, de némelyikük számára még ennek az akadálynak a leküzdése is komoly nehézségekbe ütközik.

A tendenciák a kétpártrendszer felé mutatnak. Ahhoz, hogy ne így legyen, a választási rendszer átalakítására, demokratikusabbá tételére lenne szükség. Erről azonban csak akkor van értelme beszélni, ha a Tiszának kétharmados többsége lesz a törvényhozásban.

Még ez sem elképzelhetetlen. A Political Capital korábban sorra vette, melyek azok a választási szabályok (torzítások), amelyek kifejezetten a Fidesznek, és melyek azok, amelyek a mindenkori legnépszerűbb pártnak kedveznek. Ha nemcsak a közvélemény-kutatásokban, hanem a választáson is a Tisza Párt szerepel a legjobban, akkor bármi előfordulhat.

Elvégre Gary Linekernek nem volt igaza: a fociban se mindig a németek nyernek.

Az ifjú állatorvosok nem értékelték túlzottan Varga-Bajusz Veronika eszmefuttatását.