A NER és a sajtó: ki kit nyír ki?

Hamarosan Ausztriába megy – villanyszerelőnek – az egyik legjobb magyar gazdasági újságíró, akinek többek között a Matolcsy-klán közpénzfosztásának feltárását köszönhetjük. Cseppben a tenger: a hazai köznyilvánosság egyre kevesebb olyan médiaszakembert tud eltartani, aki tényleg közérdekű, a társadalmat (ki)szolgáló sajtómunkát végez, miközben fényes jövedelmet biztosít az Apáti Bencéknek, a Bohár Dánieleknek, a Bayer Zsoltoknak és a többi bérdalnoknak. Ami elsősorban nem azért gond, mert igazságtalan, hanem azért, mert a társadalom magas szintű informáltsága jó képességű és a hivatásuknak elkötelezett újságírók nélkül nem tud megvalósulni, pedig – talán nehéz elsőre belátni – ugyanolyan versenyképességi tényező lenne, mint az oktatás vagy az innováció.

A közvéleményt, vagyis a valóságról alkotott közös tudásunkat a sajtó hozza létre, és ha valami a közéletben elromlik, azt elsőként szintén a sajtó veszi észre illetve korrigálja; ezek a funkciók mással nem pótolhatók.

Azt a luxust, hogy a legjobb zsurnalisztáinkat nyugatra űzzük melósnak, ugyanúgy nem engedhetnénk meg magunknak, mint azt, hogy a tehetséges fiatal orvosaink az itthoni gyógyítás helyett a Lajtán túl mentőzzenek.

De van ennél nagyobb baj is, és erre is van egy mikrotörténetünk – pontosabban egy idézet, egy párbeszéd a tévében 2017-ből, amikor még nem Zelenszkijnek, hanem Soros Györgynek hívták az aktuális képzelt ellenséget.

„Hadházy Ákos: Mondja meg nekem legyen szíves, hogy melyik évben vezette be a Fidesz az egészségügyi reformját.

Hollik István: ?? … Milyen re­formot?

Hadházy: Hát ez az. Ez egy jó válasz, mert nincs, nem vezettek be semmi ilyesmit. Nyilvánvaló, hogy ez a határozati javaslat (a „Soros-tervről” – a szerk.) azért van, hogy ne azokkal a problémákkal foglalkozzunk, amik tényleg sokakat érintenek.”

A média elfoglalása

Valójában ezzel kellett volna kezdeni, de az egészségügy (az oktatás, a vasút, a gyermekvédelem) rendbetételére semmiféle tervük nem volt 2010-ben – meg ma sincs, nem is vágtak bele egyikbe sem –, a média elfoglalására viszont részletesen kidolgozott forgatókönyvet hoztak, és meg is valósították.

Először is alkottak egy új sajtószabadság-definíciót, amely szerint – ezt maga Orbán is számtalanszor ­blöffölte – Magyarországon tökéletesen szabad a sajtó, hiszen az újságírók mindent megírhatnak.

mert minden csatornán szembejön velünk. Ezt a fajta szabadságot pedig a Fidesz – demokráciákban egyedülálló mértékben – felszámolta: a „közmédia” elfoglalásával, a Népszabadság bezárásával, az ­Origo, az Index, a TV2, a Blikk és a megyei lapok megszerzésével, az összes (!) rádiófrekvencia begyűjtésével egy olyan jól szigetelő hírbuborékot hoztak létre, amely a 8 millió magyar választópolgár kétharmadát elzárja a kormány számára kényelmetlen hírektől. Ez nem városi legenda, hanem sokszorosan megerősített kutatási adat: idehaza milliók élnek abban a tudatban, hogy Mészáros Lőrinc néven utoljára a Dózsa-féle parasztháború idején töltött be valaki fontos közéleti szerepet nálunk (Orbán hasonnevű strómanjának a létezéséről sem tudnak, mert a kormánypárti sajtókonglomerátum vagy nem szerepelteti, vagy érdektelen, bár bőkezű filantrópként említi néha a kétfejű macskás hírek között), a holland gáztőzsde mindenkori árain mért orosz gáz olcsó, a kelet-európai birodalma visszaszerzéséért háborúzó Oroszország a barátunk, a négy éve recesszió­ba ragadt Magyarországot irányító Orbán pedig sikeres, vizionárius vezető. Ezt az álomvilágot az egy központból szerkesztett, a hírírásba a címek, a képek és a szóhasználat szintjéig napi utasításokkal beavatkozó Rogán-minisztérium által kézivezérelt – hogy is mondjuk illedelmesen? – agitpropmédia rajzolja a Fidesz-hívek és az önálló információszerzésre az időt sajnáló többség köré. Persze nem ingyen: Magyarország a ráfordított közpénz abszolút mennyiségét (és nem csak az arányát!) tekintve a világ legdrágább médiarendszerét működteti – egymagában az MTV–Duna–Kossuth–Petőfi–MTI-tömb annyit kap évente a közösből, amennyi Angliában a BBC költségvetési támogatása, és akkor még nem beszéltünk a legalább még egyszer annyiba kerülő KESMA-ról, Megafonról, NEM-ről és a hazugságipar többi nagyüzeméről.

Hatóság, de milyen!

Az is hungarikum, hogy az egypárti álhírkirályság koronagyémántja az a médiahatóság (az NMHH), amelynek a jogszabályba írt feladata a média sokszínűségének fenntartása, a hír- és véleménymonopóliumok kialakulásának megakadályozása len­ne – ezzel szemben az egyedi döntésével és a döntések azonos irányba mutató láncolatával egy történelmileg is szinte példátlanul egyszólamú médiateret hozott létre. (Aki vitatná, gondoljon az interneten és nyomtatásban is pixelre azonos címlapokkal illetve politikai tartalommal megjelenő megyei lapokra meg arra, hogy még a legvadabb kádári időkben is voltak érezhető hangsúlykülönbségek a Népszabadság, a Népszava meg a Magyar Nemzet között – ilyen önállóságot ma a Fidesz-médiában senki nem merne megkockáztatni. A 80-as évek végének pártmédiája úgy működött, hogy a fele óvatosan reformpárti volt, a harmada nyíltan az ellenzékhez húzott, és csak a maradék drukkolt a diktatúrának, az is inkább csak otthon, a négy fal között – hol vagyunk ma ezektől az arányoktól?)

Ha tudományos leírást kellene adni róla, hogy mit alkotott a Fidesz a nyilvánosságban 2010-től máig, az egyrészt úgy hangzana, hogy egy kivételesen sokrétű és innovatív cenzúrarendszert hozott létre, amely többnyire fedett, de hatékony megoldásokkal akadályozza a szabad hír­áramlást.

ha nem is tilt be újságokat – bár ez sem feltétlenül igaz, mert konkrét hatósági döntései vezettek például a Népszabadság kinyírásához –, de így-úgy mégis elérte például, hogy az éterben vagy a megyékben a Fidesz-hű hangokon kívül semmi más ne hallatszon.

Másrészt az is a definícióhoz tartozna, hogy a médiában sikerült talán a legtökéletesebben az öncélú, önmagáért, illetve a hatalomért való jogászkodás. „Hála” a gondos előkészítésnek, egy olyan médiaszabályozást írtak, amelyet mindenki örömmel olvas, aki nem ért a médiához – hiszen ami benne van, az csupa szép és jó –, de minden tisztességes médiaszakember vitustáncot kap tőle, mert a Holdról is látszik, hogy betarthatatlan és hogy direkt úgy írták, hogy a betartását ne lehessen kikényszeríteni. Nincsenek ugyanis benne szankciók, így büntetlenül meg lehet sérteni az előírásait – meg is sértik, ipari méretekben és csaknem mindig egyfelé: tíz elveszített közéleti sajtóperből kilencben azért marasztalják el a perbe fogott orgánumot, mert a kormány(párt) érdekében hazudott. A büntetést azonban már nem a körmök és fogak nélküli sajtójog, hanem – ha egyáltalán – a Ptk. alapján szabják ki, és (közpénzből élő pártharsonákról lévén szó) mindig mi fizetjük. Vagyis az egész normarendszer ugyanolyan hatástalan, mint amennyire hatásos maga a normasértésre berendezkedett propagandamédia.

És mégis működik...

A fentiek ismeretében már-már csodaszámba megy, de így van: azt, hogy Orbánék most bukásra állnak, nagymértékben a még megmaradt, megtiporva is sajtószerűen működő újságírásnak köszönhetjük. Lehet ezt is vitatni bátran, de a kegyelmi ügyet a 444 hozta a felszínre, a Szőlő utcát a Válasz, Gödöt az Átlátszó meg a Telex, és a szabad sajtó érdeme az is, hogy ezek a skandalumok tudtak kapcsolódni a tudatunkban más, az Orbán-rendszer működését jellemző korábbi anomáliákhoz. Nem véletlenül emlegette korábban a miniszterelnök is többször, hogy az ő valódi ellenzéke a média: egy valóságtagadásra és -torzításra épülő hatalom nem tud örökké fennmaradni, ha létezik tőle független tömegnyilvánosság; az sem véletlen, mennyi erőfeszítést tettek Orbánék azért, hogy ne létezzen – mindent megtettek, ami nyílt diktatúra bevezetése nélkül megtehető. Ugyanakkor akaratlanul is kitermeltek egy újfajta médiaműködést: a közönség a Népszabadság- meg az Origo-ügyből kiindulva lassan megtanulta, hogy ha nem akar a párttájékoztatásra hagyatkozni, akkor a zsebébe kell nyúlnia, és el kell tartania a szabad sajtót – ez a határozottan polgári fejlemény lehet a NER-es médiapolitika egyik legfontosabb következménye.

Ha a Fidesz nyerne, garantáltan lesz akkora az ijedtsége, hogy a jövőben még ennyi esélyt se adjon a sajtónak arra, hogy kormányt buktasson. A 16 évük eddig is a szabad médiatér folyamatos szűkítéséről szólt; ha maradnak, a folyamat drámaian fel fog gyorsulni. Ha viszont buknak, akkor a fideszes médiagólem sem sokkal fogja őket túlélni: nem működik állami források nélkül (a finanszírozásában 80 százalék körüli a közpénzarány), piaci körülmények között nem fenntartható, és nincs is rá közönségigény.

A tanulság azonban velünk marad: a világ változik, a nyilvánosság szerkezete átalakul, de annak, hogy a politika ne csinálhasson meg velünk bármit, amit csak akar, továbbra is a szabad sajtó lesz a fő garanciája.