Lakner Zoltán: Ezt a választást legalább háromszor kell megnyerni

Nemrég megjelent új könyvének címében a rendszerváltásra és az azt követő évtizedekre utal: „Alakulhatott volna jól is”. A bevezető végén arról ír, az a kérdés foglalkoztatja, hogy átélhet-e egy újabb rendszerváltást. Mi a megérzése: 2026 tavaszán átéli?

Azzal szoktam magamat tesztelni, hogy megnézem a négy, a nyolc vagy a tizenkét évvel ezelőtti állapotokat. Azokhoz képest most nagyon más politikai térképet látok. 2022 márciusában például arról írtam a Jelenben, hogy még csak szoros se lesz a választás kimenetele. Az újabb kétharmadot nem láttam előre, de az pontosan látható volt, hogy a Fidesz nagy győzelmet fog aratni. Ezt nemcsak az akkor forgalomból lévő felmérésekből lehetett tudni, hanem azokból az információkból is, amelyek a kampányok állásáról, a pártok belső működéséről eljutottak egy politikai elemzőhöz. Ma ugyanilyen információs bázis alapján teljesen nyílt versenyt látok, és az én tudomásom szerint ebben a versenyben a Tisza Párt vezet. Inkább az a kérdés, hogy létezhet-e olyan, a hagyományos kampányrepertoáron kívüli politikai módszer, amely megfordíthatja a kormánypárt javára a küzdelmet.

Az orosz beavatkozásra gondol?

Ennek az is része lehet, persze. De az autoriter eszköztárra is gondolok. A kormánynak bármilyen jogszabály megváltoztatására lehetősége van, bármilyen jogalkalmazó szerv munkáját képes befolyásolni, akár a rendőrségét vagy a titkosszolgálatokét is, amelyeket, úgy tűnik, aktívan használ a legnagyobb ellenzéki párttal szemben. Hónapokkal ezelőtt néhány elemző kollégámmal együtt szóltunk arról, hogy előfordulhatnak úgynevezett hamis zászlós műveletek a választás előtt, vagy felütheti a fejét egy kreált migrációs válság. Pusztán abból indultunk ki, hogy a kormány megítélése – erről is vannak adatok – a háborúból való kimaradás és a migráció elleni fellépés terén a legjobb. Ez a két téma maradt, amivel a kormány még mindig bizalmat kelt a magyar választók többségében. Következésképpen érdeke a kormánynak, hogy ezek az ügyek kerüljenek az érdeklődés középpontjába. Ha maguktól nem kerülnek oda, akkor valahogy elő kell rángatni azokat. A plakátkampányoktól kezdve sokféle módon gondoskodott a Fidesz arról, hogy ez megtörténjen. És igen, terítéken van az orosz beavatkozás kérdése is.

Ráadásul meglehetősen régóta. Csak most újabb és újabb adalékokat kapunk.

Még az igazi Indexben nyilatkozott egy volt nemzetbiztonsági vezető arról, hogy a NATO-szövetségesek már a 2010-es évek közepétől fenntartásokkal kezelték, megoszthatnak-e minden információt a magyar szolgálatokkal, azok nem Moszkvában végzik-e. Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő magyarázata is elég életszerűen hangzik. Ha Oroszország ilyen hosszú időn át befektetett abba, hogy legyen az Európai Unióban egy számára szövetséges politikai rendszer és politikai vezető, akkor nyilván sok mindent képes elkövetni annak érdekében, hogy ne bukjon meg a fideszes kormány. Ezért aztán várható volt, hogy aktív orosz beavatkozás lesz a magyar kampány során. Annál is inkább, mert ez elég jól feltárt terület, elég megnézni egy sor európai ország választását. Miért éppen Magyarország maradna ki, ahol az oroszok ilyen jó pozíciókat szereztek?

Könyvének egyik fejezetében a „polarizáció kezdeteivel”, a rendszerváltás két legnagyobb pártja, az MDF és az SZDSZ szembenállásával foglalkozik. Megállapítása szerint az első szabadon választott parlamentben még volt terepe az érdemi vitának, a „gyűlöletpolitika elhatalmasodásának esélye” azonban az elejétől fogva az új rendszer lehetőségei közé tartozott. Mit kellett volna tenni – és kinek – azért, hogy gyűlöletpolitikával egyik párt se érhessen el sikert Magyarországon?

A korabeli politikatudományban volt ennek irodalma, úgy nevezték ezt, hogy „kulturális politizálás”. Ami valami olyasmit jelentett, hogy miután a pártok jelentős része nem társadalmi érdekképviseletekből nőtt ki, hanem értelmiségi csoportok váltak párttá, az értelmiségi szembenállások törésvonalaiból jöttek létre a politikai konfliktusvonalak. A pártok ott kezdtek el lövészárkokat ásni, ahol az értelmiségi csoportok között éles viták alakultak ki.

A jó öreg népi-urbánus ellentétnél járunk?

Hát, igen. Sokan észrevették, hogy a rendszerváltáskor ez a szembenállás újra előkerült. Fricz Tamás például, amikor még rendes politológus volt, írt erről egy elég jó könyvet a kilencvenes évek közepén, amiből levonható volt az a következtetés, hogy mennyire önsorsrontó ennek a konfliktusnak a felélesztése.

A Fidesz annak idején éppen ezt az ellentétet akarta meghaladni.

Egészen addig, amíg rá nem jött arra, jobban jár azzal, ha elfoglalja az egyik oldalt, és onnan indít hadjáratot a másik ellen. Ez tudatos stratégia volt. Egyébként a könyvemben amellett is érvelek, hogy az emberi közösségekben természetes, ha nincs egyetértés. A politika arról is szól, hogy milyen módon rendezzük közös ügyeinket. Úgy, hogy aki éppen alulmarad, elfogadja a helyzetét – mert tudja, nem örök érvényű állapotról van szó –, vagy azzal ér véget a versengés, hogy annak, aki veszít, száműzetésbe kell vonulnia? Mennyire képesek elfogadni a politikai oldalak a másiknak a létét, megbarátkozni a gondolattal, hogy mindegyiküknek van legitimitása? A kilencvenes évek politikai indulatai a mából visszatekintve sem kicsik, ha viszont megnézzük, hogy az akkori Országgyűlés a rendszerváltás befejezéséhez tartozó törvények jelentős részét mekkora többséggel szavazta meg, akkor az együttműködés jeleit is láthatjuk. Ez viszonylag sokáig így volt. Kedvenc jelenetem: az ezredfordulón, amikor Göncz Árpád kitöltötte második ciklusát, ő, a távozó köztársasági elnök Mádl Ferencet, az új elnököt méltatta, majd Mádl Ferenc méltatta a távozó elnököt, Göncz Árpádot. Szép, demokratikus gesztus volt, pedig akkoriban már kemény csaták dúltak a két oldal között. Később aztán ezek az enyhet adó pillanatok is eltűntek a magyar közéletből.

Akkor nincs válasz arra, mit kellett, lehetett volna tenni a gyűlöletpolitika elhatalmasodása ellen?

A rendszerváltást gyakran az elitek kiegyezéseként írják le, de én picit másként tekintek rá. Kéri László, Tamás Gáspár Miklós vagy Unger Anna is felhívta a figyelmet arra, hogy léteztek társadalmi mozgalmak: az MDF és az SZDSZ megszerveződésével tíz- és százezrek vettek részt aktívan a politikában. Lehetett volna másfajta módja a változásnak, ha a „részvételi elemet” megpróbálja becsatornázni az új magyar demokrácia. Bár a taxisblokád nagy megrázkódtatást jelentett az országnak, az, hogy élő közvetítésben több millió ember szeme láttára állapodtak meg a felek, mintát is szolgáltathatott volna. Mintát arra, hogy az érdekegyeztetésnek folyamatosnak, állandónak kellene lennie. Ha ennek az útját egyáltalán keresni kezdték volna, akkor, azt hiszem, máshogyan viszonyulnánk a politikai rendszerünkhöz, és akkor egy politikai szereplő nem tehetné meg, hogy gyűlöletpolitikával mindent magához ragad. Hiszen sokan éreznék úgy, hogy ez a rendszer az övék is, ebben ők is részt vesznek, ezért nem engedik elvenni. A politikai osztálynak azonban a jelek szerint nem volt érdeke, hogy ebben az értelemben megossza a hatalmat.

A Tisza Párt győzelme valóban rendszerváltást jelentene?

Ezt a választást legalább háromszor – vagy négyszer – kell megnyerni. Először is az odavezető úton: az ellenzéknek és az ellenzéki szavazótábornak ép bőrrel el kell jutnia a választás napjáig, április 12-éig. Veszélyként lásd a már említett orosz beavatkozást, vagy az államigazgatás egy részének a pártos működését. A második lépés magának a választásnak a megnyerése, mikor is szavazat- és mandátumtöbbséget kell szerezni. A választás után jön az a közjogi út, aminek révén létrejöhet az új kormány. Meglátjuk, mennyire gördülékenyen alakul ez a folyamat. Aztán az lesz a kérdés, hogy a kormány mennyire tudja birtokba venni a közigazgatást, mennyire képes gazdasági döntéseket hozni. Ha ezeket az akadályokat mind leküzdi, akkor beszélhetünk a politikai rezsim leváltásáról. Lényeges kérdés, hogy lehet-e változtatni az ország demokráciához való viszonyán, megmarad-e a Tisza Párt támogatottságának a népmozgalmi része, vagy az emberek „megunják és hazamennek”. Jelzik-e nekik, hogy továbbra is szükség van rájuk? Rendszeressé válik-e Magyarországon az, hogy a parlamenti képviselők közmeghallgatásokat, közösségi gyűléseket tartanak a saját választókerületükben? A politikusok ezzel arra treníroznák magukat, hogy időről időre a választók elé kell állniuk, így megvalósulna a közvetlen visszacsatolás. Bizonyára ezer más dolgot is lehetne mondani.

Sokféle feltételezés, elmélet és konteó terjed a közösségi médiában arról, mi várható abban az esetben, ha veszít a Fidesz. Melyik forgatókönyvet tartja a leginkább valószínűnek?

Lehet, hogy optimista a megközelítés, de én a lengyel utat látom a leginkább elképzelhetőnek. Tehát azt, hogy elhúzódó hatalomátadás lesz, közben a második, harmadik védvonalba beássa magát a Fidesz. A közjogi és gazdasági pozíciókat, amelyeket birtokol, igyekszik megtartani. A lengyel példa azt mutatja, hogy akár éveken át tartó birkózás kezdődhet különböző terepeken. Lesz, ahol többet tud előrehaladni az új kormány, máshol patthelyzet alakul ki. Van azonban egy tényező, amit sehogyan se lehet kiszámítani. A pszichológiai hatásokat nem látjuk előre. Nem tudjuk, hogy a Fidesz veresége esetén – akkor is, ha nem lesz kétharmada a Tiszának – hogyan fognak viselkedni azok a választópolgárok, akik reménykedtek a kormány bukásában, de nem hitték el, hogy ez ténylegesen bekövetkezik, vagy hogyan fognak viselkedni a gazdasági szereplők, a minisztériumi főosztályvezetők, az államigazgatásban dolgozók. Úgy gondolják-e, hogy érdemes fenntartani a lojalitásukat a Fidesz iránt, vagy felszabadulnak végre a nyomás alól, és másik irányba fordulnak? Ugyanez a kérdés közjogi szereplőkre is vonatkozhat. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy Polt Péter és mások egyik napról a másikra megigazulnak, az viszont nehezen kiszámítható, milyen mozgások indulnak el azokban az apparátusokban, amelyek nélkül nem tudnak dolgozni. Egészen más, ha a Fideszhez kötődő emberek eltervezik, mit fognak tenni egy elképzelt helyzetben, és megint más, ha a Fidesz politikai utasításait az új kormány és – tegyük fel – 3 millió szavazó ellenében kellene végrehajtaniuk.

Orbán Viktor régóta – szerényen – „magyar modellnek” nevezi a saját rendszerét. Az ön olvasatában mi a legfőbb jellemzője ennek a politikai árucikknek, és mitől lehet kapós még egyes nyugati politikusok, pártok körében is?

Annyiból nem Orbán találmánya mindez, hogy úgynevezett illiberális rendszerek már a kilencvenes években létrejöttek, a Meciar-féle Szlovákiát is így jellemezték. Ezeknek a rendszereknek az a lényege, hogy fennmarad a választási legitimáció, de úgy torzítják el a politikai teret, hogy a „cső végén” ne jöhessen ki más eredmény, mint a hatalmon lévő politikai oldal győzelme. Névleg léteznek ugyan a demokratikus intézmények, de a tartalmuk megváltozik. A hatalommegosztás nem működik, így aztán nem működik a hatalom időbeli korlátozottsága sem. Szóval, ez nem Orbán találmánya. Amit Orbán csinált, két szempontból hozott újat. Az egyik: olyan közjogi viszonyok voltak Magyarországon, hogy a Fidesz kétharmados győzelmet tudott aratni, ennek következtében pedig általános alkotmányos átrendezést vitt véghez. Nemcsak a részletszabályokat, hanem a teljes egészet magához igazította, és ezzel elmélyítette a hatalmát. A másik az, hogy a politikai hatalmát egybeépítette a gazdasági főhatalommal. Egyértelmű, hogy a klientúraépítés, a politikai hatalom és a klientúra személyes gazdagodása összetartozik. Orbán a politikai lojalitás nagyon erős köreit teremtette meg. Ettől akcióképes a Fidesz, mármint a hatalom megtartása értelmében. Jelzem, ez egyben a gyengesége is, mert mindenfajta féket, reflexiót és korrekciós képességet kiiktatott. A rendszer – ahogyan Scheiring Gábor is írta – végső soron a saját erőforrásait zabálja fel. A Fidesz ciklusokon keresztül kormányon tud marad azzal, hogy minden állami erőforrást besöpör maga alá. Ez a magyar modell. Ennek elemeit – az ideológiai hadviselést, a média feletti kontrollt, a közjogi átalakítást, az ellenzékkel szemben alkalmazott eszközöket – exportálja a NER, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”. Ma Magyarország legsikeresebb exportcikke maga a NER és annak a hatalmi technológiája.

Ha megbukik a Fidesz, akkor oda a tekintély?

Nem véletlenül jönnek Magyarországra a patriótának nevezett – gyakran leplezetlenül Putyin-párti – politikusok, hogy megérintsék Orbán varázslóköpenyét. Hiszen az otthoni politikai ambícióikat részben igazolja az, hogy itt van egy szilárd kormány, amelyik nem csupán populista, demagóg hőzöngésre képes, hanem – újra mondom – arra is, hogy ciklusokon keresztül hatalmon maradjon. Nekik Orbán sikere a saját hitelüket erősíti. Mindegyiküknek kellemetlen lenne, ha megbukna a Fidesz. Akkor mire lehetne hivatkozni?

A Fidesz hatalmi stratégiájának sokáig fundamentális alapja volt a „centrális erőtér” megléte, vagyis az, hogy a középen álló kormánypárttól jobbra és balra is létezzen olyan politikai erő, amelynek nincs komoly esélye választást nyerni. Miért engedte a Fidesz, hogy szétessen ez a számára jól bevált struktúra?

2022-ben, amikor a választási szabályok módosításával a Fidesz közös indulásra ösztönözte a különféle ellenzéki pártokat, kalkulált azzal, hogy az összefogás sikertelen lesz. Orbánék összeeresztették őket a tyúkólban, hogy csipkedjék halálra egymást. Másrészt így a teljes ellenzéket össze tudták gyurcsányozni. Heteken belül kiderült: az ellenzéki pártok úgy szerepelnek egy listán, hogy nincsenek együtt. Informálisan arról lehetett hallani, hogy nem egyszerűen viták, hanem veszekedések zajlanak a pártelnökök és a kampánystábok között. A centrális erőtér akkor is működött, csak más formában.

De az biztos, hogy ma már nem működik.

Azzal, ami az elmúlt két évben történt – Magyar Péter és a Tisza Párt megjelenésével –, senki nem számolt. Teoretikusan korábban is szóba került, hogy szerveződhet majd egy pillanatnyilag nem ismert, új ellenzéki erő, csak éppen előzőleg ennek nem volt semmi jele. 2024-ben következett be a „várt váratlan”. Ha visszagondolunk 2024 januárjára, a Magyar Péter feltűnése előtti hónapra, akkor egy olyan önkormányzati és EP-választásra készült az ellenzék, ahol a Demokratikus Koalíció lesz a domináns párt, a legjobb esetben is 20 százalékos eredménnyel az 50 százalékos Fidesz mögött. Semmiféle esély nem látszott arra, hogy a pártrendszerben jelentős változás jöhet. Úgy nézett ki, hogy az egyébként komoly gazdasági problémákkal küszködő Fidesz vidáman eljátszogat a sokszereplős ellenzéki oldallal. Egészen megdöbbentő, hogy hónapok leforgása alatt mégis átalakult a pártrendszer, és – ha nem is tavasszal, de a nyári EP-választás után mindenképpen – létrejött két nagy blokk, ami máskülönben a 1998-tól 2009-ig terjedő időszakban normálisnak számított a magyar politikai életben. A mostani versenyben először arra a kérdésre kell választ adni, hogy autokrácia legyen, vagy demokrácia. Ennek eldöntése után tudjuk feltenni az összes többi kérdést. A másik újdonság az, hogy az ellenzéknek lett egy vezető személyisége. Bárki bármit gondoljon Magyar Péterről, nehéz lenne tagadni, hogy tehetséges politikus, sokan nem hitték volna két évvel ezelőtt, hogy még most is a színen lesz. A harmadik, ami talán a legfontosabb: rengeteg ember politizálni kezdett. Nem tudom, hány tagja van a Tisza Szigeteknek, de megkockáztatom, hogy akár több százezren kapcsolódhatnak hozzájuk. A Fidesz ezt nem értette meg, amikor mindenféle sajtóbotrányokkal próbálta lejáratni Magyar Pétert. Neki van egy horgonya, a Tisza Szigetek-mozgalom.

Pont Orbán Viktor nem értette meg, aki annak idején életre hívta a polgári köröket?

Nem akarom alábecsülni a polgári körök jelentőségét, ott is valódi emberek voltak, valódi lelkesedéssel. Mégis érzek némi optikai csalódást. Orbán Viktor arra használta a polgári köröket, hogy újra elfoglalja a saját pártját, kiszorítsa a potenciális riválisait. Az felülről lefelé elindított mozgalom volt, amit Orbán bekapcsolt, aztán ő is kapcsolta ki, amikor erre elérkezettnek látta az időt. A Tisza Szigetek szerintem máshogyan működnek, ezért máshogyan is kell velük politizálni. Több a spontaneitás, az alulról jövő akarat, mint a polgári körökben volt. Természetesen a Tisza Szigetekben is követik a vezetőt, Magyar Pétert, de nincs meg az a feltétlen tekintélytisztelet, ami a polgári körökben Orbán Viktor iránt tapasztalható volt. Lehet, hogy Magyar Pétert, ha kormányozni kezd, kellemetlenül fogja érinteni, hogy a „nép állandóan közbekiabál”, de a kiépült mozgalmi pillért erős bázisként is használhatja.

Csepeli György szociálpszichológus január végén azt nyilatkozta a Népszavának: Magyar Péter és a Tisza Párt ereje abban rejlik, hogy a polgárosodni vágyó Magyarország vízióját igyekszik képviselni, azt, amivel a Fidesz 1998-ban megnyerte a választást, de amit újra kormányra kerülve 2010 után elengedett. Egyetért azzal, hogy a Tisza ilyen értelemben nem új minőséget hozott, hanem másolni kezdett egy korábban már sikeres receptet?

Kicsit máshonnan nézem ezt. Először is azt gondolom, hogy az, ami egyben tartja a Tisza színes táborát, nem annyira a „polgári Magyarország” keret, hanem az „újrakezdés utolsó sansza”. A kettő talán nem teljesen ugyanaz. Az, aki a változásra akar szavazni, úgy van vele, váratlanul kaptunk még egy esélyt arra, hogy a saját uraink legyünk az országunkban, normalizáljuk az életünket. Ezt az esélyt akarjuk megjátszani, ami többet jelent az Orbántól való megszabadulásnál. Ebben benne van a polgárosodás iránti igény is, de éppen az a lényeg, hogy a Tisza választói koalíciója nagyon sokszínű: különböző gondolkodású és különböző társadalmi hátterű emberek sokasága talált politikai otthonra. Azt, hogy ideiglenesen vagy hosszú távon, majd meglátjuk. Magyar Péter jól kínál fel olyan egyetértési pontokat a számukra, amelyekkel könnyen lehet azonosulni: újrakezdés, korrupcióellenesség, működő Magyarország.

Lassan elérkezünk a polgári Magyarországhoz.

Felcímkézhetjük sokféleképpen, akár így is, de nem biztos, hogy – mondjuk – egy volt MSZP-s szavazó ugyanezt a fogalomkészletet használja. Ivan Krasztev bolgár politológustól hallottam egy érdekes megállapítást, amikor Donald Trump amerikai elnök megválasztására reflektált: a mai politikát olyan vezetők jellemzik, akiknek a karaktere nem látszik passzolni a követőtábor összetételéhez. Ezért sok esetben a szavazók gyorsan elpártolnak az adott politikai vezetőtől. Magyar Péter egy Fideszből kiugrott, jobboldali neveltetésű értelmiségi, aki politikai dezertőrként vezeti azt az ellenzéket, ahol megtalálható a volt jobbikos, a volt MSZP-s, a volt DK-s, a volt kutyapárti, a volt momentumos és a volt fideszes is. Egy váratlanul jött vezető áll az élén egy váratlan összetételű választói szövetségnek. Nincs ember, aki meg tudná mondani, hogy ez a szavazótábor szeptemberben vagy jövő márciusban is együtt lesz-e, de itt és most Magyar Péter együtt tudja tartani a heterogén tömeget. A polgári Magyarország víziója inkább majd a bázisépítés következő lépése lehet, ami már egy mélyebb identitás kialakítását jelenti.

A Tisza Párt választási győzelméhez arra is szükség van, hogy kellő számú szavazóval elfogadtassa, képes a kormányzásra. Az ellenzék 2019-ben jelentős, aztán 2024-ben még jelentősebb pozíciókat foglalt vissza a Fidesztől az önkormányzati választásokon. Bár ehhez vajmi kevés köze volt a Tiszának, a kérdés releváns lehet: a jellemzően jól teljesítő ellenzéki önkormányzatoknak milyen szerepük van abban, hogy az emberek elhiggyék, a Fideszen kívül is létezik élet?

Az önkormányzatokban nyújtott teljesítmény valóban fontos. 2019 óta szép csendben kiépült egy új politikai elitcsoport, és ezt nem elítélően, hanem elismerően mondom. Felbukkantak olyan politikusok, akik el tudnak vezetni városokat, kisebb és nagyobb településeket. Ez egy nagyon értékes humánerőforrás tőkéje a magyar politikának. Általában arról szoktunk beszélni, hogy az önkormányzatok milyen borzalmas anyagi helyzetben vannak, mennyire fojtogatja őket a kormány. Kétségtelenül igaz, de úgy tűnik, az ellenzéki önkormányzati vezetők zöme meg tudja oldani ezeket a nehéz szituációkat. Az önkormányzati szféra hosszabb távon rekrutációs, kiválasztási bázis lehet a kormányzati pozíciók betöltéséhez. Bár az önkormányzati vezetők közül, amennyire tudom, keveseknek van direkt kapcsolata a Tisza Párttal, azt joggal várják el, hogy az önkormányzatok működési feltételeit állítsa helyre egy esetleges új kormány. Másfelől egy új kormánynak az első pillanattól bizonyítania kell, hogy legalább annyira tud kormányozni, mint a Fidesz. Ennek alapvető kritériuma, hogy véget kell vetni a kormány és az önkormányzatok szembenállásának. A régi ellenzéki pártok az önkormányzatokban megpróbálhatnak túlélni, de polgármestereik és képviselőik jelentős része valamilyen helyi civil szervezet színeiben szeretne indulni a következő választáson. Könnyen lehet, hogy a Tisza velük ki fog egyezni.