Egyre inkább az ősz – Tatár Sándorral pózokról és pozíciókról őszintén

Kivételesnek számít manapság, ha egy költőnek két kötete is megjelenik egy évben. 2025-ben a nincs másik mese című, válogatott és új verseket tartalmazó gyűjtemény kora nyári kiadását ősszel követte az új, Szabadalmaztatott ősz című verseskötete. Minek tudható be ez a konstelláció?

Az látszik megismétlődni, mint 2006–2007-ben, amikor szintén egymás sarkára hágott két kötetem – Requiem és Bejáró művész –, majd csak hosszú-hosszú szünetet követően jött egy újabb, a Haalaadaas 2021-ben. (Erről lásd interjúnkat: „D. kisasszony és a csoda”, 2021. december 10. – a szerk.) És alighanem most is jelentősebb pauza várható. Még a Covid-járvány levonulta után, 2022-ben élni tudtam egy három hónapos műfordítói ösztöndíj lehetőségével, és a svájci Zugba azzal a nem titkolt szándékkal érkeztem, hogy a fő csapásirány, a fordítás mellett körülnézek a verses mappáimban is. Mert úgy éreztem, a verseim között tallózva – jut is, marad is alapon – vélhetően összeállítható egy kötetnyi anyag. Így is lett: ennek a kötetnek, a Szabadalmaztatott ősznek a koncepciójával jöttem haza. Ám időközben az a talán nem túl eretnek gondolat fészkelte be magát az elmémbe, hogy érdemes lenne egy gyűjteményes kötetet is összeállítanom a korábbi köteteimből, új rendbe állítva és újabbakkal kiegészítve a régebbi verseket. Ezt a felvetést olyan visszajelzések is inspirálták, amelyek „nosztalgiával” emlegették a régebbi könyveimet, különösen az első, Végtelenül egyszerű lenne minden címűt, amely bármennyire heterogén és színvonalában is egyenetlen anyag volt, emlékezetesnek bizonyult. Kérdés és fel­adat adott volt tehát: mit lehet a régi anyagból reanimálni, párbeszédhelyzetbe hozni az újakkal? Alighanem túl elnéző is voltam a huszonéves önmagammal szemben, de hát ez az „időskori válogató” (talán bocsánatos) elfogultsága. Az már a kiadókon múlt, hogy végül ez a kötet jelent meg először, s utána fél évvel a jó két évvel korábban összeállított Szabadalmaztatott ősz.

Milyen rendezői, kompozíciós elv mentén szerkesztette egybe a nincs másik mese gyűjteményes kötetet?

Én soha nem ciklusokban, kötetekben gondolkodom, miközben verseket írok, így csak utólag rendezem együvé a „rostált termést”, felismerni vélve azokat a hangokat, jeleket, amelyek közelebbi párbeszédre léptethető verseket jelezhetnek. Kicsit misztikus is ez a rendezgetés, mert a fontosabbnak, jellemzőbbnek vélt versek úgymond lecövekelését követően egy pont, egy szint, egy állapot után többé-kevésbé az anyag kezdi el szervezni önmagát. Most sem történt másként; nem ragaszkodtam a kronológiához, megráztam a kaleidoszkópot, ám a már megtalált versrokonságok miatt az eredeti kötetbeosztások nem lettek oly nagyon feldúlva. Persze ez alighanem „műhelytitok” marad, hiszen a versolvasók többsége inkább bele-beleolvas egy kötetbe, nem regényként lapozza az elejétől a végéig – ugyanakkor a kötetszerkesztő többnyire olyan elképzeléssel gondolja el a könyvét, hogy a struktúra kialakításával – jó eséllyel – valami többet hoz létre a puszta egymásmellettiségnél.

Nem kevés verse szól az elmúlásról („a lét gyásza”), a halálról, de a versek szerencsés esetben való továbbéléséről (noha a vers „hitvány termosz”) is szót ejt. Mit gondol, ha 50 év múlva valakinek a kezébe kerül ez a kötet, milyen kép rajzolódik ki benne a szerzőről, illetve a költészetéről?

Ehhez a gondolatkísérlethez fel kell tennünk, hogy a Gutenberg-galaxis minden vészjósló jóslat ellenére megmarad – amire én azért nem igazán látok garanciát, merthogy a szövegek befogadásának módja, a kultúra, a könyvtárak funkciója rohamosan alakul át –, és lesz az irodalomra és versekre valamilyen szinten kíváncsi és fogékony utókor. Hrabal írta valahol, hogy milyen „érdekes”: a költők fiatal korukban mennyire bele vannak szeretve a halálba és az elmúlásba, ezzel szemben vén marhaként egyre inkább a lányok iránt érdeklődnek… Rólam azért talán – remélem – nem ilyen kép fog kirajzolódni sem most, sem évtizedek múltán.
A verseim alapján talán egy a reményhez és a csoda lehetségességéhez rögeszmésen ragaszkodó – lásd a Haalaadaas depresszióval birkózó ciklusának haladási irányát –, gyarló és esendő, a saját döntései mellett – még ha nem is lázadó jelleggel – kitartó, ugyanakkor bizonyos értelemben sodródó, ha tetszik, következetlen figura válhat láthatóvá, aki vállalja mindezt. Olyan verselő, akinek nincs ugyan „költői programja” – ami a címkézést, a beskatulyázást nyilván megnehezíti –, ám sem formában, sem hangütésben nem az egyféleség uralja a köteteit. Mindenesetre a humor nem hagyja el.

Tényleg többféle versformával kísérletezik, de a legkedvesebb talán a szonett lehet. Mi dönti el a formát, talán maga a vers?

Valóban, több évtizedes tapasztalat mondatja velem, kézhez és testhezálló számomra a szonettforma, abból is a klasszikus tagolású olasz változat – példa rá A szénszünetre eljött a nyár című, második kötetemből a gyűjteménybe átemelt szonettkoszorú. Nem misztifikálnám túl, de annak a folyamatnak, hogy miként jön létre a vers formája, immanens része valami titokzatosság is. Hiába lebeg az ember szeme előtt az írás kezdetén például egy szonett, menet közben kiderülhet, hogy a vers mégsem ezt szeretné, ledobja magáról, s valamilyen más alakot ölt – ezt a költőnek követnie kell.

A lét és a (vers)nyelv egymást is feltételező kettőse támasztotta, sokszor kényelmetlen helyzettel hogy birkózik meg?

Somlyó György mesélte még egy réges-régi JAK-hajós együttlét alkalmával, hogy amikor ő még nagyon-nagyon fiatal költőként találkozott József Attilával, J. A. megkérdezte tőle, hogy szenved-e a verseket szülve. Ő pedig azt válaszolta: bizony verejtékes, nehéz munka. Mire J. A.: valóban? akkor hagyd abba! – Szóval nem baj, ha a költő megtapasztal több-kevesebb közegellenállást a nyelvvel foglalkozva – partinagyosan fogalmazva: amikor mancsol a nyelvvel –, de ha az izzadságszag átszüremkedése reális veszély, akkor nem kellene erőltetni. A versírás legyen öröm, a nyelv pedig inkább szövetséges, mint ellenfél. Ami a „létharcot” illeti, szembeötlő, hogy a kelet-európai, így a magyar közegben is a pesszimizmust magasabb árfolyamon jegyzik a költészetben, mint az életigenlő, vidám, falstaffi hedonizmust. A lét eredendő tragikumáról verselőket a közönség jobban díjazza, mondhatnánk, ez kifizetődőbb vállalás. Ha viszont az élet élvezését meri vállalni egy magyar költő, arra görbén szokás nézni: „Hát micsoda dolog: nem panaszkodik, és nem a lét elviselhetetlen súlyáról ír?” Én a Haalaadaasban az általam megéltek alapján bőséggel szóltam arról, milyen az, ha az ember nem tud kibeszélni, kiszabadulni a magányból, ahogy az ebből a csapdából való kilábalás csoda-mivoltáról is. Nem gondolom, hogy ezek után is folyamatosan fel kellene panaszolnom a létezés nehézségeit. Az viszont, hogy a tartóssá vált rossz állampolgári közérzetemnek hangot adok versekben, borítva a bilit, nem lehet újdonság a Nyitott mondat olvasói számára.

Ez a beleállás a közéletiséget illetően miből adódik?

Úgy másfél évtizeddel ezelőtt nem tudtam elképzelni magamról, hogy ilyen hangom is megszólaljon, fölfedeződjék; nem azért, mert hajj, de rendben volt minden, de az biztos, hogy korábban nem rontott be a privát világomba ilyen mindenféle egyezményes európai értéket, retorikai és cselekvésbeli gátlást megcsúfoló módon a politika szöges bakancsa. Ez a „közéleti verselés”, mint minden pótcselekvés, valamilyen módon önterápia, hiszen amikor ilyesmiről írok, nyilvánvaló, hogy nincs, ami, aki úgy erősítse fel ezt a hangot, hogy gyakorlati következményei lehessenek. Ettől még hosszabb távon nem lesz jobb sem nekem, sem másnak. Kiírom, kifújom magamból a bosszúságot, keserűséget, indulatot – nyilván lesz, aki homlokot ráncol, bólint vagy felháborodik. Azt hiszem, főként 2010 óta, nem vagyok ebben társtalan; a magaméval rokonítható „felpöffenés”-sel többeknél találkozhatunk.

A már említett humor mellett a nyelv- és szójátékosságot, az öniróniát sem nélkülözik a versei – honnan eredeztethetők?

Az élet és az élet képviseletében a nyelv által felkínált lehetőségek közül, akár a halandóságunk elviselésére, akár a rossz állampolgári közérzet ellensúlyozására, oldására a humor a legnyerőbb. A harmadik évezredben pedig csekély mértékben indokolt, hogy bárki is halálosan komolyan vegye magát költőként. Noha egyfelől nyilván komoly szakmai tétje van a verselésnek, az ember önértékelésében is, másfelől, társadalmi dimenzióját nézve, elég csak Vörösmarty „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” soraira gondolnunk az egész irodalom tekintetében. Ő már a XIX. közepén sem látta túl optimistán az írott szó világjobbító esélyeit. Persze, ritkán ugyan, de időnként csurrannak-cseppennek pozitív visszajelzések, hogy X-nek vagy Y-nak, például közös Fész-buborékunkban, „bőr alá ment” egyik vagy másik vers, de az embernek mindezzel együtt nehéz költőként nem ironikusan viszonyulnia önmagához – opponálva azt a költőszerepet, melynek lényege, hogy folyamatosan az ún. sorskérdések súlya alatt görnyedező mása tekint vissza rá a tükörből.

Az ősz metaforájához való viszonyulás is hasonló jellegű a Szabadalmaztatott őszben?

Az ősz egy őszinte évszak, a szembenézés alkalma, időbeli terepe, a számvetés, a megbékélés metaforája is egyben – mert az ember annak tudatában létezik és szöszmötöl ősszel, hogy tudja: egy lineáris és számára megfordíthatatlan folyamat részese (lásd öregedés), miközben a természet újjá fog születni a maga ciklikusságában. Ám szomorú lenne, ha az életkor feletti búslakodás kisöpörné a többi, virulás szempontjából meghatározóbb évszakot. Persze az évek előrehaladtával egyre inkább az ősz viszi a prímet toposzként. De emlékezhetünk: Petőfi fejét már a húszas éveiben „megüté a tél dere…” Ez olykor póz és nyelvi pozíció is, de (különösen 60 fölött) nem véletlen és nem megalapozatlan.