Papp Sándor Zsigmond: Virrasztás a szörnyekkel

Nálunk nem tiltották be a Halloweent, csak eltoltuk egy héttel. Dusika ugyanis kitalálta, hogy idén partival ünnepelne, és meghívná hat osztálytársát egy ittalvós bulira. Mivel a mindenszentek előtti éjszaka vakációra esett, és olyankor mindenkit máshová szólított el a kikapcsolódás kötelessége, nyolcadikára hirdettük meg az eseményt. Az összes lehetséges kellékkel: pókhálóval a falakon, denevérgirlanddal, véres kéznyommal az üvegen, tátott szájú koponyával és töklámpással. Nem igazival, mert az akkorra már kifogyott a boltokból. Ráadásul Duska nem kis munkával minden papírtányért fekete szalvétába csomagolt, és felvette a halloweenes pizsamáját. Mindezt pedig annyi édesség koronázta meg, hogy nekem egész gyerekkoromban nem jutott ennyi. Mondjuk, e tekintetben nem nehéz versenyre kelni a román diktatúra kínálatával, amely tudvalevően nem volt édesszájú, pedig ha jobban átgondolják a csokoládé és a boldogsághormonok termelődésének összefüggését, akkor bizony ezt is jegyre kellett volna osztogatni. Nem is lett volna forradalom egy jó ideig.

Amúgy nem tudom megfejteni, hogy a családunkban miért lett ilyen népszerű ez az angolszász ünnep. A karácsonnyal ugyan még nem vetekszik, de a húsvétot már lenyomja. Eleinte az édességdömpingre tippeltem, de hát az igazából minden ünnep velejárója. Talán az ősi félelmeinkkel való szembenézés, ami mindig olyan bizsergető érzés? A szörnyeket most úgy cselezhetjük ki, hogy mi magunk idézzük meg őket? Tartok a kísértetektől és a zombiktól, de ha ott terpeszkednek a tányéron, és nem az ágy alatti sötétben, akkor ők is csak egyszerű mesehősök, akiket kordában lehet tartani.

Őket igen, de az édességtől felajzott gyerekeket már kevésbé.

Bátrak vagytok, hogy ezt így bevállalják, mondták az osztálytársak szülei, amikor délután négykor leadták a gyereket, hogy másnap délig feléjük se nézzenek. És miközben ők elindultak, hogy minél jobban hasznosítsák az ölükbe hullott szabad estét, mi ott maradtunk hét mindenre elszánt lurkóval. Persze a mi feladatunk ilyenkor a kiszolgáló személyzetre korlátozódik, én hét pizzát sütök egymás után, amikor már megcsömörlöttek a nyalókától és a gumicukortól, a nejem pedig igyekszik épségben megóvni a tükrös szekrényt, mert persze hogy közvetlenül mellette ugrálnak a matracokon, és nem lenne jó ha valódi vér is színezné az estét.

Duska kimondottan élvezte a házigazda szerepét. Előtte pár nappal persze átvettük vele az íratlan szabályokat: a vendégekre kell figyelni, az ő kívánságuk a fontosabb, mert az a cél, hogy ők jól érezzék magukat. Azt hiszem, én pont emiatt nem rajongtam túlságosan ezért a szerepkörért. Már említettem, a nyolcvanas években a szüleink szerint diszkóba csak deklasszált elemek jártak, a polgári családok sarjainak ott volt a jobban ellenőrizhető házibuli. Mégiscsak az otthon biztonságában történt minden: az első ismerkedés az alkohollal, a társkeresés kínjaival és örömeivel, és persze a szabadszájúság, amit akkoriban nem nagyon díjaztak a fennálló rend éles fülű őrei.

Engem csak akkor engedtek el, ha a tanulmányi eredményeim megütötték a kívánt szintet, de azt hiszem, anyámék engedékenyebbek voltak, nem akarták tönkretenni a kamaszkoromat, mert pont ez volt az az időszak, amikor bizony nem iparkodtam eléggé. Sokkal izgalmasabb volt az élet, mint a csonka gúla vagy a kovalens kötés. Szóval szombatonként, ha nem is mindegyikre, de eljárhattam a bulikra. Igen ám, de egy idő után felmerült, hogy nekem is ideje lenne meghívnom a többieket. A kínosan rendszerető anyám és a békességet kedvelő apám arca enyhén eltorzult, amikor felvezettem az ötletet. De végül bevállalták. Azt viszont senki sem mondta, hogy a távollétükben minden felelősség rám hárul: kétségbeesetten ingáztam a konyha és a nappali között, hogy ne essen kár anyám kedvenc vázáiban, ne öntsék le bóléval a kanapé huzatát, és lehetőleg senki se hányjon a vécé mellé. Egyszerre voltam házmester és rendőr, aki próbálja megelőzni a készülő katasztrófát.

Hiába döntöttem el, hogy egy életem, egy halálom, aznap megcsókolom a kinézett lányt, erről álmodoztam már napok óta, megvolt a zene is, amely alatt elindítom a bonyolult műveletet, de az állandó éberkedés miatt egyszerűen nem tudtam koncentrálni. Ráadásul, hiába beszéltük meg anyámékkal, hogy minél később jönnek haza, épp akkor állítottak be, amikor javában pörgött a hangulat. És bizony nincs is hangulatgyilkosabb a józan szülők megjelenésénél, akik olyasmiket kérdeznek, hogy miért kell sötétben táncolni? Tényleg semmit nem tudnak a kamaszszeméremről?

Azt hiszem, ránk e tekintetben nem lehetett panasz. A gyerekeket végül hajnali ötkor nyomta el az álom, egymás hegyén-hátán, nem kis örömünkre. Ők persze hálásan ismételgették, hogy milyen klassz, hogy ezt megengedjük, még sosem lehettek fent ilyen sokáig. Hát, mi is ritkán, feleltem üveges szemmel. De abban is biztos vagyok, hogy a hosszú éjszaka szörnyei (nem, most nem a vendégekre gondolok) elégedetten csettintettek odakint: így kell megfelelni az ősi szokásoknak. Így kell megtáncoltatni a bennünk lakozó félelmet.