Megszüntettem a rákosrendezőt. Így hívtam azt a polcot, ahová a betegséggel kapcsolatos dolgokat gyűjtöttem: főként gyógyszerek, teák, kenőcsök, prospektusok, leletek, orvosi papírok. Kiszedtem egy sornyi könyvet, és ez került oda, hogy ne teljen a fél életem azzal, hogy épp keresek valamit. Volt ebben valami szimbolikus: levettem a sornyi fikciót és a valóságot toltam be a hűlt helyére, szemmagasságba. Most az egyszer nem kitalált, a reáliákból táplálkozó történetekre volt szükségem, hanem pusztán a valóságra, ezzel kellett szembenézni.
Kész kis patika volt az a polc, életemben nem szedtem ennyi gyógyszert. Pirulák a mellékhatások tompítására, fájdalomcsillapítók, tápszerek, aztán pedig további gyógyszerek, hogy a tabletták mellékhatásait is kúrálja valami: örök körforgás, örök cselezgetés. Ezt a meccset nem gólra játsszák, hanem arra, hogy ne hagyjuk el idő előtt a pályát, ne cseréljen le a láthatatlan, de annál szigorúbb edző. Eddig soha nem voltam igazán beteg (leszámítva a megszokott influenzát és a felnőttként rám ragadt bárányhimlőt, és a koronavírus is szinte észrevétlenül suhant át rajtam), úgy használtam a testemet, mint valami eszközt, burkot, csendes társutast, ami elvisz oda, ahová menni szeretnék, kiszolgálja az öröm iránti természetes igényeimet. Persze időnként bosszúságot okoz, mint minden szerkezet, és néha rá lehet csodálkozni, hogy maga is kopik, elhasználódik, és nincs mindig pótalkatrész a javításához.
Bár soha nem dolgoztam ellene (nem dohányoztam, és alkohollal is csak nagy ritkán leptem meg), nem voltam igazán egészségtudatos. Húst ettem hússal, a ma már kárhoztatott feldolgozott élelmiszereket, annyi adalékanyag lehet bennem (és mikroműanyag), hogy jobb nem belegondolni.
Pedig kénytelen vagyok, mert nem csak túlélni szeretnék, hanem élni is.
A minap végighallgattam Zacher Gábor és Rékássy Balázs beszélgetését a népegészségügy jelenlegi helyzetéről, és bizony több mint elkeserítő: mi, magyarok úgy viszonyulunk a szervezetünkhöz, mintha tényleg nem számolnánk holnappal. Folyton csak a mával, hiszen mindig a jelen mámora számít. Olykor szó szerint is. Ebben pedig „segítenek” a demonstratívan pálinkázgató politikusok (a „néphez” való tartozásukat fejezik így ki), akik olykor főznek is, jó zsírosat, magyarosat. És még többet rontanak a helyzeten a reklámok, amelyek azt próbálják elhitetni velünk, hogy egyetlen szórakozás sem igazi pia nélkül, a sör teremt valódi közösséget még egy meccs megnézéshez is, és nem lehet rendesen felszabadultan vigyorogni egy marék csipsz nélkül.
Van, akit az életösztöne térít el az önpusztítás eme dionüszoszi útjáról, másoknak viszont figyelmeztetés és lecke kell, ami olykor fájdalmas tanulságokkal jár. A test, mint egy kérlelhetetlen háziúr, benyújtja a számlát, amelyen tételesen fel van sorolva minden kicsapongás és (ön)merénylet. A rákkal pedig, ha már belénk fészkelődött, nehéz alkudozni. Ezt a helyzetet nem lehet kimagyarázni, ahogy megoldani sem okosba. Az ember csak egyet tehet: vakon hallgat a gyógyítóira, és reménykedik. Az pedig már megint rajta áll, hogy mit kezd az új lehetőséggel.
A minap elkezdtem jógázni.
Kiderült, hogy a szomszédunk, aki olykor Bellára is vigyáz, amúgy oktató. S bár húsz kilóval lettem könnyebb, de nem csak a zsír távozott, hanem az izom nagy része is, amelynek egy részét vissza kellene építeni, hogy ne imbolyogjak, mint egy járni készülő gyerek. El nem tudom mondani, mennyi ellenérzésem volt a jógával kapcsolatban, ami csak kívülről nézve tűnik könnyed reggeli tornának. Minden megmaradt izomrostom tiltakozott az újabb megerőltetés ellen, ahogy az önérzetem is. Mégis hogy nézek én ki napüdvözletben vagy harcos pózban? Miért akarnék ötvenévesen új kunsztokat elsajátítani, amikor nyugisan le is menedzselhetném, ami még hátravan? Rutinosan halogatva, ahogy eddig is. Hát, mert egy ponton túl nem lehet megúszni. Ez a lecke egyik kijózanító tanulsága. Persze mindig akadnak olyanok, akik nyertesen kerülnek ki a génrulettből, és a szervezetük minden önrombolást semlegesít az évek során. De én nem bíznám csak a szerencsére, ha már tehetek is valamit. És bizony van motivációm: szeretném látni a gyerek ballagását, és jó lenne a nejemmel nyugdíjasként sétálgatni a spanyol tengerparton. Ahogy a regényt sem lenne jó félbehagyni különféle kezelések miatt.
Pokolian nehéz legyőzni a rossz beidegződésen alapuló önképemet. A kényelmet, a belém ültetett Pató Pál urat, aki szerint háromszor is érdemes megfontolni, mielőtt bármilyen változtatásba belefognék. Tán még a jóga pózainál is nehezebb. Az a mázlim, hogy a nejem e tekintetben nem ismer irgalmat. (Miért van az, hogy a nők e tekintetben jóval tudatosabbak és előrelátóbbak?) Van egy sajátos tekintete, amit ha elővesz, szinte önjáró módon fekszem le a matracra, és csak nézem, hogy mi mindenre képes jó kezekben a test. Talán az a legnagyobb butaság, vonom le magamban ilyenkor a következtetést, ha nem hallgatunk az okosabbakra. Olykor azokra a józan hangokra, amelyek odabent szólalnak meg, és mindig megelőzik a csapást.
