Vannak, akik ezt nem tudják megtenni betegség, a nagy távolság, vagy a sírhely felszámolása miatt, s ezért „csak” otthon gyújtanak gyertyát. És vannak, akik – sokféle okból kifolyólag – az ünnepek után, vagy előtt indulnak útra. Én az utóbbiak közé tartoztam ebben az évben is. Nem szeretem, ha ismerősök, ismeretlenek a sírok előtt állva zavarnak meg az emlékek felidézése közben.
A jelenlegi lakóhelyemtől számítva személygépkocsival közel 200 kilométert tettünk meg annak érdekében, hogy eljussunk szülőfalumba, szekszárdi megállóval. Szülőfalum temetőjében van az örök nyugvóhelye szüleimnek, apám szüleinek és anyai ágú nagymamámnak. Szekszárdtól számítva, az oda vezető úton több települést is érintettünk. Több évtizede járjuk ezt az utat, az autó magától is odatalálna. Amit látunk lehangoló. Egy-egy települést kivéve mintha megállt volna az idő. Sok a rogyadozó ház és kevés a csinosnak mondható portál a települések főútja mellett. Valószínű kevés a módosabbnak mondható gazda is. Errefelé is nagyítóval kell keresni a munkalehetőséget, ahogy az ország más tájain is.
Lehet, hogy az elfogultság íratja velem, de a külcsínt tekintve úgy érzékeltem, hogy kicsit kedvezőbb a helyzet a településen, ahol születtem. Persze ott is vannak házak, amiket évek óta nem laknak és a szél csapdossa nyitott ablakaikat. A szülői házat a mai – svájci származású – tulajdonos átalakította, felújította. Sokszor gondoltam arra, hogy egyszer majd bekopogok, hogy lássam, mit változtattak a „Kádár-kockán”. A szomszéd portálokon kint van az Eladó tábla. A tulajdonosaik meghaltak, vagy kevesebb munkával járó társasházi lakásba költöztek, egyedül, vagy a gyerekeikkel. A fiatalok közül ma már csak kevesek vállalják a kertes házzal járó munkát. Ennek ellenére a kertes ház sokak számára vágyott, és akinek az anyagi lehetősége megengedi, ilyenbe is költözik, aztán többnyire kertésszel gondoztatja a területét, mert a napi robot miatt arra már nem jut ideje.
Azt is nyugtáztam szülőfalumba érve, hogy sok a takaros portál, többre is ráillene a „Tiszta udvar, rendes ház” szlogen. Több ház tetején is megvillantak a napelemek. A Kapos-hídon átkelve még a Homokhegyre is betonút visz. A hegyen kisebb-nagyobb tanyákat rejt az erdő, meg a szőlő. Vannak, akik élnek a mesés környezettel és életvitel szerűen lakják ezeket. A településen élők szerint a hegy a falu Svájca. Sajnos, az i. e 2000 körül már lakott településnek, az egykori mezővárosnak is öregedő a korfája, ahogy ez a csökkenő népességszámú társadalmakra jellemző. A munkalehetőség itt is kevés.
A faluba látogatót a XXI. századi elvárásoknak megfelelő temető – kápolnával, ravatalozóval, több helyen kiépített vízvezetékkel, és a néhány éve megépített urnafallal – fogadja. Betonút visz a parcellák elágazásaihoz. A parcellák közelében zöldhulladék tárolók vannak kihelyezve. A közvilágítás is biztosított, és kamerákat szereltek fel a korábban tapasztalt lopások megelőzése céljából. Egy mondás szerint ne csak a település portáljait nézd meg, hogy következtetni tudjál arra, hogy milyen emberek lakják, hanem a temetőjét is. Ez a temető már össze sem hasonlítható azzal, ahova én halottak napján a szüleimmel jártam gyerekkoromban.
Ez a temető, ahogy más településé is, mutatja a társadalmi egyenlőtlenségek tetten érhető mintázatait. Mutatja a kulturális beállítódásokat is. Az urnafal jelzi a temetkezési szokások változását, meg azt is, hogy sokak számára az anyagi lehetőségeik szabják meg, hogy milyen módon vesznek végső búcsút halottaiktól. Itt is, ahogy másutt, megjelent a palota és a kunyhó szimbolikája, azaz a csiszolt betonból vagy kőből épített, meg a minden márványból típusú sírhely.
A temetőbe érve először az apai nagyszüleim sírja felé vettük az irányt. A síron örökzöld a növényzet. Nem hivalkodó. A maga egyszerűségével tükrözi azt a kort, amikor nagyapámat eltemették, 1941-et. Ezen sem a szüleim, sem az unokák nem kívántak változtatni a nagymama halála után sem. A síron álló kovácsoltvas keresztről már egy másik történet kapcsán írtam, „Mi leszel, ha nagy leszel?” címmel a Szép Szóban. Születésem időpontjánál fogva nem ismertem őket, csak fényképről és apám elbeszéléseiből. Apai nagyapám uradalmi gépészkovácsként dolgozott. Szerelte és javította az uradalom összes gépét, ami vándorló élettel járt. Apai nagyanyám egy kántortanító lánya volt. A családi legendárium szerint ő volt az őrmester a háznál. A háztartást vezette. Nyolc gyereket szült, akik közül kettő nagyon korán meghalt. A hat életben maradt között apám volt a legfiatalabb. Addig nem nősülhetett meg, amíg a négy lánytestvére nem ment férjhez. A nagy korkülönbségre tekintettel nem csak a szüleit, hanem a fiútestvérét is magáznia kellett.
A sír előtt állva eszembe jutott az történet, amit az apai nagyanyám mesélt az anyámnak, ő meg nekünk a csintalan gyerekről, apámról. Eszerint az uradalmi birtok egyik telephelyén, minden hét egy meghatározott napján járt a „tikász” fölvásárolni a baromfit és a tojást. Érkezését a településre egy furcsa szóösszetétellel, a „csiberauszi-bauszi” kiáltozásával jelezte. Egyszer aztán a szokott időpontban, de nem a szokott napon apám úgy gondolta, hogy megtréfálja a háziasszonyokat és eljátssza a tikász szerepét. Futottak is az asszonyok a sebtében kosárba rakott tyúkokkal, tojásokkal, de a fölvásárlót sehol sem találták, és eladatlanul vitték vissza portékájukat. Apámat nem érték tetten, beiszkolt az egyik ház udvarába.
Az anyai nagyanyám sírjánál meg az jutott eszembe, hogy ő testesítette meg mindazt, amit egy unoka és nagyszülő kapcsolatában lehetséges. Kegyetlenül elbánt vele az élet. Férje, az anyai nagyapám – aki az egyik Baranya megyei településen több éven keresztül a falú bírája volt – a férfiak egyik legfájdalmasabb betegségében, 56 éves korában halt meg. Az újabb csapást nagyanyám számára a kuláklista volt. Mindenüket elvették, a házukat is. Mindezek ellenére megőrizte tartását. Senki nem tudott olyan krumplis pogácsát sütni, mint ő. A konyhában nagyon otthonosan érezte magát. A halál is éppen a pogácsa gyúrása közben érte, agyvérzést kapott. Akkoriba úgy mondták, gutaütést kapott. Gyakran mesélt arról, hogy milyen volt a sok embernek munkát adó nagygazda háztartását vinni – ahol a megyéspüspök is gyakran az asztalnál ült –, és milyen volt földönfutóvá válni. A sír előtt állva szinte a fülembe csengtek az anyámról szóló történetei. „Amikor anyád kacsú termetével, loknis hajával csipkerátétes bársonyruhájában, kopogós cipőjében megjelent a templom bejáratánál, minden szem rá szegeződött. Nézd csak, a Ropoli lánya – suttogták az emberek.”
Szüleim temetkezési helyénél egy kripta előtt álltunk. A márványtábla jelzi, apám éppen annyi idős volt, amikor meghalt, mint ahány éves vagyok most – anyámat 18 évvel ezelőtt temettük. A mindennapok hősei ők. Apámat néhány nappal az esküvőjük után kivitték a frontra, ahol kétszer sebesült meg. Egy cigány származású katonatársa mentette ki a halál karmaiból. Példabeszédnek is beillene az egyik mondása: „Embernek tekints mindenkit, függetlenül attól, hogy milyen a bőrszíne. A tettei alapján kell megítélni mindenkit.” Erős ember volt, nem ismert lehetetlent. Nem csak elfogadó, hanem befogadó is volt. Nagy érvágás volt számára az államosítás, a cséplő- és darálógép közösbe vétele. Szüleim a példamutatásukkal neveltek. Nekik köszönhetem, hogy ilyenné vált a személyiségem.
Álltunk a sír előtt. Gyertyákat gyújtottunk és némán emlékeztünk. Ott állva az emlékeken túl eszembe jutott egy Kosztolányi vers néhány sora: „Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. / Nem téve semmit, nem akarva semmit, / hatnak tovább.”
