Brecht sok cirkuszi elemet használt. Hazai szálláscsinálója, Major Tamás boldogan követte őt, például a Bertalan-napi vásár megrendezésekor. Amikor pedig tanítványa, Csiszár Imre, ugyancsak Brecht-művet, a Puntila úr és szolgája, Mattit vitte színpadra Majorral a főszerepben, ő nem volt rest egy hatalmas, gúlaszerű, ingó tákolmány tetejére felhágni, mintha artista lenne. A színész-rendező zseni, Jiří Menzel a Katonában tartott vendégjátékán, a Nőtlen urak panziójában szaltóval érkezett a színpadra. Ugyanitt A kezdet vége előadásán Stohl András is elementárisat szaltózott. A cirkuszhercegnő mostani operettszínházi előadásában magától értetődő természetességgel több artista is jeleskedik.
A klasszikus cirkuszban is mind fontosabbá vált az artisták viselkedésmódja, mimikájuk, gesztusaik, színészi teljesítményük. Egy attrakció akár komplett jelenet is, például a szerelmes szám a trapézon már közhelyszámba megy, de ezen belül is van többféle, „elomlós”, már-már szirupos, vad, szenvedélyes, akár összeveszős, kibékülős, sőt komikus. A kortárs cirkusz pedig végképp közelít a színházhoz, a Müpa székhelyű, a világot bebarangolt Recirquel pedig jó pár éve még inkább a tánchoz. Némelyik cirkusz elkezdett darabokat is előadni. Amikor a bámulatos Cirkus Cirkör bemutatta a Rómeó és Júliát, az még újdonságszámba ment, de azóta az ilyesmi is megszokottá vált. Uray Péter artistaképzősökkel vitte porondra a Rómeó és Júlia mozgásra, akrobatikára épülő verzióját, annyira jól, hogy a Fővárosi Nagycirkusz is sikeresen vette műsorára.
Amikor Fekete Péter odakerült igazgatónak, a Lúdas Matyival tette le a névjegyét. Színház és cirkusz keveréke volt, közérthető történetmeséléssel, több jó számmal, látványos kiállítással. Az artisták közül többen megrémültek, hogy ettől kezdve majd nem az övék lesz a főszerep az ő „Nemzeti Színházukban”. Nem mindig sikerült eltalálni az ideális arányokat. Szerintem ez a szintén őszi-téli szezonra készült Csodaládában jött össze a leginkább. Ünnepi volt, lírai, de telivéren játékos, gyönyörű jelmezekkel, bájjal, humorral, pár nagy számmal, sok virgoncan remek ritmusú produkcióval. A Csillagok – Égbeli tűk című műsorban még a Föld nagy kérdéseiről, háborúról, megbékélésről is sikerült hitelesen beszélni.
A Holle anyó viszont nem vált minden pontján meggyőző cirkuszi mesévé. Mögöttem egy kis srác állandóan kérdezgette az apukáját, mert nem értette mi történik. Pál Dániel Levente dramaturg közreműködésével kiiktatták a gonoszt, nincs gonosz lány, nincs rossz mostoha, se egyéb, pedig a jó és a rossz ellentétét nagyon értik a gyerekek. És igazi veszély sincs a két lány vándorútján, amit be kell járniuk Holle anyó intenciói szerint. Így egysíkúvá válik a történet, nincsenek valódi kalandok, igazi próbatételek, amiktől a lányok megedződve felnőtté válnak. Igaz, mindkettőnek van jó száma, de ezek eléggé függetlennek tűnnek a szerepüktől. Svetlana Fedianina a szorgos-dolgos lány szerepében két kötélen kecses mozdulatokkal lengedezik hajlékonyan a légben. Gabriela Moura Brentan pedig lázadó testvérként, aki Grimm meséjében annyira elvetemült, hogy a végén szurokkal öntik le, maga által kieszelt, a levegőben libegő, különleges, hajó formátumú instrumentumon mutat be izgalmas légtornász kunsztokat. Kettőjük közül ő a jobb színész. Ha más számait nézi, akkor is él az arca, mimikával, olykor gesztusokkal lereagálja amit lát. Fedianina arca ilyenkor általában kifejezéstelen. Bizony ilyen helyzetben gyakran a Holle anyót adó kiváló színészé, Zsurzs Katié is az. Nincs szituációba hozva, nincs valódi játéklehetősége, a zenekari árok magasságában, szűk térbe szorítva mondja el intelmeit a lányoknak. Na jó, azért dalra fakadhat. A Szakál László vezette zenekar ezúttal is nagyon egyben van, empatikusan abszolút „hozzásimul” a fellépőkhöz, partnerükké szegődik. Annyira jól szól, hogy szívesen meghallgatnám egy önálló koncertjüket.
A bizonyos ideig határozott fejlődésben lévő, Fejes Kitty által vezetett balettkar viszont mintha a szétesés jeleit mutatná. Az eleve kisebbségben lévő férfiak száma, pedig az egyenlő arány lenne az ideális, mindössze egy főre csökkent, és mintha a hölgyek zöme is változott volna. Nem is produkálnak még csekély akrobatikát sem. Viszont mind több a feladatuk a műsorban, mintha olyan remek táncosok lennének, mint például a berlini Friedrichstadt-Palast művészei. Helyettük bizony többször néznék inkább artistákat.
A kínai fellépőknek viszont van egy lényegében revüszámuk, mert a tányérpörgetésük inkább az. Hagyományos esetben a pálcika tetején pörög a tányér, és többször megbillenve veszélybe kerül, ez adja az izgalmat. Most viszont a pálcikákat, árulkodó módon, szinte vízszintesbe állítva hozzák ki a porondra, amitől a tányérok rögvest lepotyognának. Valami mélyedés, lyuk lehet bennük, így a pörgetésük nem kunszt, de esztétikus táncmozdulatokat hajtanak végre velük, és néhány egyszerűbb talajgyakorlatot is. Ugyanennek a Xishui Country Acrobatic Troupe-nak van két izmos mutatványa. Lábzsonglőrként bámulatos ügyességgel pörgetnek-forgatnak, passzolnak át egymásnak labdákat. Két lány közülük pedig hajmeresztően nehéz, nem szokványos trükköket mutat be dupla trapézon.
A műsor elején feltűnnek lovasok, köztük Donnert Antal, aki gyorsan vágtázó ménjén ízelítőt ad. Gondoltam, később lesz saját száma, ahogy esetleg a többieknek is, de aztán mégsem. Ha már a lovak nem teljesedhetnek ki, akkor az állatszámairól híres Casselly-családból származó Tobias Schandelnek van kedves láma idomítása, ami nem mindennapos. Tóth-Székely Zoltán mesélőként az első részt végig konferálja, aztán kevéssé tartanak igényt a szolgálataira. A lányok anyjaként Lapis Erika jobbára a porond szélén ücsörög, szituációba ő sem kerül, pedig kiválóan tudna játszani, viszont ő is, mint Zsurzs, énekelhet. Lakatos Leonetta, Pintér Áron, Horváth Sándor bohócokként gyakrabban néznek ábrándos képűen, líraian elomlóan, mint amennyit nevettetnek.
A műsor végén szép gesztusként, Holle anyó kirázandó dunyhájaként, a közönség tagjainak segítségével hatalmas fehér vásznat feszítenek ki a manézs fölé. Ez a lepel hordozza azt a közlendőt is, hogy bármi is történt eddig, mindenki béküljön ki mindenkivel. Megható a buzgalom, ahogy a nézők iparkodnak minél inkább feszíteni a vásznat, és közben tényleg egymásra mosolyognak. Aztán hosszan megtapsolják az előadást.
