Ami azt jelenti: „majd megyek, ha végeztem a dolgommal”. Egy éles, tiltakozó hang ez az amúgy még engedelmeskedő kisfiú-hang mellett, és a kérése jogos is: már nem rendelkezhetünk úgy az idejével, mint korábban, neki is megvannak a maga szempontjai. Mégiscsak jobban ért a saját ritmusához, hovatovább az életéhez, ne szabja meg más, hogy mikor mit csinál. Nincs ebben semmi bántó, egyszerűen a természet (anatómia) végzi a maga dolgát.
Ez volt az az időszak, amikor imádtam, ha anyámék hosszabb időre, akár egy délutánra is egyedül hagytak otthon. Egy kicsit sem hiányoztak. Eljátszottam, hogy az enyém a lakás, a szüleim csak vendégségbe jönnek olykor, de akkor is rövid időre. Többnyire nem is alszanak itt, mert tudják, hogy nálam esténként összegyűlnek a barátaim és jókat beszélgetünk. Olykor bulit is tartunk. Ilyenkor eljátszottam, hogy kihúzom a nagy asztalt, hogy mindenki elférjen, megterítek. Szerintem fel sem tűnt, hogy az apámék mozdulataival csináltam mindent. Csak a menün változtattam drasztikusan: semmi böf saláta, semmi töltött tojás, semmi vinetta, ezek nekem mind túl körmönfont, túl nőies kajáknak számítottak, hanem csak és kizárólag jóféle húsok, a fasírttól a rántott csirkéig. És persze italok. Az apám bárszekrényében található, díszes üvegekben barnálló, vagy épp áttetszőségükkel ártatlankodó (olyan, mint a víz) piákat egyszerűen ihatatlannak véltem. Nekem igazából csak a mozdulat hiányzik, ahogy laza csuklómozdulattal megforgatom a Napóleon konyakot a kristálypohárban. Aztán amikor senki sem látja, kiöntöm valahová.
Persze voltak árnyoldalai is ennek a nagy szabadságnak. Amíg a felnőtt énem az előttem álló élet jeleneteit próbálta eljátszani, a kíváncsi kisfiú is követelőzött bennem. Milyen lenne, ha véletlenül meggyulladna a törlőkendő a konyhapulton? Ez izgalmas kísérletnek tűnt. Megtöltöttem egy jó nagy poharat vízzel, mert én leszek majd a tűzoltó, aki megmenti a ház népét minden ingóságukkal együtt, majd egymásra halmoztam pár gyufát a kendőn. Gyönyörűen, óvatos lángokkal égett, s miután az egyik sarkát teljesen elhamvasztotta a tűz, azonnal közbeléptem. Még szirénáztam is magamban. Csakhogy miután eltakarítottam a romokat, kiderült, hogy anyám hófehér munkapultja egy helyen csúnyán megpörkölődött. Kivert a víz. Mindent bevetettem, amit valaha láttam a keze között: dörzsit, súrolókefét, mindenféle szappanokat, de a pörkölődés épphogy egy árnyalatot engedett csupán.
Tudtam, hogy nagy a baj, iszonyúan ki fogok kapni, és talán soha életemben nem hagynak ezentúl egyedül. Velük fogok megöregedni. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor másnap elfogadták a rettentően átlátszó történetemet, miszerint elfelejtettem alátétet tenni a forró edény alá. Szerintem ők jobban megijedtek, mint én, és kapva kaptak bármilyen hihető magyarázat után. Végül anyám jött ki a legjobban az esetből, mert ennek kapcsán addig rághatta apám fülét, amíg ki nem cserélték az egész megunt konyhabútort. Onnantól kezdve jobban ügyeltem mindenre, mert felfogtam, hogy bizonyos szabályok akkor is érvényben maradnak, ha a szabályhozók nincsenek jelen. Már csak a saját testi épségem miatt is.
És mit csinálok most, cirka negyvenöt év múlva? Legszívesebben rejtett kamerákat szereltetnék a konyhába, nappaliba és a hálóba, hogy lássam, mire veszi rá Dusit a kísérletező énje. Miközben pontosan tudom, hogy az egyedül hagyott gyerekfelnőtt számára nem is az egyedüllét, hanem a bizalom a legfontosabb: nyugodtan tehessen bármit a szülői díszletben. A tét persze fokozatosan nő. Kitalálta ugyanis, hogy a halloweent egy igazi bulival ünnepelné, amelyre elhívná négy-öt barátját, akik itt is aludnának. És az az igény is felmerült, hogy mi lenne, ha mi egy adott pillanatban spontán sétára indulnánk, de akár egy moziba is betérhetnénk. És még csak tizenegy éves!
Ilyenkor nincs jó válasz. Ha jó arc akarok maradni a gyerek szemében, akkor gondtalannak tűnő vonásokkal belemegyek, és bekalkulálom a járulékos veszteséget, ami öt-hat gyerek után akár szép tétel is lehet. Ha viszont a józan eszemre hallgatok, akkor meg ott vagyok a sehova sem vezető tiltásnál, ráadásul pályázhatok az év Érzéketlen szülője díjra. Szerencsére kapóra jött a betegségem, így azt feleltük, meglátjuk, hogy majd milyen állapotban leszek. Amivel csak odébb toltuk a dilemmát: most gyorsabban gyógyuljak vagy lassítsak egy kicsit?
Milyen jó lenne most elbeszélgetni velük erről, de anyám már alig emlékszik ezekre, apámat pedig tíz éve, hogy hiába hívom. Magamnak kell kitalálnom őket, ha tanácsra van szükségem. Vagy megidézni, ha már halloween. Mert iszonyúan furdal a kíváncsiság, hogy miért maradt el anno a büntetés? A józan ész szólt közbe vagy a szülői szív?
