Angus Maddisonnak a világgazdaság fejlődésével foglalkozó elemzését olvasva, a gazdasági növekedést felrajzoló ábrája döbbentett meg igazán. Ez az időszámítás kezdetétől a XX. század végéig rajzolta fel a gazdasági növekedés és a GDP/fő alakulását. A „növekedés” – amit másfél évezreden keresztül egy csaknem vízszintes vonal jellemezett – 1500-tól alig észrevehetően emelkedni kezdett, majd a XIX. század elején, egy szinte függőleges egyenesbe „ment át” (A. Maddison: The World Economy, 2001). Ez a – sokakat egy hokibotra emlékeztető – kép alapvető fordulatot jelzett: míg korábban a gazdasági növekedés évszázadok során is alig volt érzékelhető, a XIX. század közepétől már évtizedek múltán, a XX. században pedig szinte évenként megtapasztalható lett. 1820–30 között tehát egy gyökeres történelmi fordulatot zajlott le, amely – különös módon – mégis szinte észrevétlen maradt évtizedeken keresztül.
A kaotikus történelmi események sodrában a többnyire a háborúk és azok lezárását jelentő megegyezések, a nagy felfedezések és találmányok ismertté válása, a forradalmak kitörésének vagy éppen bukásának konkrét dátuma szolgál történelmi fordulatokat kijelölő eligazodási pontként. Az iskolai tanulmányaink során, majd a történelemről szóló könyvekben újra és újra előbukkanó dátumok az általános ismeretek részévé váltak. A honfoglalás és a tatárjárás, a mohácsi csata és Buda visszafoglalása, az 1848-as forradalom és az 1867-es kiegyezés, az I. majd a II. világháború kirobbanása, de épp így, a vasút és a repülőgép, a telefon és a rádió, az atombomba vagy éppen a számítógép megalkotása pontosan megragadható történelmi eligazodási pontként kínálkozott – a növekedési „hokibot” viszont elkerülte a kortársak figyelmét.
A történelem kanyargós ösvényén felfelé baktatva az ember a kezdetektől kaotikus körülményekkel szembesült. Váratlanul kirobbanó éhségek és járványok, a véres harc más embercsoportokkal, a kiszámíthatatlan természeti katasztrófák eleve a kiszolgáltatottság állapotát teremtették meg. Ezek a körülmények kezdetben ún. Malthus-csapdát formáltak: a kellemesebb időszakok körülményei demográfiai „robbanást” váltottak ki, ám ezeket rendre megszakították a kiszámíthatatlanul bekövetkező természeti katasztrófák és járványok, amelyek a népesség összeomláshoz vezettek, majd a ciklus újra-kezdődött (T. Malthus: An Essay on the Principle of Population, 1798). Az embert az életkörülmények durva szelekciója ezért egyre nagyobb és mind komplexebb közösségek kialakítására kényszerítette, amelyekből fokozatosan stabilabb és dinamikusabb társadalmak formálódtak ki.
A történelem ugrásszerű gyorsulását az együtt élő – a munkamegosztás és a hatalmi viszonyok által egybefűzött – emberek viselkedését szabályozó intézmények komplexitásának növekedése váltotta ki (D. Acemoglu–J. A. Robinson: Miért buknak el nemzetek? 2013). A társadalmi intézmények a viselkedést az egyének tudatába beépülő és akaratukon keresztül érvényesülő szabályokkal vezérelték. Ennek hatására az elmúlt két évszázadban több – a kortársak figyelmet sokáig elkerülő – fordulat történt. A gyökeres változások csak évtizedek múltával visszapillantva voltak felismerhetők, és nem kötődtek konkrét dátumokhoz. A fejlődési „sebességváltást” több, eltérő jellegű tényező – műszaki és gazdasági innováció, a társadalmat alapvetően átformáló politikai és kulturális változás – egybekapcsolódása váltotta ki.
Az egymástól sokáig függetlennek tűnő változások „rendszerré” szerveződése elkerülte az emberek figyelmét.
Ebből legfeljebb annyit érzékeltek, hogy az addig kiszámítható világuk „megbokrosodott”. Az életet döntően átalakító változások hatásaira késedelmesen „reagáltak”, viselkedésüket ugyanis, Søren Kierkegaard gyakran idézett mondása határozta meg: „Az élet csak visszatekintve érthető meg, de élni csak előre nézve lehet.”
Az intézményi közgazdaságtan 2024-ben közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott kutatói – Daron Acemoglu, Simon Johnson és James A. Robinson – a változásokat kiváltó tényezőt az általuk inkluzívnak nevezett társadalmi, gazdasági és politikai intézmények hatásának tulajdonították. A XVIII. század végén és a XIX. század elején ennek hatására egy robbanásszerű „intézményi fázisátalakulás” ment végbe, amely az emberiséget egy alapvetően új pályára vezérelte. Felgyorsította a társadalmak valamennyi szférájának – gazdaság, politika, műszaki infrastruktúra – gyökeres megújulását, ami megalapozta a gyorsuló növekedés korszakát. Ennek az intézményi „fázisátalakulásnak” a hatására ugyanakkor a mindennapi élet is „magasabb sebességbe” kapcsolt. A körülmények mindenkit gyors döntésekre kényszerítettek, ám – a változások egybefonódása miatt – a következményekkel gyakran csak évek, sokszor évtizedek múlva szembesültek.
A Maddison által feltárt, a modern világ fejlődését alapvetően meghatározó történelmi fordulat azt mutatta: a XIX. század elején a gazdasági növekedés – mintha egy rakéta gyorsító fokozatát kapcsolták volna be – „kilőtt”. Ennek következményeként előbb „Nyugaton”, majd az egész világon meghatározóvá vált az ipar, ennek következményeként pedig gyökeresen átalakult a foglalkoztatottság és a tulajdon szerkezete. Ezzel összefüggésben beindultak az „innovációs hullámok”, amelyek alapvetően újraformálták a gazdaság műszaki rendszereit és a társadalom infrastruktúráját (N. Kondratieff: The Long Waves in Economic Life, 1935). A munkahelyeken olyan új technológiák jelentek meg, amelyek kezelése egyre magasabb iskolai végzettséget igényelt. A képzettség növelése és a gyárak új szerkezete egységesebbé szervezte a munkásosztályt. Ezzel párhuzamosan a mindennapi életet alapvetően megváltoztató, új „boldogság-javak” – az autó, a telefon, az elektromosság, a rádió, a hűtőgép, a tévé, végül a számítógép – jelentek meg.
Ezek széles körű elterjedésének azonban volt egy alapvető akadálya: tőkés gazdaságot vezérlő, korlátozatlan profitérdek gátolta, hogy a szegényebb osztályok is hozzájuthassanak az egyre sokasodó „boldogság-javakhoz”. Ehhez az kellett volna, hogy a munkásosztály jövedelme legalább a gazdasági növekedéssel egybekapcsolódva emelkedjen. Ám az egész XIX. századra a társadalmakon belüli jövedelmi egyenlőtlenség növekedése volt jellemző, így a legtöbben a XX. században is ennek folytatódását várták. A valóságban azonban – mint évtizedekkel később kiderült – a XX. század első harmadában egy újabb, rejtett történelmi fordulat zajlott le: a modern társadalmak többsége elindult a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkenésének útján (T. Piketty: A tőke a 21. században, 2015). Ez a változás Nyugat-Európában korábban, 1910 táján kezdődött el, míg az USA-ban lassan indulva az 1920–30-as években; de alapvetően ez a trend határozta meg a múlt századot az első évtizedétől a 70-es évekig. Ezt a nem várt, kedvező fordulatot döntően a felső osztályba tartozók jövedelmi adójának – a szociáldemokrácia politikai stratégiájából következő – emelkedése és a szakszervezetek növekvő alkuereje alapozta meg.
A jövedelmi egyenlőtlenség több évtizeden keresztül tartó csökkenése lehetővé tette, hogy a „boldogságjavak” mind többek számára elérhetővé váljanak. Ez aztán a kizsákmányolt osztályok életmódjának jelentős változását idézte elő. Egyrészt, egyre többek előtt nyílt meg a felemelkedés lehetősége, másrészt, fokozatosan mind szélesebb körben teret nyert a „Keep up with Jones” elv. Vagyis, már nem csupán a „hirdetési ipar” rábeszélő hatása, hanem a kis közösségekben teret nyerő mintakövetési kényszer is a „boldogságjavak” megszerzésére ösztönzött. Ennek politikai következményét szemléletesen fejezi ki, Arthur Miller Az alku (1953) című színdarabjának egy idézete:
„Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak.”
Ám miközben mindenki e kedvező trend folytatódását remélte, a fejlődés feltételei fokozatosan megváltoztak.
A XX. század második felében a világ egyre komplexebb és mindinkább globális – ezért nehezen átlátható – rendszerré formálódott. A gazdaság meghatározó ágazatává a szolgáltatás vált, a fejlődő világ pedig bekapcsolódott az addig a fejlett világ által uralt globális ellátási láncokba. A nagyvállalatok – outsourcing stratégiájuk keretében – elkezdték kiszervezni és „áttelepíteni” az alacsony hozzáadott értéket termelő munkafolyamataikat a fejlődő országokba. Ez a folyamat egy előrelátható, mégis figyelmen kívül maradó következményre vezet, amire a General Electric vezérigazgatójának, Jack Welchnek – a neutron-bombára utaló – „neutron Jack” beceneve utalt. Mint ismeretes: ezt a fegyvert azért fejlesztették ki, hogy az embereket megölje, de az épületeket és a technikai infrastruktúrát sértetlenül hagyja. A XX. század egyik legismertebb vezetője azért „érdemelte ki” ezt a jelzőt, mert az 1980-as években a GE-nél – a termelést kiszervezve a fejlődő világba – jelentős költségcsökkentést hajtott végre. Elbocsátásokkal és kényszernyugdíjazásokkal több ezer munkahelyet szüntetett meg, és ottmaradtak a korszerű technikával felszerelt amerikai GE-vállalatok, üresen, munkások nélkül.
Ez a változás tehát a hagyományos munkásság visszaszorulását, a szakszervezetek hanyatlását és alkupozícióik gyengülését hozta. Ennek következménye lett, hogy a termelékenység és a munkajövedelmek évtizedekig egybekapcsolódó emelkedésének trendje az 1970-es években „szétcsatolódott” (J. Stiglitz: The Price of Inequality, 2012). A dolgozó osztályok jövedelmének relatív csökkenése az egyenlőtlenség újbóli növekedésére vezetett, aminek hatására 1970–80 között egy újabb, rejtett történelmi fordulat következett be. Thomas Piketty – a téma világhírű kutatója – az egyenlőtlenség XX. századi alakulását egy U alakú görbével jellemezte: a század elejétől fokozatosan csökkenő jövedelmi egyenlőtlenség – az 1970-es évek elején elérve „mélypontját” – ismét emelkedni kezdett. A XXI. században pedig gyakorlatilag „visszaérkeztünk” a XX. század elejére (T. Piketty: A tőke a 21. században, 2015).
A jövedelmi egyenlőtlenségek immár csaknem fél évszázada tartó növekedése lehetővé tette, hogy a leggazdagabbak kezében elképzelhetetlenül nagy vagyon halmozódjon fel. Ez szinte korlátlan befolyásoló képességet biztosított a szupergazdagoknak: megvásárolhatták a politikusokat, akik ezért cserében, „megbízóik” számára kedvező szabályozást vezettek be, ami a politikai és a gazdasági hatalom átláthatatlan összefonódására vezetett.
Ennek legújabb jele a broligarchia – a leggazdagabb tech-vállalkozók, mint Musk, Zuckenberg, Bezos és mások alkotta csoportosulás – kiemelkedése, akik óriási vagyonuk birtokában képessé váltak egyéni érdekeiknek megfelelően alakítani a nemzeti és a globális politika folyamatait, egyben megakadályozni hatalmuk korlátozását és befolyásuk ellenőrzését.
Ez azután hozzájárult a populista és autokrata irányzatú politikai fordulat bekövetkezéséhez, még a jelentős demokratikus hagyományokkal és fejlett jogállammal rendelkező országokban is.
A helyzet pedig „fokozódik”: feltűntek egy újabb rejtett történelmi fordulat körvonalai. Az emberiség egységes rendszerré szerveződött: minden térség, folyamat és közösség egyszerre meghatározója, s egyben befolyásoltja minden másiknak. Az emberek eddig követett életmódja fenntarthatatlanná vált és ez elkerülhetetlenné tette gyökeres módosítását. Ezekkel a változásokkal egybekapcsolódva zajlik a mesterséges intelligencia (AI) – életünket gyökeresen átformáló – térnyerése. A változások arra utalnak, hogy 2020 és 2030 között alapvetően átrendeződik életünk szinte minden mozzanata, környezetünk minden megszokott részlete. Az egész emberiség – szinte egy „szempillantás alatt” – gyökeresen újraszerveződik, átalakulnak létünk feltételei, kezdve az egyéni életmodellektől, a baráti, a családi és párkapcsolatokon keresztül az iskola és a munka világáig, a kis és nagyobb közösségek működéséig.
A fordulat azzal jár, hogy eltűnnek a korábbi, nem mindig szeretett, de az eligazodást mégis segítő szabályok. Alapvetően új, az AI-re épülő intézmények veszik át a viselkedés szabályozásának és a szabályok betartatása kikényszerítésének feladatát. A hétköznapi élet átláthatatlanná válik és növekedni fog a társadalmi kapcsolatok konfliktusszintje. A reánk váró megpróbáltatások elviselésének nehézségeire egy évekkel ezelőtt végrehajtott kutatás hívta fel a figyelmet (D. Fudenberg, et al.: Slow to Anger and Fast to Forgive: Cooperation in an Uncertain World, 2012). A résztvevők a közismert, ismétlődő fogoly-dilemma játékot játszották, méghozzá a valóságos helyzetekre jellemző zajos – vagyis bizonytalan és átláthatatlan – körülmények között. Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy a tapasztalt szabályszegést vajon a partner tudatos akciója, vagy az átláthatatlan körülmények idézték-e elő. A kutatás világossá tette: zajos körülmények között a siker nélkülözhetetlen feltétele, hogy partnereink nem-várt lépésével szembesülve ellenálljunk a megtorlás reflexének. A hosszú távú együttműködést az segíti, ha kezdetben „megbocsátóak” vagyunk, és nem toroljuk meg az első szabályszegést. Azt ugyanis sokszor az áttekinthetetlen körülmények váltják ki, és a csalónak tűnő partnerek később visszatérnek az együttműködéshez. Az előttünk álló évtizedek legfontosabb – a cikk címében is kiemelt – tanácsa: egy bizonytalan világban jó, ha haragodat kicsit visszafogod és kezdetben gyakorlod a megbocsátás erényét. Látva a világunk sorsát intéző politikusoknak, a társadalmi elitek tagjainak és az emberek többségének a viselkedését, ha nem is lehetetlennek, de meglehetősen nehéznek látszik a globális soft landing.
