Nézem a kettes villamos ablakából a Várban újjáépülő „Magy. Kir. Honvéd Főparancsnokságot”, és nem tudom eldönteni. Mármint azt, hogy annak a kupolája magasabb-e, vagy a Nemzeti Galériává háziasított Budavári Palotáé. Vajon sejtette-e a Dísz térre megrendelt hivatal, a főparancsnokság tervezője, Kallina Mór, hogy a „feloszthatatlan és elválaszthatatlan” Monarchia sok elbukott küzdelem után végül a tárgyalóasztalnál rehabilitált társországától nem lenne ildomos, ha a saját védelmi erejét szimbolizáló épület magassága túlszárnyalná a közeli királyi palotáét? Aztán rájöttem, hogy rossz irányban keresgélek. Az alkalmazkodás valójában fordítva történt: a főparancsnokság eredeti bokrétaünnepét 1895 októberében tartották, Hauszmann Alajos pedig csak 1897 júliusában kezdte meg a királyi palota északi tömbjeinek építését. Hauszmann dönthette tehát el, hogyan viszonyuljon a palota kupolájának magassága Kallina már meglévő épületéhez. Biztosan jól döntött. Fogalmam sincs, hogyan. Kallina eredetileg legfeljebb a palota déli, Mária Terézia idején épült, 1830-ban pedig a középen háromemeletessé növelt tömbjének magasságához igazodhatott. A mérőszalagra ezután már nem is volt többé szükség: a királyi palota háborúban megsérült kupoláját 1960 körül lebontották és kissé áthelyezve, „klasszicizáló barokk nyelvjárásban” építettek helyette magasabbat, Kallina épületét pedig az első emeletig visszabontották. Most viszont a Nemzeti Hauszmann Program keretében az eredeti replikáját építik, bár kérdés, túléli-e a program a jövő évi választásokat. Biztosan jól fogunk dönteni. Fogalmam sincs, hogyan.
A Honvéd Főparancsnokság mögött valaha a „Magy. Kir. Honvédelmi Ministerium” (HM) hosszú tömbje állt, már a Szent György térre nézve. A háborútól a rendszerváltás utánig részletekben lebontott épület homlokzatát most visszaépítik, de csak egy szimbolikus, alig két ablaknyi mélységű tömbön megjelenítve. Vagy azért csökkentik a tömeget, hogy szebb kilátást biztosítsanak a Karmelita kolostor kormánytisztviselőinek (a miniszterelnöknek mindegy, az ő teraszos irodája nyilván a Duna felé néz), vagy azért, mert elfogadták azt a kritikát, hogy nem helyes a várat hivatalokkal túlzsúfolni – éppen elég van már ott így is. A XIX. századbeli képeslapokon a HM előtt áll a várat 1849-ben Görgei honvédei ellen életét feláldozva védő parancsnok, Heinrich Hentzi emlékműve, amelyet 1852. július 12-én Ferenc József jelenlétében avattak fel. Az időrend azonban itt is helyesbíti az üzenetet: valójában nem a Hentzi-oszlop került a HM épülete elé, hanem a HM hivatala épült a Hentzi-szégyenoszlop mögé. A magyarok mindig utálták a Pest 32 épületét rommá lövető tábornok emlékművét. 1895-ben Szeles Adorján újságíró meg is próbálta felrobbantani, de kevés volt a dinamit. Az uralkodó csak akkor járult hozzá, hogy az oszlopot áthelyezzék a pasaréti hadapródiskola udvarára, amikor 1899-ben alattvalói azzal a kedves füllentéssel járultak elé, hogy a Genfben 1898-ban leszúrt Erzsébet királynénak kizárólag ezen a helyen lenne méltó szobrot állítani a fővárosban. Az tehát, hogy a magyar szuverenitás kiegyezéssel kivívott pótlékai közül a Honvédelmi Minisztériumot 1879–81 között éppen itt építették fel – a későbbiekben egész honvédelmi tömbbé bővítve, a polgárházak mellett egy evangélikus templom és iskola kisajátításával biztosítva a szükséges méretű telket –, világosan mutatja, hogy a döntéshozók látványos ellenpontot kívántak adni az idegen érdekek védelmét szimbolizáló „szégyenoszlopnak”. Egyébként, ha megkérdezik, valószínűleg már Hentzinek sem lett volna kifogása a költözés ellen: nagyon bosszantotta, hogy 1893. május 21-én a szomszédos Dísz téren felavatták a Honvéd-emlékművet, így hat éven át a várban egyszerre ünnepelte szobor az 1849-es védőket és ostromlókat. Egy külföldi talán furcsállná ezt, de a magyarok jobban megtanulták a történelem dialektikáját.
A Budai Várban a szimbolikus építészet alapkövét maga Ferenc József tette le, aki nyilván szégyellte, hogy egy meglehetősen középszerű templomban koronázták királlyá, ezért 1874–1896 között Schulek Frigyessel megépíttette azt a koronázó templomot, amelynek pazar látványával saját nagyságáról kívánt jó benyomást tenni alattvalóira, utódaikra és a turistákra. De a „kiegyezett” Magyarország is nekilátott az önmegvalósításnak. A Mátyás-templom mellé Fellner Sándor tervei alapján 1901–04 között neogótikus „Magy. Kir. Pénzügy Ministerium” épült, 1913–23 között pedig Magyar Királyi Országos Levéltárat emeltek Pecz Samu tervei alapján (közben a munka évekre leállt, mai fordulattal a „háborús inflációra” való hivatkozással). A kiegyezés „termékének” tekinthető a „Magyar Szent Korona Országai Vörös-Kereszt Egyletének” három polgári ház helyén 1901–02-ben felhúzott épülete is, amellyel Hauszmann Alajos megmutatta, hogy államfő mellett civil szervezetet (NGO-t) is ki tud szolgálni. A ház később „tovább tanult”, és külügyminisztérium lett belőle. (Ismerik a szocialista idők viccét? „Mindenki rendőrnek születik, de van, aki továbbtanul.”)
A legtanulságosabb talán a József főhercegi palota története.
Az egykor itt álló két középkori épület a török kiűzése során megsemmisült. A később ágyúállásként használt telkeket 1787-ben gróf Teleki József vásárolta meg és 1789-re 12 lakásos kétemeletes bérházat építtetett helyükre Anton Fisches pozsonyi építész tervei alapján, amely a tulajdonosok révén „Teleki-palota” néven került be a köztudatba – nem firtatva azt, lakott-e valaha is a grófi család bármely tagja a lakások valamelyikében. Az épület 1850-től kezdődően kormányzati célokat szolgált, utoljára a Magyar Honvédség főparancsnokának, József főhercegnek (József nádor fiának) a hivatalaként és rezidenciájaként. A főherceg 1892-ben megvásárolta a palotát, majd 1901–02 során saját céljaira alakíttatta át, a pesti Klotild-palotákat is jegyző Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei szerint. A József főhercegi palotává történő átépítés során az egykori Teleki-palota tömege a Szent György tér felől nézve csak két oldaltorony hozzáadásával módosult, a Dísz tér felé haladva pedig négy polgárház helyén kerttel és istállóból garázsépületté „továbbtanuló” toldalékkal egészült ki. A háborúban megsérült házat sokáig építésvezetőségi irodaként és munkásszállóként használták, majd 1967-ben tűzoltási oktatófilm forgatása érdekében felgyújtották, 1968-ban pedig robbantással gyorsították fel teljes lebontását. A Nemzeti Hauszmann Program keretében ma már előrehaladott állapotban van az Alkotmánybíróság számára történő újjáépítése.
Ha van épület, amelyre érvényes a mai visszaépítések ellenzőinek kritikája, hogy „ezek a házak születésük idején sem illeszkedtek a környezetükhöz”, „szinte agyonnyomják a kétszintes polgárvárosból érkezőt”, „túlméretezettségük miatt nem illenek a Várba: elnyomják a régebbi polgárházakat, kis palotákat, és konkurálnak magával a Királyi Palotával is”, akkor az éppen a Teleki-palota. A bérház kétemeletesként épült meg a jellemzően egyemeletes várbeli házak között 1789-ben, amivel akkor csak a magyar adakozásból 1749-ben megkezdett, de végül háromnegyed részben Mária Terézia által biztosított udvari forrásokból 1769-ben befejezett „királyi palota” és a Karmelita kolostor „konkurálhatott”. A Teleki-palotát azonban soha senki nem kritizálta. Sőt: 2022-ben a Régi Épületek Kutatóinak Estjén Farbaky Péter művészettörténész szinte meghatott egyetértéssel számol be arról, hogy a sérült épület 1953-as falkutatásait követően Czagány István művészettörténész hogyan harcolt azért, hogy a József főhercegi palotát a lehető legnagyobb mértékben Teleki-palotává építsék vissza.
A vár háború utáni újjáépítése során a döntéshozók nem tekintették műemléknek az alig fél évszázados hauszmanni palotát, de mindent megtettek egy „szuverén magyar szocialista középkor” üzenetének megfogalmazásáért. Az akkor felépített Déli nagy rondella, a Buzogánytorony és a Kaputorony „hitelességét” mára teljesen elfogadtuk, a később maroknyi törmelékből megálmodott lovagteremnek és kápolnának is örültünk, de a Stöckl-lépcső erődfallá történő átépítése talán kevésbé volt jó döntés. A Hauszmann Alajos által lebontatott Karakas pasa torony szocialista újjáépítése szintén elfogadott volt – a Nemzeti Hauszmann Program keretében elvégzett rekonstrukció viszont kritikusabb értékelést kapott: „posztmodern fantázia a török pasák Budájáról”.
Megostromolta a várat a kapitalizmus is.
Márai Sándor írta 1941-ben „Szépséges Vár” című tárcájában: „Természetesen sürgősen és feltétlenül le kell bontani azt az irdatlan sárga bérházat, mely elcsúfítja Magyarország egyik legszebb terét, a Dísz-teret.” Igaza volt, az egyemeletes Marczibányi-palota helyére 1910-ben felhúzott épület nyomasztó volt: a manzárddal együtt öt emelet! A háború után (a javítható sérülések ellenére) le is bontották, és 1970-ben az akkori ízlésnek megfelelő házzal pótolták. A Dísz téri Korona Cukrászda épülete megúszta egy emelet visszabontásával. A Honvéd Főparancsnokságot Márai nem kifogásolta, bár a Fővárosi Önkormányzat ÉnBudapestem portáljának szerzője jobban tudja, „mire gondolt a költő”, mint maga a költő. „Négy nagy épület menthetetlenül agyonnyomta a Vár arányait. Ezen már bajos segíteni – írta Márai, és elsősorban a Dísz téri épületekre gondolt.” Az ÉnBudapestem „pontosít”: „Például a Honvéd Főparancsnokságról már az építés megkezdése előtt tudható volt, hogy felbecsülhetetlen kárt okoznak általa…” Érdekes egyébként, hogy a Budai Vár története Márai számára sem IV. Bélával kezdődik, hanem azzal, hogy ő 1931-ben a Mikó utca 2. alá költözött. „Így nyomja le a Vár másik nemes terének, a Bécsikapu-térnek minden szépségét a Vár egyik legszerencsétlenebb épülethalmaza, az Országos Levéltár” – írta. A korábban ott állt bosnyák kaszárnyát vajon meghittebbnek találta volna? Az író fejet hajtott „A Mátyás-templom nemes és időtlen szépsége…” előtt is – amely akkor kereken 45 éve volt „időtlen”…
A magyar történelem örök kérdése, hogy másokkal együtt keressük-e boldogulásunkat, vagy külön.
Már Szent István megmondta, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”. Kezdetben „Magyar Unióban” gondolkodtunk, Szent László például széles körű horvát nyelvtanfolyamot szervezett. A(z új írásmód szerint) „volodomériai kaland” alkalmával a Kijevi Oroszhonnal is kóstolgattuk egymást, de a biztonságpolitikai szakértők szerencsére sikeresen leszerelték a forrófejűeket. Befogadtuk a besenyő migránsokat is, ha már évszázadokon át menekültünk előlük. A tatárok tagfelvételi kérelmét – egyéves elbírálás után – még elutasítottuk, de a török menedékkérők hadával már harangszóval sem boldogultunk. Minket vettek fel helyette a „Habsburg Unióba”, amely ellen sok plakátkampányt folytattunk, de a törökök föderális kiutasításának azért örültünk. Később egy évre belekóstoltunk a „Március 19. Unióba”, majd évtizedekre a „Tanácsunióba” is – oda szerencsére csak tagjelöltként. Közben mindig volt, aki inkább a központtól várt megoldást, mások pedig a helyi szempontokat próbálták érvényesíteni. Minden változott, kivéve a kemény vitát.
Budapest építészetileg maga a föderalista és a szuverenista gondolkodásmód megtestesülése. Tele szimbólumokkal. A városban szinte egyidejűleg épült fel a Duna két partján a föderalizmus jelképe, az évi néhány héten át valóban Budán székelő Habsburg uralkodó üresen is lenyűgöző palotája (1890–1905), és a nemzet végre kiharcolt (látszat)szuverenitását szimbolizáló Országház hegynyi épülete (1885–1904). Ahogy Czagány István 1966-ban megfogalmazta: „Az 1867-es kiegyezés után az ország fővárosában az idegen uralkodó és a nemzeti parlament hatalmát a Budavári Palota és a pesti Országháza kupolája híven fejezte ki az építészet formanyelvén.” A Citadella fenyegető üzenete éppúgy világos, mint a Lánchíd kapcsolatépítő szándéka. Kedves volt egy oligarchánktól, hogy egyéves jövedelmét luxizás helyett a Tudós Társaságnak adományozta, szép is lett az épületük. Hentzi nem szerette az idegen hangzású Redoute-ot, helyette ágyúgolyóival a Vigadóra szavazott. „Mindenki másképp csinálja…” Ma is sokat vitatkozunk. Van, aki szerint elég lenne „egy nagyon pici szuverenitásról lemondani”, hogy újra eleredjen a pénzeső. Akkor megint lesz miből építeni. Szimbólumokat is. Mások szerint egy megbízhatatlan országot jobb egyszer s mindenkorra a legközelebbi „Egyesült Államok” alá rendelni. Meglátjuk. A két kupola versenyét pedig tudományosan megítéljük majd a villamos ablakából. Joggal sorolják a kettes vonalát a világ legszebbjei közé. Számunkra persze a legszebb az egész világon. Jó látni a nemzeti közmegegyezést. Legalább ebben.
