Három olyan politikai megnyilvánulás volt az elmúlt hetekben amelyre európai szemmel érdemes volt odafigyelni. Az első Vlagyimir Putyin közel egyórás sajtótájékoztatója Pekingben, ahol orosz újságírók kérdéseire válaszolt a kínai látogatás záróeseményeként. A másik Friedrich Merz kancellár beszéde a CDU 61., alsó-szászországi pártkonferenciáján. Mindkét megnyilvánulás számos olyan állítást tartalmazott, amely komoly visszhangot váltott ki a világsajtóban, de most számunkra nem az az érdekes, hogy Putyin meghívta Zelenszkijt Moszkvába tárgyalni, amit még a jelenlévő orosz médiamunkások is megmosolyogtak. Még csak nem is az a kijelentés, miszerint az Oroszországi Föderáció nem területekért küzd, hanem az emberi jogokért. Mint ahogy Merz esetében sem a migrációval, vagy az Izraellel kapcsolatos kijelentés a fontos számunkra – jóllehet mindkettőt történelmi fordulatként értékelte a sajtó – hanem annak hangsúlyozása, hogy a német kormány alkotmánymódosítással lehetővé tette a legnagyobb mértékű védelmi kiadást, amit a Német Szövetségi Köztársaság történetében valaha is realizálni tudott. Ez pedig annak fényében kap erősebb kontrasztot, hogy a kancellár meggyőződése szerint akkor lábalhat ki Európa a válságból, ha megváltoztatja a függőségi viszonyokat: „az Európai Uniónak erősebbé kell válnia, magabiztosabbá és függetlenebbé”. Három területet említ, ahol meg kell szüntetni a függőséget: az energiafüggőséget (Oroszország felé), a biztonsági függőséget (az Egyesült Államok felé), a gazdasági függőséget (elsősorban Kína felé).
És helyben is vagyunk, felállt az a geopolitikai háromszög, amely két eltérő dimenzióban kettős prés közé szorítja Európát.
Bár nem használja a kifejezést – valószínűleg szándékosan –, de a kancellár a stratégiai autonómia forrásvidékén jár, amikor e hármas függőség felszámolását tűzi zászlajára. És itt jön a képbe Putyin sajtótájékoztatója, ahol a Rosszija orosz tévécsatorna riportere azt a kérdésbe ágyazott állítást fogalmazta meg, hogy az EU „a szemünk előtt” alakul át egykori gazdasági szövetségből egyfajta katonai-politikai blokká, ahol szinte folyamatosan agresszív döntések és agresszív nyilatkozatok születnek. Putyin erre reagálva jelezte, hogy Ukrajna NATO-csatlakozását mindig ellenezte, de soha nem kérdőjelezték meg a jogát az EU tagsághoz. Ugyanakkor nem árnyalta, nem is cáfolta az újságíró által felvezetett agresszív katonai-politikai EU-képet (mely ismerve az orosz médiaviszonyokat, jó eséllyel a hivatalos orosz értelmezéssel azonos), így viszont felvetődik a kérdés, hogy mi oka lenne az orosz vezetésének nem megkérdőjelezni az ukrán EU-tagságot. De nem ez az apró ellentmondás a lényeges most számunkra, hanem, hogy valójában mi az esélye annak, hogy az EU egy életképes katonai-politikai tömbbé alakul, és képes biztosítani ezáltal az európai szuverenitás (értsd: stratégiai autonómia) biztonsági pillérét. Erre a kérdésre még akkor sem lehet egyértelmű választ adni, hogy az amerikai adminisztráció is ebbe az irányba tolja Európát. Nem első ízben alakul ki ez a geopolitikai prés, Trump ugyanis nem először van hatalmon, és már első ciklusában egyértelművé vált az európai vezetők számára, hogy az euroatlanti együttműködés, amelyet évtizedekig adottságként kezeltek, nem magától értetődő. Trump politikája, különösen a NATO iránti ambivalens viszonya rámutatott arra, hogy az USA elköteleződése Európa biztonsága iránt bármikor feltételessé tehető. Ez a felismerés önmagában is kijózanító kellett volna legyen, ráadásul 2014-ben Oroszország is demonstrálta, hogy kész a status quo erőszakos felülírására – a krími annexió volt ennek a leglátványosabb jele.
Európa számára a 2010-es években tehát két egymást erősítő tényező alakított ki geopolitikai prést: a keleti agresszió fenyegetése és a nyugati szövetséges megbízhatatlansága.
Egy ideig úgy tűnt, hogy európai vezetők fejében valóban kigyulladt a piros lámpa, bizonyos folyamatok el is indultak, aztán a minszki félmegoldás és Trump bukása után szépen visszarendeződött minden, és mindenki ment a maga útjára, mintha ez a biztonságpolitikai közjáték csak egy rossz álom lett volna. Néhány év múlva elemi erővel tért vissza ugyanez a kettős konstelláció (totális háború, plusz fokozott trumpi dinamika). Az európai NATO-tagállamok védelmi kiadásainak drasztikus emelése csak az első – tulajdonképpen kényszerű – lépés, valódi geopolitikai szintlépést csak az önálló európai védelmi architektúra kiépítése jelentene. Annál is inkább, mert a közös haderő már az EU alapító atyáinak a vízióiban is szerepelt, azonban az ezzel kapcsolatos terv (Európai Védelmi Közösség - EVK) 1954-ben végleg elbukott, viszont most – több mint 70 év elteltével – a kialakuló kényszerek történelmi lehetőséget is biztosítanak a megvalósítására.
Hasonló gördülőpont van kialakulóban a másik préshelyzet tekintetében is. Az Egyesült Államok és Kína közötti nagyhatalmi rivalizálás nem pusztán kereskedelmi vitákban vagy technológiai versenyben jelenik meg, hanem áthatja a globális rend egész struktúráját, és Európa ebben a játszmában is egyszerre van kitéve a két pólus nyomásának. Az USA elvárása, hogy az EU a „De-risking” (kockázatcsökkentés) politikájától határozottan mozduljon el a Decoupling (leválás) doktrínája felé, és ez az elvárás a jövőben egyre fokozódni fog. Míg Kína gazdasági és technológiai együttműködések révén igyekszik mélyebben beépülni az európai gazdaság szöveteibe. Ez a kényszerekkel és nehézségi erőkkel határolt szituáció könnyen válhat csapdahelyzetté, de egyben stratégiai lehetőség is. Az EU a világ egyik legvonzóbb piacával rendelkezik, és ha sikerül csökkenteni – a mozgásteret végletekig beszűkítő – függőségeket (védelmi kitettség, energia- és kereskedelmi függőség), akkor olyan játéktér nyílik meg Európa számára, amelynek következtében talán visszahelyezhet néhány bábut a nagy sakktáblára.
***
A kettős prés tehát nem kizárólag a szuverenitás elvesztésének veszélyét hordozza, hanem a szuverenitás megerősítésének esélyét is. Az első Trump-korszak és a krími annexió által generált biztonságpolitikai sokk alapot adhatott volna egy valóban önálló európai védelmi architektúra létrehozására; a mostani helyzet – az orosz háború, az amerikai külpolitikai bizonytalanság és a globális erőtér átrendeződése – jóval élesebb kényszerhelyzetet teremt. Most van lehetőség arra, hogy az európai védelmi politika ne pusztán papíron létezzen, hanem tényleges kapacitásokban és intézményekben is testet öltsön. Ugyanez igaz a gazdasági és külpolitikai szuverenitásra, az USA–Kína dinamika olyan mozgásteret kínál, amelyben több – a siker reményével kecsegtető – forgatókönyv is nyílik a kontinens számára. De vajon Európa képes lesz-e élni a nyomás által teremtett lehetőségekkel? A kontinens politikai kultúrájának mélyen beágyazott sajátossága a konszenzuskeresés, a kompromisszumokra való törekvés – az uniós keretrendszer is ezt az étoszt intézményesíti –, ez azonban gyakran a halogatás és a félmegoldások forrásává válik. A kettős prés most olyan történelmi szituációt teremt, amikor a halogatás ára jelentősen megnő. A stratégiai autonómia nem csupán szép gondolat, hanem az európai túlélés előfeltétele. Az idei „State of the Union” beszédéből úgy tűnt – és ez a harmadik megnyilvánulás, amiről a felvezetőben azt állítottam, hogy európai szemmel érdemes odafigyelni –, hogy von der Leyen felfogta ennek jelentőségét, de az igazi kérdés az, hogy az európai politikai elit mögött megvan-e a szükséges szellemi hinterland, hogy megtalálja a megfelelő autonóm stratégiát, és képes lesz-e meggyőzni az EU lakosságát, hogy a kettős prés nem pusztán fenyegetés, hanem talán az utolsó lehetőség is arra, hogy Európa valóban a saját sorsának kovácsa legyen.
