Úgy véltem, hogy egy ilyen horderejű esemény majd feledteti, hogy milyen csehül állok a matek és a fizika terén, ami csak azért volt rossz, mert mat-fiz osztályba jártam. Sőt, azt is megengedik, hogy nagyvonalúan átugorjam az érettségit. Ebből is látszik, hogy én a kitüntetést nem a pálya, vagyis az elvégzett munka végére álmodtam, hanem az elejére, mintegy ösztönző és biztató célzattal, megelőlegezve magamnak a korszakalkotó műveket. Kicsit úgy is éreztem, hogy nem a mondandó, hanem az elismerések iránti természetes igény miatt érdemes és kell írni. Aztán később találkoztam Freud nemesen egyszerű magyarázatával is: az író azért ír, mert másképpen nem tud nőhöz, pénzhez és hatalomhoz jutni.
Csak jóval később fogtam fel, hogy ezen a hétköznapon is mintegy kisvárosnyi író, szerző teszi ki az utolsó pontot a műve végére, és egy élet kellene hozzá, hogy valamennyit végigolvassuk. Miközben tudjuk, hogy döntő részük nem is érdemel különösebb figyelmet: futószalagon érkező lektűr, semmilyen fontos konklúzióra nem jutó tudományos munka, jelentéktelen poémák. De ki lenne az, aki mindezen végigrágja magát, és kiválasztja nekünk a valóban súllyal bíró alkotást? Jó, ha az efféle kitüntetések döntéshozói képesek megkapargatni a felszínt, átlátni legalább a jéghegy valóban kiemelkedő csúcsát. És akkor még nem is beszéltem a szerencséről, a személyes ízlésről, az irodalompolitikáról és számos egyéb befolyásoló tényezőről. Tiszta szerencse, hogy ezzel most, mintegy ötvenévesen vagyok tisztában, és nem akkor jöttem rá, mert akkor vélhetően egy sort sem írtam volna.
Nekem már azzal is mázlim volt, hogy soha egy pillanatig nem kellett kiadót keresnem. (Hogy ez olykor mit jelenthet, elég jól példázza – messze nem összehasonlításképp –, hogy a mai popkultúrát teljesen átható Harry Potter-sorozat szerzője idegőrlő ideig küldözgette címről címre a maga kéziratát, amíg egy kisebb kiadó végre fantáziát látott benne. Gondoljunk csak bele, mit veszítettünk volna egy kevésbé kitartó íróval.) A kilencvenes évek elején újra szerették volna indítani a legendás erdélyi Forrás-sorozatot, amit épp a bemutatkozó fiatal íróknak találtak ki. Ehhez kerestek friss szerzőket, vagyis némiképp a gombhoz varrták a kabátot. A húszas éveim elején képtelen voltam nemet mondani egy ilyen felkérésre, miközben ma pontosan tudom, hogy ezt kellett volna tennem. Egy-két kivételével kidobni a zsengéket és tévelygőket, hiába jelentek meg a mindig éhes folyóiratokban, és megvárni a harmadik kötetet, amelyet már bátrabban, némi tapasztalattal felvértezve írtam meg. Mert a prózához nem csupán tehetség, hanem épp annyira fegyelem és önuralom is szükségeltetik.
Viszont azért örökké hálás leszek a sorsnak, hogy megérhettem az első két magyar irodalmi Nobelt. Őszintén be kell vallanom, hogy 2002-ben váratlanul ért Kertész Imre kitüntetése, akinek a műveit akkoriban még messze nem ismertem annyira, mint amennyire megérdemelte volna. Azóta sok mindent olvastam tőle: regényt, esszét, naplót, beszédet. Életem egyik fontos gondolkodójává vált szigorúságával, metsző, önmagát sem kímélő nézeteivel. Ő változtatta meg azt is, hogy manapság nem a romantikus felfogás uralkodik bennem a holokauszt kapcsán: nem az emberi gonoszság felfoghatatlan antiszimfóniája, hanem sok kis hétköznapi gonoszság mérnöki pontossággal összehangolt műve. Krasznahorkai László díja viszont már felkészülten ért, csak a legfrissebb megjelenéseket kell pótolnom, bár Az ellenállás melankóliája lerobbanhatatlan a csúcsról. Az a régi jó érzés nyilallt belém, amikor először olvastam: így is lehet írni? Így elengedni a tollat/kurzort, így hagyni örvényleni a mondatot? És hogy a nyomasztó is lehet ilyen szórakoztató? Meg az a semmihez sem fogható, csontig hatoló borzongás, ami mostanában oly sokszor eszembe jut, amikor Az utolsó hajó végén a névtelen menekülők közül valaki rámutat „a koromsötétbe borult, most már mindörökre eltűnő tájra”, és felkiált: „Emberek. Az volt ott Magyarország.”
Ma már csak nevetek Freudon, illetve azon a pénzen és hatalmon, amit az írással kapirgáltam össze magamnak. (A nőkről majd máskor és máshogyan.) Viszont hosszú évtizedek alatt végre megtanultam örömből írni. Semmilyen más elégedettséget nem képes felülmúlni, ha egy oldalnyi részt hozzá tudok illeszteni a készülő regényhez, ha egy darabka megtalálja a maga helyét. Már rég nem érdekel kiadó, olvasó, kritikus, marketing és fogadtatás. Csak én legyek vele elégedett, a többi fájdalmasan másodlagos. Talán az lesz az igazán méltó ehhez, ha a fiókban is hagyom. Bár tudom, a megmaradt hiúságom nem fogja engedni, hiszen mit is ér egy regény a maga olvasója nélkül?
Teszem hát egymás után a szavakat, játszom a magam felépítette valóságban, az én kis talpalatnyi Magyarországomon. Hogy átderengjen olykor némi fény azon a koromsötéten.
