Marseille csak operett

Az arénában azért gyűlt egybe, ha több nem is, 3000 néző, mert 1979-ben nemzetközi gyermekév volt, ebből kifolyólag díjmentesen beengedték a diákokat, akik a mérkőzés végén hevesen tüntettek a levonuló magyar együttes tagjai ellen.

Pedig a rettenetes élményt, amely után a Népsport „90 perc szégyenkezés” főcímmel jelent meg, mindenekelőtt a szövetségi kapitánynak „köszönhette” a közönség. Dr. Lakat Károly szakvezető már a címeres mezes csapat előző mérkőzésén, a finnek ellen is a nosztalgikus, ám régen meghaladott 3–5–2-es felállásban játszatta a válogatottat, de a Zsiborás – Szántó, Salamon, Kutasi (Kiss János) – Tatár, Póczik – Borostyán (Bodonyi), Kiss László, Weimper, Fekete, Kuti összetételű gárda 3-1-re nyert Debrecenben a „rokonok” ellen.

Az újabb fellépés alkalmával Lakat eltekintett diósgyőri kedvenceinek szerepeltetésétől, mert a DVTK a bécsi Rapiddal, majd a Dundee Uniteddal szemben versenyben maradt az UEFA Kupában – igaz, aztán 6-1-es lángosba futott bele Kaiserslauternben –, ám a támadó formációt továbbra is olyannyira forszírozta a mester, hogy mindössze négy védőjátékost küldött a pályára. Köztük volt a harmincnyolc éves újonc, a tatabányai Szabó György, akit még a Bányász edzőjeként zárt a szívébe.

A jobb-bekk mellett Kovács József, Péter Zoltán és Nagy Antal feladata lett volna az elhárítás, de a taktikai téveszme eleve magában hordozta a kudarcot. Joggal állapította meg a Labdarúgás című szaklap: „A váratlan vereségben az is közrejátszott, hogy nemcsak a játékosgárda, hanem talán még a szövetségi kapitány is lebecsülte az ellenfél játékerejét.”

Ez azért is súlyos hiba volt, mert az amerikaiak közül Boris Bandov és Mark Liveric a New York Cosmosban együtt játszott a német Franz Beckenbauerrel, a brazil Carlos Albertóval és Francisco Marinhóval, a holland Wim Rijsbergennel és Johan Neeskensszel, a jugoszláv Vladislav Bogićevićcsel és az olasz Giorgio Chinagliával; Angelo DiBernardo a Los Angeles Aztecsben Rinus Michels edző játékosa, valamint a szintén holland Johan Cruyff és Wim Suurbier csapattársa volt; Tyrone Keough pedig a San Diego Sockersben a mexikói Hugo Sánchez, továbbá az amerikai teremfutball-legenda, a képzőművészként is megbecsült Juli Veee társaságát élvezhette. (Nem tévedés a Veee, mert a Vasas ifjúsági csapatának viareggói vendégszerepléséről „dobbantó” Visnyei Gyula három e-vel írta művésznevét. „Double deuce, triple e, / the one and only Juli Veee!” – skandálták az érte tömegesen rajongó tengerentúli szurkolók.)

Akkoriban itthon is akadt néhány nagy sztár, ám többségüket Lakat doktor félretette. Azokból, akiket mellőzött, a következő tizenegyet is ki lehetett volna állítani: Mészáros – Török Péter, Bálint, Garaba, Tóth József – Müller, Pintér, Zombori – Fazekas, Várady, Nagy László.

Törőcsik Andrást az újpesti labdaművész kritikus zalai autóbalesete miatt nem vehette figyelembe, míg Nyilasi Tibor egy nappal az amerikaiak vendégjátéka előtt a következő levéllel lepte meg a Ferencváros vezérkarát: „Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal (1979. október 25.) befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott, ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok.”

Az átmeneti (fél éves) visszavonulást az váltotta ki, hogy a kilencedik kerületben is otthonos labdarúgókat – Martos Győzőt, Ebedli Ferencet, Vad Istvánt, valamint a gólszerző Szepessy Lászlót – felsorakoztató újonc Volán 1-0-ra nyert az Üllői úton, és megfosztotta veretlenségétől az addigi listavezetőt. Ennek nyomán súlyos szidalmak zúdultak a ferencvárosi játékosokra, így Nyilasira is, és korántsem kevesektől, mert a Volán elleni meccsen is 20 ezren voltak a lelátókon. (Majd Sándor „Csikar” és Szepesi György járt közben a Nyilasi családnál, hogy a tékozló fiú térjen észhez és vissza a labdarúgáshoz.)

A Népstadionban Póczik József öntött olajat a tűzre: a 81. percben a Stefánia úti háztetők magasságába lőtte a tizenegyest, amelyet az osztrák Heinz Fahnler kolléga, a Wiener Zeitung belpolitikai rovatvezetője ítélt meg. Ekkor már George Nanchoff góljával 0-1 volt az állás, majd öt perccel a befejezés előtt DiBernardo elrendezett mindent (0-2).

Miután az újságíró-játékvezető lefújta a mérkőzést, Steve Pecher amerikai csapatkapitány azt mondta: „USA feliratú mezt viselő labdarúgók 1950, az angolok elleni 1-0-s vb-győzelem óta nem értek el ilyen sikert”. Walter Chyzowych, a vendégek szövetségi kapitánya szintén lelkendezett: „Az Egyesült Államok labdarúgásának nagy napja ez a mai. Sosem felejtjük el Budapestet, a Népstadiont.” A tréner a lengyelországi – ma ukrajnai – Samborban, míg a másodedző Bob Gansler a Tolna megyei Mucsiban született. Német nemzetiségű családját 1946-ban – Robika ötéves korában – kitelepítették a németországi Hanauba. „Ha ez nem történik meg, akkor magyar földműves lettem volna” – mondta már amerikai szövetségi kapitányként. (Irányításával az USA Team negyven éves szünet után szerepelt újra a világbajnokságon 1990-ben.)

Az Esti Hírlap 1979 bánatos őszén így bírált: „Lehet rosszul játszani, de tudásban ennyire mélypontra kerülni nem.” A Népszabadság pedig Mélypont alatt címmel tudósított „a tíz klubból összeszedett, első ízben együtt játszó újabb kísérleti válogatott” viszontagságairól.

Fél évvel később dr. Lakat visszahívta a keretbe az „elfelejtett” fővárosiakat, de azok keserves bosszút álltak rajta: az 1980. március 19-én rendezett népligeti edzőmeccsen 2-0-ra kikaptak az NB II Középcsoportjának 12. helyén veszteglő Építőktől. A Mészáros – Török, Dunai III, Kerekes, Tóth József – Ebedli Zoltán, Zombori, Tóth András – Pusztai, Törőcsik, Várady tizeneggyel (a békéscsabai Kerekes Attila kivételével csakis budapestiekkel) kezdő revansvágyókról a Népsport ezt jelentette: „Végigasszisztálták a mérkőzést úgy, hogy nem szökött a vér a fejükbe, amikor másodosztályú ellenfeleik ott passzolgattak az orruk előtt; nem csikordult össze a foguk, amikor azok sorra megelőzték őket a labda megszerzésében; amikor a csatárok még akkor sem tudták lefutni embereiket, amikor egy-két méteres előnnyel indultak a kapu felé.”

Nem nem tudták: nem akarták. Lakatlan irányításra vágytak.

S két hónappal később már Mészöly Kálmán volt a kapitány.