Ma is úgy döntöttem, hogy nem vetem kis magam a negyedikről a kéretlen reklámok hatására, melyek prütykölés közben üvöltik a fülembe fortissimo, hogy „Ne verje ki a kerítés mellett állva, kiszívja majd Mónika, a porszívók királya”. A kéretlen reklám mikroabúzus, tapintatlan betörés a magánéletembe, lekonyul a maradék, amúgy is siralmas életerőm, ahogy rám reccsen, hogy „Olcsóbb a ponty, mint a hús” és hogy „Royal bútor, Royal kaszni, Royal ágyban legjobb… aludni”. De ez még mind semmi.
A képernyő nékem is a dadám volt eónokkal ezelőtt, midőn konszolidációt hullámzott a drága Balaton és nekünk az elsők között volt tévénk. Irdatlan, fekete-fehér mélysége ez az időnek, állok ovisként a tévé előtt és vezénylem a Tell Vilmos Rossiniből agyf@szított zenéjét. Az első hosszú sorozat a Robin Hood és a Tell Vilmos volt, mert ők ilyen balos csávók voltak: a harisnyanadrágos makk felső Tell Vilmos elvtárs jól bemutatott az akkori brüsszelita Gessler bírónak.
Azóta sok víz lefolyt a kanálisokban, és lett vagy ezer csatorna, de ó, zömükben nézhetetlenek, wazze. Midőn a vadonból visszatérve kialakítottam kis cockpitemet valahol Lipóciában, direkt berendeztem vagy három képernyőt magam köré, az egyik a tévé, mely valamikor a dadám volt ugye, hogy háttértévézés, meg ilyenek.
Ám a csatornákon végigvitorlázva ugyanazt érzed, mint amikor a film közepén bevágják neked, hogy „Nincs többé korpa, csak gyönyörű haj minden nap”. Úgy érzed, a csatornák nézhetetlenek, mert in concreto a hülyékre szabják őket; a csatornák kigondolói az egész skálát egy túlnyomólag oligofrén, imbecil, retardált, debil célközönségre targetálták, hogy egy cool marketing-hóhányós szófordulattal éljek, mintha a Mesterséges Unintelligencia (AU) segítségével hozták volna létre őket.
Vannak a tudományos csatornák, az oké, van egy pár jobb mozi is, meg a Mezzo, de a zöm olyan kanális, melynek a hamis valóság vetítése a célja, hogy ne láss, csak nézz. Sokszor már a névválasztás is sírógörcsöt vált ki az emberből. Izauráról (a brazil rabszolgalányról, akinek a rendszerváltás előtti Magyarországon a hírek szerint gyűjtést rendeztek a nénik, hogy szabadítsák fel a rabszolgasorsból) nevezték el az egyik csatornát, mely a szappanoperák rajongóinak sugároz. Már maga a műfaj is érdekes, aki ezt nézi, jó nagyot soap (lefordíthatatlan szójáték). A régebbi sorozatokat adó Jocky TV a nevét a Dallas egyik gennyláda burzsi főszereplőjéről nyerte, mindkét névadó sorozat valótlan, érzelgős, teljesen kretén szituációkból felépülő hazugságokat kínált a felejtésre vágyó, régebben a kekszgyári futószalagtól, ma a köztévés gyűlölködéstől gyűrött arcú, nylon otthonkás közönségnek. Az egy fokkal nívósabb csatornákon ilyen végtelenített krimisorozatok peregnek kiérdemesült, az első vonalból már kikopott, de itt még szép pénzeket kereső hollywoodi sztárokkal, unalmas panelekből: a konfliktus mellett fut egy, a detektív magánéletének könnyes-bús epizódjairól szóló szál is, ritmikusan jönnek az akciójelenetek, mindenki olyan szép, mint egy isten, valami kemény bűnügy körül zajlik a történet, mintha a mindennapokat is efféle történetek formálnák.
Mindenhol csak krimik: a kvázi-jóléti kvázi-polgári világokból eltűnt az igazi tragédia, generálni kell valamilyen pszeudo-konfliktust, mivel minden igazán jó történet iránypontja a halál (Václav Hável). A média Maja-fátyla hullámzik a magyar valóság előtt és a többségnek ez a világ valósága, mert „sokan élik, de kevésnek érdemes” (Goethe), és nekünk így is jó (Zorán). A közmédia pedig színtiszta pártos, átlátszó kormánypropaganda, nettó hazaáruló elemekkel a putyinszopástól ’56 megtagadásán át Ukrajna ismét örök szégyent jelentő elárulásáig. És: az izauratévék lelkes közönsége beszopja mindezt, hisz’ ez a cél, erről szól az egész, ezért olyan oligofrén a média, hogy a sok nylon otthonka besoap-ja Maja-fátylának ál-valóságát (képzavar, én), és hogy Ideáltipikus Mari néni nehogy meglássa, hogy a hazugsággyár által kiokádott hírhányadék alatt van egy másik valóság. A valóság.
