Tárcavariációk egy témára

Anyámmal nem volt kifogástalan a kapcsolatunk. Konkrétan utáltuk egymást, mint a szart. Negyvenkét évig éltünk közös háztartásban ugyanabban a kétszobás panelban, ebből tizenkettőt kettesben. Ez a tizenkét év volt életem legpokolibb időszaka. Aztán egy napsugaras, madárfüttyös, rügypattanós tavaszi reggelen anyám – ahogy mondani szokás – kilehelte lelkét. Bár szerintem anyámnak nem volt lelke, így aztán kilehelnie sem volt mit. Maradjunk annyiban, hogy perforált a vakbele. Mert vakbele, az volt, az mindenkinek van. És idővel begyulladt. Hiába akarták megműteni, ő nem hagyta, mert a személyi boszorkánya (a telepi bioboltos) megnézte ingával, milyen kilátásai vannak, ha kés alá fekszik, és úgy ítélte meg, anyám el fog patkolni, ha az orvostudományra bízza magát. Inkább adott neki különböző gyógyító köveket meg ásványokat (hegyikristály, ametiszt, rózsakvarc, citrin, hematit stb.), gyógyteákat, hangtálakat, füstölőket… Szóval anyám gyakorlatilag felvásárolta a bioboltot, majd rövid úton elhalálozott. Rohadt egy mocskos boszorkány ez a bioboltos, de én nem haragudtam rá, sőt, hálás voltam neki. Hiszen megszabadított anyámtól. A temetés után kipakoltam a lakásból anyám összes cuccát, kivittem a hobbira, és egy nagy-nagy máglyát raktam. Égtek a bútorok, a ruhák, a horoszkópos meg okkultista szakirodalom, a jógaszőnyegek… A sárgás-vöröses lángnyelveket bámultam, pálinkát kortyoltam – és végre boldog voltam. Azt hiszem, ez volt életem legboldogabb napja. A spiri holmik nagyját nem dobtam tűzre, hanem – hálám jeléül – visszavittem a bioboltosnak, hátha újra el tudja adni. Amikor meglátott, reszketni kezdett, azt hitte, agyon fogom ütni (mégiscsak megölte az anyámat némi anyagi haszonszerzés végett, és ezt ő tudta a legjobban), de én nem bántottam, sőt megöleltem, és a teli zsákot a pultra helyeztem. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt az életem. Kiléptem a csirkegyárból, ahol éjszakai műszakban dolgoztam a virslis részlegen (így legalább alig találkoztam anyámmal, mert amíg ő ébren volt, én aludtam, és fordítva). Évek óta csábított az egyik barátom, hogy lépjek be a zenekarába. Alig lehet rendes dobost találni, és rengeteg a meghívás, minden hétvégére van legalább egy, de inkább kettő lagzi. Én mentem volna zenélni már hamarabb is, de anyám nem tűrte, hogy otthon gyakoroljak, úgy meg nem lehet turnézni, hogy hetente-kéthetente egyszer dobolgatok kicsit a hobbin. Szóval anyám megüresedett szobájába behoztam a hobbiról a dobszerkót, és egy hónapig csak gyakoroltam. A végén már jobb voltam, mint Dave Lombardo, pedig túl sok virtuozitás nem szükségeltetett a melóhoz, a Hotel Mentholt kellett tudni, a Szerelemvonatot, az Egy jó asszony mindent megbocsájtot, ilyesmiket – el tudjátok képzelni, biztosan ti is voltatok már vidéki lagziban. Mit mondjak, az élet császára lettem! Egész héten lazáztam a hobbin, a péntek és szombat estét meg végigzenéltük, de ez nekem nem munka volt, sokkal inkább szórakozás, hiszen végre a haverokkal játszhattam. Közben egész este tömték belém a rántott húst, a töltött káposztát, a pálinkát, a tortát… Talán a harmadik lagzin ismertem meg Beát, a menyasszony húga volt. Egy falusi iskola tornatermében volt a mulatság, hajnali ötkor (már virradt) találtunk egymásra a szertárban, a felemás-korlát árnyékában, a medicinlabdákon. Addig még sosem volt barátnőm. Ha beleszerettem egy lányba, csak arra a pillanatra gondoltam, amikor majd bemutatom a csajt anyámnak, és máris lemondtam a kapcsolatról. Már együtt jártunk Beával, amikor rászoktam, hogy üzeneteket küldjek anyámnak. Nagyjából az érettségim óta nem beszéltünk (ha csak nem volt elkerülhetetlenül szükséges), most meg már kétnaponta küldtem neki sms-t. Amikor meghalt, szóltak, vigyek be a kórházba ruhát, amit majd a koporsóban fog viselni. Végül betettem a mobilját a blézerje zsebébe. Először ki akartam törölni a számát, de végül mégsem tettem. Pompás érzés volt, hogy végre tudunk egymással beszélni. Illetve ez a kommunikáció egyoldalú volt, hiszen ő természetesen sosem válaszolt, és ez nekem így tökéletesen megfelelt. Hirtelen lett anyám! Mindenről beszámoltam neki. A zenészkarrieremről, Beáról, az esküvőmről, a gyerekről, arról, hogy eladtuk a panelt és a hobbin építkezünk, hogy átmentem egy másik zenekarba, már nem lagzizom, hanem egy black/death metal bandában (Satantango) dobolok, hogy skandináv turnéra megyünk. Azt vettem észre magamon, hogy néha már-már úgy hivatkozom anyámra, mintha élne, sőt, mintha egészen jó kapcsolatban lennénk. „Mondtam is múltkor anyámnak…” „Anyám tudja, hogy…” „Szerintem anyám is boldog lesz, ha megírom neki…” A Cannibal Corpse előtt léptünk fel Malmőben, óriási sikerünk volt, kicsit túl sok norvég akkevitet ittam koncert után, és hajnaltájt a következő sms-t küldtem az anyámnak: „Amióta meghaltál, nekem minden sikerül. Azóta boldog vagyok. Néha belegondolok, milyen klassz lehetett volna az életem, ha már a szüléskor meghalsz.” Ezt nem kellett volna elküldenem, valljuk be, ez nem volt szép, de hát be voltam baszva. Pár perc múlva jött a válasz: „Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem hallgattam apádra, mikor azt javasolta, kapartassunk ki téged.” Ekkor töröltem ki a számát. Azóta helyreállt a régi rend, se én nem szólok hozzá, se ő énhozzám. És ez így van jól.

