Hajdú-Bihar megye egyik térségének református iskoláiban vallási, értékrendi és teljesítményalapú szűrőket alkalmaztak, amelyek formálisan mindenkire vonatkoztak, de a gyakorlatban a hátrányos helyzetű és roma gyermekeket nagyobb arányban zárták ki a felvételi lehetőségből. Az egyházi intézmények számos olyan – egyebek között hit- és vallásgyakorlásra vonatkozó – feltételt támasztottak, amelyeknek a roma és hátrányos helyzetű családok, gyermekeik nem, vagy csak nagy nehézségek árán tudtak volna megfelelni. Tanulási nehézségekkel küzdő, sajátos nevelési igényű jelentkezők esetén az iskolák elzárkóztak a felvételtől.
Az említett református iskolák eljárását kifogásoló beadvány még 2017-ben érkezett az ombudsmani hivatalba. Nem ez volt az egyetlen. Ahogyan arról most közzétett jelentésében Szalayné Sándor Erzsébet, a Magyarországon élő nemzetiségek jogainak védelmét ellátó biztoshelyettes beszámolt, hivatalba lépése óta rendszeresen kap hasonló panaszokat. Ezek késztették arra, hogy „átfogó állásfoglalás keretében” foglalkozzon a jelenséggel.
A roma szülők leggyakrabban a hiányos, alacsonyabb színvonalú nevelés-oktatást, a bántalmazó vagy megalázó iskolai bánásmódot, az elkülönített oktatást sérelmezik.
Az újonnan megjelenő egyházi fenntartású iskolák következtében a nem roma gyermekek fokozatosan elhagyják az állami fenntartású intézményeket.
Így az állami iskolák tanulói közössége néhány éven belül már zömében, nem egy esetben teljes egészében csak roma és hátrányos helyzetű gyermekekből áll.
Súlyos tízmilliárdokat költött el jogsértő módon Magyarország, itt uniós pénzből nem csökkentették, hanem növelték a társadalmi egyenlőtlenségeketA legtöbbször ezzel párhuzamosan a mobilisabb, képzettebb pedagógusok átvándorolnak az egyházi intézményekbe, ami a tanulói összetétel megváltozásával együtt az állami iskolák nevelési-oktatási színvonalának jelentős csökkenéséhez vezet. A legtöbb panaszos ügyében mindez a tanulói lemorzsolódás növekedésével és a továbbtanulási mutatók romlásával járt.
Az érintett egyházi intézmények általában nem alkalmaznak nyíltan kirekesztésre alkalmas kritériumokat, ugyanakkor oktatásszervezési gyakorlatuk és az intézménybe való felvétel körülményeit, feltételeit úgy alakítják ki, hogy azok közvetett módon sikeresen távol tartják a roma családokat és gyermekeiket az iskolától. Szalayné Sándor Erzsébet „párhuzamos jelenlétnek” nevezi azt a jelenséget, amikor egy településen vagy iskolai körzetben az amúgy is csökkenő létszámú állami iskola mellett megjelenik egy egyházi intézmény, amely elszívja a tankerületi iskolából a nem roma gyermekeket és a jobban képzett pedagógusokat.
„Sajnos mi nem vagyunk olyan ország, mint Dánia vagy Finnország, hogy az iskolánk jó legyen”A jelentés hangsúlyozta, hogy léteznek olyan egyházi intézmények, amelyek kiemelkedő munkát végeznek a hátránykompenzáció terén, és számos példa van arra is, hogy súlyos nehézségekkel küzdő, kiüresedő állami iskola átvételével sikerült megállítani a helyi gyermekek elvándorlását. Az egyházi fenntartó esetenként a település vagy városrész egyetlen olyan iskoláját veszi át, ahol már többségben vannak a roma és hátrányos helyzetű tanulók. Az intézmények jelentős erőfeszítéseket tesznek a nehéz sorsú gyermekek lemorzsolódásának megakadályozása érdekében, szeretetteljes és befogadó környezetet teremtenek. Ennek ellenére látni kell – jegyezte meg Szalayné Sándor Erzsébet –, hogy mindez elkerülhetetlenül együtt jár a roma gyermekek szegregációjával.
„Drámai eredményt kaptunk” – Rendkívül erős a cigányokkal szemben érzett ellenszenv a magyar társadalombanFelekezet alapján is jól láthatók a különbségek. Míg a nem roma gyermekekre elszívó hatást jelentő párhuzamos intézmények fenntartói között magasan felülreprezentált a református egyház, a reformátusokat követően pedig a római katolikus egyház, addig a baptista vagy görögkatolikus egyházak főként már „teljesen elcigányosodott” köznevelési intézményeket vesznek át.
A számos javaslatot megfogalmazó jelentés összegzése alapján a jogszabályok is hozzájárulnak az iskolai szegregáció kialakulásához. A törvény szerint az egyházi iskolák felvételi körzetének a teljes települést (a fővárosban a kerületet) kell tekinteni, így az intézmény szabadon válogathat a jelentkezők között. A kötelező felvételi kötelezettségük csupán a felvehető tanulólétszám 25 százalékára terjed ki, míg az állami intézményeknek minden körzetes tanulót kötelező felvenniük.
Az állami iskolák felvételi körzeteit úgy kell meghatározni, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek aránya a településen belül kiegyenlített legyen az egyes intézmények között. Ez a kötelezettség az egyházi fenntartású iskolák esetében nem alkalmazandó. A törvény tiltja az általános iskolai felvételi vizsga szervezését, az egyházi iskolák viszont a jogszabályban számukra biztosított speciális felvételi szempontokat a tanulók tudás és képesség szerinti szelekciójára is felhasználják.
Drámai különbségek
A jelentés idézi Nahalka István oktatáskutató adatait, amelyek egészen extrém helyzetet mutatnak szerte az országban.
Átányban például az állami iskolában 71 százalék a hátrányos helyzetű gyerekek aránya, míg a református iskolában 0, azaz nulla százalék. Baktalórántházán a két helyen működő állami iskolában 83 százalék, a református iskolában 7 százalék. Encsen a három összevont iskolában 56, 58 és 90 százalékos arányok vannak, a katolikus iskolában 5 százalék. Felsőzsolcán összesen egy református és egy katolikus iskola van: előbbiben fél százalék az arány, utóbbiban 89 százalék.
Jászapáti kivételes településnek számít, pont a katolikus iskolában a legnagyobb, 45 százalékos az arány, az egyik állami iskolában viszont 0 százalék.
Nyírbátor négy iskolája szintén az egyházi – állami fenntartás mentén szakad szét: a katolikus és a református iskolában az arány 6 százalék alatt van, a két állami iskolában 73 százalék fölött. Sarkadon egy állami iskola két helyén alakult ki jelentős különbség, az egyikben 17, a másikban 76 százalék az arány.
„Felkészített tanárok és fejlesztőpedagógusok kellenének”
Kamarás István oktatáskutató, vallásszociológus tapasztalatai megerősítik a jelentés legfőbb állítását: az egyházi iskolák összességében növelik a romák hátrányos megkülönböztetését. „Sok helyen jártam, de még több olyan szakemberrel, pedagógussal beszélgettem, aki a szegregáció kérdésével foglalkozik, vagy a terepen dolgozik” – érzékeltette, hogy évtizedeken át felhalmozott tudással rendelkezik a témáról.
Létezik egy tágabb összefüggés is – hívta fel a figyelmet.
Egészen kis csereháti falvakban például, ahol kutatásokat végzett, a településeken csak egy-egy iskola működik, és teljesen mindegy, hogy állami vagy egyházi intézményről van szó, oda túlnyomórészt mélyszegénységben élő tanulók járnak. Így aztán nem is lehet szegregálni, mert maga a település is egy szegregátum.
Kérdés, hogy ezeket az iskolákat hogyan lehet felzárkóztatni. Ennek megoldása azonban már a teljes oktatásügy problémája – folytatta Kamarás István. Megfelelően felkészített tanárok és fejlesztőpedagógusok kellenének, hiszen a mélyszegény környezetben a család semmit nem tud segíteni a tanulásban.
Sok önkormányzat – emlékeztetett az oktatáskutató – úgy akarta megmenteni az államosítástól az iskoláját, hogy átadta azt valamelyik egyháznak. Így jött létre – feltehetően jó szándéktól vezérelve – a korábban nem létezett, ma már mintegy harminc iskolából álló baptista oktatási rendszer, olyan helyeken is, ahol alig élnek baptisták. Ha egy településen két iskola működik, akkor általában az egyházi lesz az elitiskola, az állami pedig a maradékelv alapján a szegregált intézmény.
L. Ritók Nóra: Már én is rég cenzúrázom magam, ha a nyilvánosság előtt beszélek a problémákrólTegyük hozzá: a folyamat, hogy a forráshiánnyal küszködő önkormányzatok átadják egyházaknak az iskolájukat, már évtizedekkel korábban elkezdődött. Az 1997-ben megkötött vatikáni szerződés nyomán ugyanis az állam garantálja, hogy a törvényben elismert egyházak tetszés szerinti számban hozhatnak létre (vehetnek át) iskolákat, azok fenntartásához automatikusan megkapják a költségvetési alapnormatívát és a kiegészítő támogatást. Mindezeken túl – tette hozzá az oktatáskutató – az egyházak mindenféle „szokásostól eltérő” támogatásokban is részesülnek, főleg a választások előtt.
Kamarás István fontosnak tartotta, hogy kitérjen az oktatási szegregáció egyik kevéssé ismert formájára, az iskolai osztályon belüli elkülönítésre. Egy borsodi falu esetét hozta fel példaként, ahol
mindenféle gyerek megtalálható volt az osztályokban, de a roma gyerekek ötödikes-hatodikos korukig soha nem kaptak semmiféle külön jutalmat, ajándék könyvet.
Ami nonszensz – mondta –, hisz egész biztosan voltak közöttük olyanok, akik valamiben átlagon felül teljesítettek: jól fociztak, szépen rajzoltak vagy gyönyörűen énekeltek. A pedagógusok megtalálhatták volna a módját annak, hogy előrelendítsék őket a dicsérettel.
Az egyházak esetében Kamarás István biztató jelként értékelte, hogy – bár az összkép valóban kedvezőtlen – az egyházi vezetők egy része felismerte, milyen súlyos problémát jelent a szegregáció, és próbál segíteni. A pozitív tendenciák közé sorolta – ahogyan a jelentés is –, hogy Észak-Magyarországon a görögkatolikusok kifejezetten szegény, elnyomott, kisemmizett iskolákat vesznek át egyházi kezelésbe.
