Romsics Ignác: Identitás és történelmi emlékezet

Identitás és identitáspolitika

Korunk egyik leggyakrabban használt társadalomtudományi terminus technikusa az identitás, vagyis az önazonosság, illetve az önértelmezés. A pszichológusok és a szociológusok egyetértenek abban, hogy minden identitás – az egyéneké és a különböző társadalmi csoportoké egyaránt – konstruált. A különböző identitásképző elemek akkor válnak az önértelmezés részévé, és az emberek viselkedését befolyásoló tényezővé, ha tudatos belső meggyőződéssé válnak. Ez a bensővé válás részben ösztönös, részben külső hatások eredménye. Amennyiben ezeket a hatásokat az állam és a politika különböző intézményei fejtik ki, identitáspolitikáról beszélünk.

Az identitáspolitikák forrásbázisa és hordozórendszere rendkívül változatos. Földrajzi, gazdasági, kulturális, politikai és társadalmi elemek egyaránt szerepet játszanak bennük. Nem kétséges azonban, hogy minden identitáspolitika időbeli keretei visszanyúlnak a múltba. Vagyis minden identitáspolitika történelmileg szituált. A történelem és csak a történelem teszi lehetővé bármiféle identitás időben folyamatos elgondolását.

Kiegyensúlyozott fejlődést, vagyis gyakran ismétlődő törések nélküli múltat maguk mögött tudó társadalmak általában erős kohéziójú, és az alapértékekben egyetértő identitásközösségekkel rendelkeznek. A külső vagy belső okokból újra és újra nagy megrázkódtatásokkal szembesülő társadalmakban azonban elkerülhetetlenül identitásválságok lépnek fel. A magyar társadalom a nemzetek ez utóbbi csoportjába tartozik. A magyarság csupán a XX. századi történelme során több olyan éles politikai fordulatot élt át, amikor a vesztes félnek nem csak hatalma, hanem szabadsága, sőt olykor élete elvesztésével is számolnia kellett. Ezek közül a fordulatok közül három volt olyan, amely – tartós, legalább egy-két évtizedre érvényes történetpolitikai helyzetet teremtve – a múlt teljes vagy részleges újraértelmezését is maga után vonta: az 1919–20-as, az 1945 és 1949 közötti, s végül az 1989 utáni.

A rendszerváltás időszaka

Az 1989 utáni rendszerváltás két legfontosabb identitáspolitikai jelzője a demokratikus és a nemzeti volt. Mindhárom új rendszerváltó párt, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz szerepeltette nevében a demokrata szó valamely változatát, s amikor az állampárt és társzervezeteinek képviselőivel leültek megtárgyalni a demokratikus átmenet kérdéseit, Nemzeti Kerekasztalnak nevezték magukat. Vagyis történetpolitikai szempontból a nemzeti múlt demokratikus hagyományának folytatóiként határozták meg magukat. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez alatt nem egészen ugyanazt értik.

A már 1990-ben megmutatkozó identitás-, illetve történetpolitikai különbségek a következő években egyre markánsabbá váltak. Az újratemetések, szoborállítások, emléktábla-avatások, valamint szobor- és sírgyalázások, mint a nemzeti múlt újbóli birtokbavételének szimbolikus aktusai alapján markánsan körvonalazódott két egymással vitázó emlékezetkultúra. Az 1993-tól profilt és tábort váltó Fidesz vezette jobboldal által konstruált virtuális nemzeti panteon kiemelkedő alakjai a történeti magyar állammal folytonosságot teremtő Szent István, a „fontolva haladást” jelképező Széchenyi István, a történelmi Magyarország védelmében orvul meggyilkolt Tisza István, az 1919-es kommunista diktatúra után rendet és nyugalmat teremtő Horthy Miklós és Bethlen István, az öngyilkosságával minden korábbi bűnét megváltó Teleki Pál, az 1946 utáni szovjetizációval bátran szembeforduló Mindszenty József és 1956 fegyveres felkelői lettek. A jobboldali mainstream mellett ugyanakkor megjelentek olyan periferiális történelemértelmezési ajánlatok is, mint például a Szent István-i beilleszkedéssel és alkalmazkodással szembeállított ősmagyar vagy pogány magyar kultusz, a magyarság eredeztetése a sumerektől vagy más „ősi” ázsiai néptől, s a legújabb kor vonatkozásában a két világháború közötti irredentizmus, valamint a fasiszta vagy félfasiszta szélsőjobboldaliság eszméinek az aktualizálása.

A baloldal történelmi identitása legalább ennyire bizonytalan, ha nem ennél is bizonytalanabb volt (és maradt). A Magyar Szocialista Párt 1990-ben „a magyar szocialista mozgalom demokratikus hagyományainak folytatójaként” határozta meg magát. Ebbe a „százéves magyar szociáldemokráciát”, a Galilei Kört, a „a népfront eszményét valló” két világháború közötti szocialistákat, a népi mozgalom balszárnyát, az 1945 utáni Szociáldemokrata Párt és Kommunista Párt „demokratikus erőit”, 1956 „szocialistáit”, vagyis Nagy Imrét és társait, s végül az 1960-as években kibontakozott „reformmozgalom” képviselőit, a reformkommunistákat, mindenekelőtt Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét is beleértette. Ugyanakkor elhatárolódott minden olyan pártalakulattól, amelyek „különböző névvel a sztálini jellegű pártállami diktatúrában az állampárt szerepét töltötték be”. Az e mögött meghúzódó bizonytalanságra vagy tudatos kétértelműségre élesen rávilágítottak a későbbi pártelnök, Gyurcsány Ferenc 2007 január-februári kísérletei e platform nevesítésére. A legnagyobb vitát érthetően Nagy Imre és Kádár János szembeállítása, illetve előbbi vállalása és utóbbi kirekesztése váltotta ki. A társadalom többsége ugyanis a közvélemény-kutatások szerint Kádárt értékelte többre, illetve érezte magához közelebb állónak, miközben Gyurcsány Nagy Imre kanonizálásával próbálkozott.

A szabaddemokraták egykoron 1848, 1918 és 1956, illetve nevesítve Széchenyi István és Kossuth Lajos, Jászi Oszkár, Kéthly Anna, Bibó István, Szabó Zoltán és Nagy Imre örököseinek vallották magukat. Emlékezetes, hogy 1989–90-ben ezt éles antikommunizmussal társítottak. Ez utóbbival – mutatott rá Lengyel László – máig ható példát mutattak arra, „hogyan kell ellenfelet kijelölni, saját önazonosságunkat az ördögi ellenséggel szemben meghatározni. A sikeresség igazolta e politikát, ami ennek következtében a magyar politizálás szerves részévé vált.” Némi malíciával ehhez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy a múlt fekete és fehér színekben történő ábrázolásában, és szereplőinek jókra és gonoszokra való osztásában a fiatal demokrata tanítványok magukat a mestereket is felülmúlták.

Két Magyarország?

Az ezredforduló éveiben, vagyis Orbán Viktor első kormányfősége idején a bal- és jobboldali hagyomány minden korábbinál élesebben szembekerült, és a nemzeti múlt jobboldali átértelmezésére irányuló törekvések érezhetően felerősödtek. Ennek rendjén nemcsak a baloldal kommunista, hanem demokratikus irányzatainak a diszkreditálására, s ugyanakkor a jobboldal antidemokratikus irányzatainak és személyiségeinek a rehabilitálására irányuló célok is egyre világosabban körvonalazódtak. A nyomtatott sajtótermékek közül ezeknek a nézeteknek elsősorban a Bencsik András által szerkesztett és 1997-től Magyar Demokrata címen megjelenő hetilap, a tévéműsorok közül pedig az akkori Magyar ATV-n 2001-től jelentkező Sajtóklub (Bayer Zsolt, Bencsik András, Lovas István, Molnár Tamás, Tóth Gy. László) adott fórumot. 2000-ben jelent meg gróf Edelsheim Gyulai Ilona apologetikus hangvételű memoárja apósa (Horthy Miklós) kormányzói működéséről, amelyet példaként állított az alig tízéves magyar köztársaság elé. A MIÉP ugyanakkor kezdeményezte Bárdossy László rehabilitálását, míg mások Hóman Bálint akadémiai tagságának helyreállítását követelték. A 2001-ben alakult Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (Toroczkai László) és az ugyanekkor megszerveződött Magyar Revíziós Mozgalom (Budaházy György) nyíltan követelte a határmódosítást. Ugyanezt sugalmazták a különböző irredenta jelképek, például az autók szélvédőjére ragasztható Nagy-Magyarország-matricák és az ország számos településén felállított Trianon-emlékművek a „Nem, nem soha”, „Így volt, így lesz”, „Semmi sem örök” és hasonló jelszavakkal. Eközben készült a 2002 tavaszán átadott Terror Háza Múzeum, amely sokak szerint – szerintem is – összemosta a néhány éves Rákosi- és a három évtizedes Kádár-korszakot, s félrevezető módon mindkettő alapjellemzőjének a „terrort” tekintette.

A 2002-es választásokhoz közeledve a magyar politikai közösség két nagy tömbjének múltképe egyre markánsabban tért el egymástól. Egyre többször lehetett hallani: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegen szívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz felszólításának engedelmeskedve – március 15-től a választásokig kokárdát viseltek, az „idegen szívűek” nem. Ezzel a megosztó politikával szemben alakult meg 2002 márciusában a rövid életű és azóta elfeledett Respublika Kör, amely a lehető legszélesebb értelemben felfogott XX. századi magyar demokratikus hagyomány képviseletére törekedett.

2010-es nagyarányú választási győzelmét kihasználva a Fidesz nemcsak a gazdaság- és társadalompolitika, hanem az emlékezetpolitika terén is új korszakot nyitott. A párt történet- és identitáspolitikusai, valamint propagandistái már az 1990-es évek végére felismerték, hogy a politikai győzelem elérésének és kiaknázásának a társadalmi emlékezet befolyásolása legalább olyan fontos eszköze, mint a különböző szociálpolitikai célok meghirdetése és valóra váltása. 2002 és 2010 között ezért ellenzéki pozícióból, azt követően pedig a kormányzati politika számos eszközét felhasználva törekedtek a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező liberális, liberális demokrata, agrárszocialista, szociáldemokrata, népi baloldali, sőt bizonyos mértékig a régi kisgazda hagyományvilág háttérbe szorítására, illetve elhalványítására, s egyben a felvilágosodás szekularizált ideológiáját részben vagy egészben elvető jobboldali, konzervatív és vallásos irányzatok új életre keltésére, valamint ezek emblematikus alakjainak előtérbe állítására és példaképpé emelésére. Ezt legtömörebben Orbán Viktor fejezte ki 2005-ös tusványosi beszédében. „A baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére” – fogalmazott az akkor már és még ellenzékben lévő Fidesz-vezér.

Az Alaptörvény szellemisége

Az új eszmei irányvétel első nyilvánvaló jele az 1989-es Alkotmány felváltása volt az Alaptörvénnyel 2011. április 25-én. Ennek szövegében, és különösen preambulumában („Nemzeti hitvallás”) olyan konzervatív-keresztény értékrend körvonalazódott, amely a legtöbb kifejezetten liberális vagy baloldali értéket negligálta. A demokrácia és a humanizmus szavak, valamint ezek származékai például elő sem fordulnak szövegben. A törvényalkotók ezzel feladták minden alkotmány vagy alaptörvény egyik legalapvetőbb funkcióját: a különböző világnézetű emberek integrálását az alapértékekben és célokban egyetértő társadalommá (közösséggé, nemzetté).

Az egyoldalú értékválasztás mellett a dokumentum társadalmi elfogadottságát néhány konkrét és vitatható megállapítás is gyengítette. Többször utalt „történelmi alkotmányunkra”, amelynek tartalmát azonban meg sem próbálta definiálni. Nem véletlenül: a rendi korszak törvényeit, melyeket az évszázadokon át alapnak tekintett Tripartitum tartalmazott, az 1848-as áprilisi törvények ugyanis érvénytelenítették. Tételes írott alkotmánnyal pedig sohasem rendelkeztünk. Hasonlóképpen problematikusnak tekinthető nemzeti szuverenitásunk elvesztésének 1944. március 19-re, a német megszállás napjára való datálása. Ismeretes ugyanis, hogy a törvényesen megválasztott államfő, Horthy Miklós a helyén maradt, új kormányt nevezett ki, és más téren is gyakorolta államfői jogait. Másrészt 1945 őszén mindenki, a nyugati világ által is elismerten demokratikus választásokat tartottak Magyarországon. Kétségtelen, hogy a megszálló német, majd szovjet hadsereg korlátozta a magyar állam mozgásterét. De vajon a Portának adót fizető Erdélyi Fejedelemségét nem korlátozta a többször megjelenő és az ország egy részét folyamatosan megszállása alatt tartó oszmán hadsereg? És a Habsburg-katonaság Bach-huszárjaival együtt az 1849 és 1867 közötti magyar közéletet? A cél – a Terror Háza eszmeiségéhez hasonlóan – nyilvánvalóan az egész 1944 és 1989 közötti időszak zárójelbe tétele, s egyben a magyar állam holokauszttal kapcsolatos felelősségének a kisebbítése volt.

Az Alaptörvény szellemiségét a következő években számos új rendelkezés ültette át a gyakorlatba. 2011 végén jelent meg az önkormányzatokról szóló törvény (CLXXXIX. tv.), amely megtiltotta, hogy olyan személyről nevezzenek el közterületet vagy intézményt, aki hozzájárult a XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek létrehozásához és/vagy részt vett azok fenntartásában. A Történettudományi Intézet javaslatai alapján, illetve részben azok ellenében az MTA vezetése eldöntötte, hogy Erdei Ferenc, Károlyi Mihály, Lukács György, Rajk László és Ságvári Endre egyaránt azok közé tartozik, akikről nem lehet utcát, közteret vagy intézményt elnevezni. Könyveik megsemmisítéséről szerencsére nem született határozat.

Szoborháború

Ezzel egyidőben (2011 októberében) a kormány eldöntötte, hogy a Parlament előtti Kossuth tér arculatát, ahol addig a nagy tömegdemonstrációk zajlottak, meg kell változtatni, s az átalakítás vezérelvének az 1944-es állapotot kell tekinteni. A rekonstrukció Károlyi Mihály szobrának az eltávolításával kezdődött 2012 márciusában, akinek a fejére a Jobbik aktivistái már korábban kipát tettek, nyakába pedig táblát akasztottak, melyen Trianonért felelős hazaárulónak nevezték. A Károlyi-palota előtti Károlyi Mihály utca nevét ugyanakkor Károlyi utcára változtatták. A Kossuth tér rekonstrukciója Kossuth Lajos 1953-as heroikus szoboralakjának az eltávolításával és József Attila ülőszobrának az áthelyezésével folytatódott. Károlyi helyére 2014-ben Tisza István, József Attila helyére 2016-ban Andrássy Gyula szobra került, s 2015-ben állították fel a Kossuth Lajost és minisztertársait ábrázoló 1927-es szoborkompozíciót. Szobrot kapott Bethlen István is, amelyet 2013-ban avattak fel a Várban, a köztársasági elnök hivatalának helyet adó Sándor-palota közelében.

A legnagyobb felháborodást azonban nem a Kossuth tér szimbolikájának megváltoztatása, hanem a Szabadság téren 2014-ben felállított ún. megszállási emlékmű váltotta ki. Az 1944. március 19-i német megszállás áldozatainak emléket állítani kívánó szoborkompozíciót csak 2014 márciusában kívánták felállítani, de a felkért művész (Párkányi Raab Péter) tervei már januárban nyilvánosságra kerültek. Ezekből kiderült, hogy a művész olyan kompozíciót képzelt el, amelynek középpontjában Gábriel arkangyal áll széttárt karokkal, jobb kezében az országalmát tartva. A kompozíció másik központi alakja a náci Németországot jelképező sas, amelynek a jobb lábán „1944” feliratú gyűrű van, s amely éppen lecsapni készül a Magyarországot jelképező angyalra. A Szabadság téri emlékmű sokak tiltakozását kiváltotta. Jelentős késéssel ugyan, de július 20-án a szoborkompozíciót mégis felállították. Felavatni viszont sem akkor, sem azóta nem avatta fel senki. Az alkotás ma is áll, vele szemben, az utca túloldalán pedig a deportálásokra utaló tárgyak – korabeli bőröndök, fényképek stb. – emlékeztetik az arra járókat történelmünk összetettségére és a kormányzati emlékezetpolitika egyoldalúságaira.

A „szoborháború” utolsó emlékezetes eseménye Nagy Imre Kossuth tér melletti szobrának a 2018-as eltávolítása és az 1934-es Nemzeti Vértanúk Emlékművének az 2019-es felállítása volt. Nagy Imre „száműzése” egy közeli, de a turisták szokásos útvonalától távol eső helyre, méltánytalanság volt 1956 emlékével szemben. Politikai célja azonban teljesült: a kormánytámogató jobboldal helyeselte, a baloldali ellenzék helytelenítette, s a két tábor közötti ellentét ezáltal nem csökkent, hanem nőtt.

Az intézményi háttér

A nemzeti múlt újragondolása és újraírása érdekében a 2010-es években – a Schmidt Mária által irányított és már 1999–2000-ben megszerveződött XX. Század és XXI. Század Intézet mellett – mintegy féltucat új intézetet hoztak létre. Ezek sorát a Nemzetstratégiai Kutatóintézet nyitotta meg 2012-ben, melyet az RMDSZ alternatívájaként fellépett, de kudarcot vallott Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi elnöke, Szász Jenő irányít. Ezt 2013-ban a Nemzeti Emlékezet Bizottság követte, amelynek – Földváryné Kiss Réka vezetésével – „a kommunista diktatúrával kapcsolatos állami emlékezet megőrzése”, valamint a „kommunista diktatúra hatalmi működésének feltárása” a feladata. Ugyancsak 2013-ban kezdte meg működését a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum az MDF első elnökével, Bíró Zoltán főigazgatóval az élén. A VERITAS Történetkutató Intézet 2014 elején szerveződött meg Szakály Sándor és a háttérben Boross Péter volt miniszterelnök irányításával. A fenti intézetekhez csatlakozott 2015 szeptemberében a Migrációkutató Intézet Dezső Tamás, az ELTE volt dékánjának a vezetésével, majd 2018-ban a magyar őstörténettel foglalkozó László Gyula Intézet Szabados György igazgatósága alatt. Ez utóbbi rövidesen beolvadt a 2019-ben Kásler Miklós kulturális miniszter égisze alatt megalakult Magyarságkutató Intézetbe, amelynek a munkatársai elsődlegesen a magyarság nyelvével, néprajzával és korai történetével kívántak foglalkozni. Az említett intézetek többségének költségvetése impozáns: általában évi egymilliárd forint körül mozgott.

Az 1991 óta működő 1956-os Intézetet – amelyet 1997-től Rainer M. János igazgatott, s amely könyveivel és konferenciáival az évek során rangos helyett vívott ki magának a társadalomtudományi kutatóhelyek sorában – viszont két lépcsőben felszámolta a kormányzat. A nagy múltú akadémiai intézetekkel, amelyek az 1956-os Intézethez hasonlóan ragaszkodtak a kutatás szabadságához, ilyen egyszerűen nem lehetett elbánni. Esetükben ezért azt a módszert választották, hogy kivonták őket az MTA égisze alól, és valamennyit az ugyancsak 2019-ben létrehozott és közvetlenül a kormánytól függő Eötvös Loránd Kutatási Hálózatba integrálták. A sort a régi Pártörténeti Intézet bázisán létrejött Politikatörténeti Intézet éveken át tartó ellehetetlenítése, majd kiköltöztetésük tette teljessé addigi székházukból 2020-ban.

Új kulturális korszak?

Az új intézetek létrehozásának és a régiek megszüntetésének vagy szorosabb ellenőrzés alá helyezésüknek a célját a különböző kormányzati tényezők a Fidesz 2018-as újabb választási győzelme után kertelés nélkül, nyíltan megfogalmazták. Legrészletesebben és legnyíltabban Boross Péter, aki 2018 végén így nyilatkozott erről: „A magyar szellemi közélet reformja elkerülhetetlen. […] Kell egy olyan, kulturális életet meghatározó és arra erős befolyást gyakorló szervezet vagy intézmény, amely nem ad előnyt és pénzt olyanoknak, akik nem a magyar nemzeti ébredés ügyét szolgálják. Elmélyült, bölcs, okos, mérlegelő, fokozatokat is tisztelő módon kellene kedvezőbb helyzetbe hozni az egyetemi katedrák elosztásánál, a filmkészítésnél, a színházak élén és a szellemi szféra által érintett területeken azokat, akik méltók, akik képviselik azt az irányt, amelyet a politikai felfogásrend mára dominánssá tett Magyarországon, és ezt átvetítik a kultúra és a tudomány egész területére. […] A szellemi fertőzés gócpontjai mindig a nagyvárosok, ez Európában is így van. […] A vidéki gyökerű budapestiek gondolkodásmódjára kell támaszkodni a józan politikai ítélkezés érdekében. Vannak személyek és rangos iskolák, amelyekre lehet támaszkodni, de egyre kevesebb a szellemi műhely. Először ezeket kéne erősíteni.”

Rövidebben, de ugyanerről és ugyanebben a szellemben beszélt 2018 augusztusában Kövér László Bugacon, a Kurultaj, vagyis „a magyar törzsi gyűlés hagyományőrző rendezvénysorozatán”. A következő években – jelentette ki az Országgyűlés elnöke – „meg fogjuk erősíteni a magyarság kulturális önrendelkezését”, és nem szabad, hogy „az állam és a tudományosság adófizetők pénzéből működő intézményei gátolják” ezt a folyamatot. Az alaphangot mindehhez Orbán Viktor adta meg szokásos tusnádfürdői beszédében 2018 júliusában. „A 2018-as kétharmados győzelmünk – jelentette be – nem más, mint felhatalmazás egy új korszak kiépítésére. A korszak mindig több, mint a politikai rend. A korszak egy sajátos és jellemző kulturális közeg. […] Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert. […] Valóban egy új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség a harmadik kétharmad után, és mi tagadás, nagy változások előtt is állunk.”

Bűnbakok keresése

Az Orbán-kormányok fentiekben jellemzett, döntően kommunistaellenes és konzervatív-vallásos emlékezetpolitikája a 2010-es évek második felében kezdett átalakulni. Ez nagyon pregnánsan mutatkozott meg az 1956-hoz és Trianonhoz kapcsolódó állami megemlékezések áthangszerelésében. 2016-ban, a 60. évforduló idején még csak Nagy Imre, Bibó István és a felkelés más baloldali szereplőinek negligálásáról vagy háttérbe szorításáról, s a fegyveres felkelők, valamint Mindszenty József előtérbe állításáról volt szó, ami megfelelt a Fidesz addigi emlékezetpolitikáját átható antikommunizmusnak. Ezt követően, s különösen 2020-tól kezdve azonban a forradalom egyre inkább az árulás és a magunkra hagyatottság minősített eseteként jelent meg a kormányzati kommunikációban. Ezt az árulást a „Nyugat” országai, elsősorban az Egyesült Államok követték el, amelyek a globális egyensúly felborulásától tartva szabad utat engedtek a Szovjetuniónak és hazai kiszolgálóiknak. Ennek időtlenítése révén jutottak el a kormány propagandistái ahhoz az aktuálpolitikai üzenethez, hogy a nyugati nagyhatalmaktól és az általuk működtetett transznacionális, vagyis kozmopolita hálózatoktól („Brüsszel”, „Soros”) napjainkban sincs mit remélni; segítség helyett ezek valójában most is elveszejtésünkre törnek. Érdekesen színezte mindezt Orbán Balázs emlékezetes 2024-es nyilatkozata, mely szerint hiba volt, hogy 1956-ban ellenálltunk a szovjet hadseregnek. Ahogy hiba Ukrajna mostani ellenállása is az orosz agresszióval szemben.

Áthelyeződtek a hangsúlyok Trianon okainak és felelőseinek a prezentálásában is. A jobboldali kommunikációban korábban a belső ellenségre (szabadkőművesek, zsidók, kommunisták, Károlyi, Jászi, Kun Béla) hárult a döntő felelősség. Ők voltak a kijelölt bűnbakok. Bár a német tőrdöfés-elmélet magyar változatának kliséi a mai napig élnek és hatnak, az 2010-es évek vége felé azonban a Trianon-diskurzusban is megjelent a Nyugat, ezen belül Wilson amerikai elnök, valamint a liberalizmus felelőssége, miközben a szomszédos államok irredenta törekvései még csak szóba se kerültek. Orbán Viktor 2020-as sátoraljaújhelyi beszédében így kapcsolódtak össze ezek a toposzok: „Végül az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénítottak és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták. A Nyugat megerőszakolta Közép-Európa ezeréves határait és történelmét. Bennünket védhetetlen határok közé szorított, természeti kincseinktől megfosztott, erőforrásainktól elrekesztett, országunkból siralomházat csinált. Erkölcsi aggályok nélkül rajzolták újra Közép-Európát, ahogy újra rajzolták Afrika és Közel-Kelet határait is. Ezt nem fogjuk elfelejteni nekik soha. S amikor azt hittük ennél már nem süllyedhet mélyebbre se a gőgös francia és brit, se az álszent amerikai birodalom, mégis volt lejjebb. A II. világháború után szívfájdalom nélkül dobtak oda bennünket a kommunistáknak.” Mindezek miatt – tette hozzá Lázár János korábbi kancelláriaminiszter – „az egész nyugati világnak adóssága van velünk szemben”.

Vissza a normalitáshoz

A jobb- és baloldali múltképek identitásépítő versengése egy bizonyos pontig érthető. Nem érthető és nem elfogadható azonban, ha képviselőik egymás diszkreditálására, kizárására, sőt megsemmisítésére törekszenek. Ennek tartós fennállása lehetetlenné teszi a köztársaság történelmi identitásának rögzítését, megfoszt a nemzeti múlt átélésének közös élményétől, hitelteleníti a történelemoktatást, s mindezek révén tartósan roncsolja a nemzet más, külső tényezők által is gyengített kohézióját. A szakadék további mélyítése, a „kultúrharc” folytatása nemcsak emlékezetpolitikai szempontból káros, hanem társadalmi szempontból is nem kívánatos következményekkel járhat. Könnyen bekövetkezhet, s ennek már ma is vannak jelei, hogy az ifjabb generációk évekre, sőt évtizedekre olyan ideológiák befolyása alá kerülnek, amelyeknek a rendszerváltás szellemi-etikai alapjául szolgáló humanista embereszményhez és demokratikus világfelfogáshoz nagyon kevés, vagy éppen semmi közük sincs. A jobboldali (konzervatív) demokratáknak ez éppoly kevéssé áll érdekükben, mint a baloldaliaknak, a liberális demokratáknak és a szociáldemokratáknak. Ezért legfőbb ideje, hogy visszaforduljunk erről az útról.