Deák Kristóf: Semmi sem indokolta, hogy a tatárjárásos filmet váratlanul elindítsák ellenünk

Akkor hogyan is történt az egész? Elment színházba és utána kijelentette, hogy filmre adaptálja az Egykutyát?

Elmentem, megnéztem az Egykutyát a PopUp Produkció előadásában. Ez volt az első színházi élményem a covid-hullám után. Azon gondolkodtam utána, hogy ez most tényleg ennyire jó volt, vagy csak én szoktam el a színháztól a bezártság alatt? Amikor láttam a dicsérő kritikákat mindenfelé, jelesül, hogy “az ilyen darabok miatt érdemes újra színházba járni”, akkor gondoltam, hogy valószínűleg nem én vagyok a hülye. De már aznap este Bakonyi Alexával szóba került, hogy forgassunk filmet, mert ebből az alapanyagból nem lenne nehéz jó mozit készíteni. Van az előadásban egyfajta intimitás, olyan, mintha közeliben néznéd az arcokat, különféle szögekből, mert nincs egy hagyományos proszcénium-kukucskáló színpadi rendezése az egésznek. Van benne nettó száz perc real time izgalom, illetve az a fajta titok, ami a feszültséget különösen jól fenntartja. Dramaturgiai szinten pedig olyan szélsőséges karakterek és lenyűgöző csavarok, amelyekről Martin McDonagh jutott eszembe.

De hát ő éppen színházból érkező filmes.

Pontosan, én is a színpadi műveit, a Leenane szépét, a Kriplit, az Alhangyát, a Párnaembert és a társait ismertem előbb, mint a filmjeit és már akkor rájöttem, mi a trükkje, hogyan képes azt megalkotni, amiért ő zseniális művész. Furcsa, hogy a filmjeiben is van mindig színpadiasság, ami mégis nagyon jól működik a mozivásznon. A karakterek és a környezet, akiket megteremt, eltúlzottak, végletesek, mégis elfogadom őket, mert a maguk regiszterében nem hamisak, így iszonyúan erős a végeredmény. Persze közben mindig van egy karakter, aki viszonyítási pontként, normalitásként szolgál. Pontosan ezt éreztem a Varga Lóránt által írt Egykutya esetében is, azokat a dumákat hallva is azt gondolod, hogy senki sem beszél így, mégis ismerős, leképezi a valóságot, a mindennapi életünket. Emberközeli karikatúra – ennél jobb paradoxon most nem jut az eszembe. merthogy pontosabban azt éreztem, hogy iszonyatosan erősen, vastag ecsettel rajzolt karakterek képviselnek nagyon szélsőséges álláspontokat, de aztán ahogy ezek szépen egymásra rétegződnek, kijön belőle egy igazi emberi beszélgetés, mint mikor a három pohár bor utáni IQ-pont veszteséggel leegyszerűsödik a világ és dobáljuk egymásnak a labdákat. A mennyiség minőséggé válik, az archetípusok pedig emberekké. A feladat, hogy ebből hogyan építesz olyan ívet, ami együtt egy kiad egy sokkal nagyobb értéket.

A filmje jobb vagy a színházi produkció?

Szeret provokálni, ugye? Az Egykutya film a színházi előadások desztillált legjobb változatát tartalmazza. Az előadások mindegyike másban volt erős, ez a film meg csak egyféle tud lenni és szépen sikerült a legjobb elemeket és részeket összegereblyézni. Többször láttam, például először a már említett harmadik előadást idejekorán, majd újra néztem az ötvenedik környékén, majd a kilencvenediket – mindeközben folyamatosan változott az előadás. Számomra volt olyan, ami filmes szempontból jobban működött az elején, de minden nézéskor valami más kapott el – amit vittem, az a garantált best of.

Hogyan lehet a színházat jól lefilmezni?

Mi egyáltalán nem a „színházat filmeztük le”, fogalmazzunk úgy, hogy újra raktuk az egészet, hiszen elhelyeztük a történetet egy valós térben, egy lakásban, konkrétan megfogható tárgyakkal és kilátással. Kitaláltunk egy előtörténetet és sok kis plusz jelenetet. Nagyon szeretem, ha egy snitten belül belső vágásokkal, kompozíciókkal többletjelentést tudunk kreálni. Fontos, hogyan helyezkednek el emberek a térben, és ehhez nyilván nekünk, miután megvolt a díszlet, abban úgy kellett elhelyezni a cselekményt, hogy a kamera mindig arrafele nézhessen, ahol a megfelelő érzést erősíti a háttér és a szereplők is ehhez igazodjanak. Nyilván tudtunk pár ötletet és megoldást használni az előadásból, de a színész- és kameramozgásokat a forgatás előtti hetekig tartó próbán próbáltuk végig Tóth Levente operatőrrel, ezt rendesen újra kellett húzni.

Az Egykutya közvetlen állami támogatás nélkül készült. Ez reális üzleti modell?

Nem pályáztunk vele a Nemzeti Filmintézethez. Van egy olyan tematikája, na meg pimaszsága is, ami miatt simán lehet, hogy kapásból nemet is mondtak volna. Kevesebbért is elutasítottak filmeket mostanában, bennem pedig volt egy régi vágy, hogy lehessen piaci alapon filmet készíteni, és tulajdonképpen tavaly, amikor amikor már éppen leforgattuk a filmet, akkor egyszer csak robbant a Futni mentem, ami előre visszaigazolta, hogy valójában ez igenis lehetséges. Lehet, hogy szökőévente egyszer, de reméljük, hogy azért talán mégiscsak gyakrabban. Az Egykutya viszonylag kompakt és könnyen megcsinálható film, hogyha a mozibevétel az alkotóknál marad, és nem kell azt az NFI-vel megosztani, akkor tévés és streaming eladások mellett nem kell irreálisan sok néző, hogy elérjük a nullszaldót. A Futni mentem esetében az ötödik héten indult meg a „szájhagyomány”, hogy mindenkinek el kell mennie a moziba. A nyitó hétvége jó számai és a közönségtalálkozókon látott csillogó szemek alapján joggal reménykedhetünk abban, hogy egy-két hét múlva már azok is eljönnek, akiket a lelkes nézőink beszélnek rá.

Lehet immár független magyar  filmes újhullámról beszélni?

Filmek, melyek egy lakásban játszódnak? Félre a tréfát, az, hogy a függetlenek kevés pénzből készülnek, mindenképpen közös teher, ez pedig csak behatárolja a lehetőségeinket. Van egy adott esztétikai minőség, nyilván abból is kifolyólag, hogy egyszerűen nem lehet sok helyszín, sok statiszta, sok trükk egy ilyen filmben. Nem vagyok filmtörténész, de én még nem fognám össze ezt független magyar új-hullámként. Külön-külön fuldokolunk és evickélünk a kollégákkal és próbálunk különféle ilyen-olyan-amolyan módon összehozni filmeket, és még egyelőre van annyi extra tartalék a magyar film- és reklám producerekben, tehát a filmszerető emberekben, hogy meg tudnak mozgatni annyi szívességet, és adott esetben még pénzt is, hogy elkészüljenek ezek a művek. De azt nem tudom, hogy meddig lehet még küzdeni, mivel ez nem egy normális működési mód, ami most zajlik a támogatások szintjén. Illetve az sem túl kollegiális, hogy egy forgalmazó ráindítson egy másik magyar filmet egy hónapokkal korábban betervezett hazai produkcióra. Semmi sem indokolta, hogy az 1242 – A nyugat kapujában című tatárjárásos filmet váratlanul elindítsák ellenünk.

Miért, gondolja, hogy ugyanaz a célközönség?

Nem ez az érdekes. Hanem hogy foglalják egymás elől a mozitermeket, a plakáthelyeket, az emberek figyelmét, az újságírókat. Egy független filmnek extrém módon fontos, hogy mennyire sikeres a nyitóhétvégéje, miközben az 1242-nek a nézőszám szemernyit sem számít, mert azt egy kötelezettség miatt kellett csak bemutatni.

Az Oscar díja után kapott mesés ajánlatokat?

Mesés?

Mondjuk a Mindenki nagyjátékfilmes verziójára.

Szellemes kérdés, de betalált: megírtuk a Mindenki nagyjátékfilmes verzióját treatment formájában, el is vittük az összes amerikai stúdióhoz, pár helyen tetszett is, de aztán végül nem lett belőle semmi. Volt arról szó, hogy Az unokából készüljön amerikai remake, de időközben elkészült a Thelma, ami nagyon hasonló tematikára alapult. Volt pár nagyon jó ajánlat, kitűnő filmprojektek fejlesztésébe fogtunk bele, hónapokat dolgoztunk rajtuk, de még egyelőre egyik sem jött össze, merthogy ahhoz eszméletlenül nagy szerencse is kell. Tehát, nyilván ez egy tök jó hype faktor, hogy én Oscar-díjas vagyok, még erősebb hype faktor volt, amikor friss volt, de akkor nekem nem volt a farzsebemben három kész saját forgatókönyv. Ha valamit máshogy csinálnék utólag, akkor írnék az Oscar előtt pár forgatókönyvet. Ha a saját matériám készen áll, akkor azt ott abban a pillanatban könnyen el lehetett volna sütni.

Nemes Jeles László hollywoodi rémálomnak írta le az amerikai stúdiórendszert.

Nyilván nekem is voltak csalódásaim, nagyon sokféle, izgalmas filmet nem is lehet elkészíteni abban a rendszerben. De én eggyel kevésbé kérlelhetetlen szerzői filmes vagyok talán, mint talán László. Tény, hogy nem tudtam semmit arról, hogy valójában hogyan működik a stúdiórendszer. Inkább kíváncsisággal mentem bele. Voltak remek mentoraim, akik nagyon sokat segítettek és jó irányba vittek. Egy-két olyan találkozás is volt, ami igazából zsákutcának bizonyult. Nagyon sok tüzes karikán kell átugrani ahhoz, hogy az ember egy filmprojektet összehozzon, és sok minden nem rajtad múlik, ez frusztráló. Nem számít, milyen jó rendező vagy, ha egy sztárszínész hirtelen meggondolja magát és már egy zöld lámpa előtt álló produkciód dől össze emiatt. Ön szokott nagyon nagy rendezőkkel beszélni, kérdezze meg tőlük, hogy évente hány projektjüket fújják le? Még Christopher Nolannek is számos olyan projektje volt, ami bedőlt, soha nem tudta őket elkészíteni. Szóval nincs mese, kitartónak kell lenni - vagy saját utat kell törni.

Infó: Egykutya. Deák Kristóf filmje az ACG Reklámügynökség független produkciójában