Éles bírálatok fogadták Szerbia-szerte, hogy múlt héten bezárták a Belgrádi Nemzeti Színházat, az ország legrégebbi és szimbolikusan legfontosabb kulturális intézményét. A döntést Dragoslav Bokan, nemrégiben kinevezett ügyvezető igazgató hozta meg, azzal az indoklással, hogy „műszaki és tűzvédelmi biztonsági intézkedéseket kell végrehajtani”. Bokan 2025 nyarán került a teátrum élére a korábbi igazgató, Ivana Vujić leváltása után, akit „liberális szemlélete” miatt támadtak a kormánypárti sajtóban és mert kiállt a diáktüntetők mellett, akik egy demokratikus társadalmat követeltek.
Bokan kinevezése óta gyökeres változások történtek a nemzeti színházban. Több független színházi produkciót is leállítottak, például azokat, amelyek politikailag érzékeny témákat – háborús múltat, korrupciót, kisebbségi kérdéseket – dolgoztak fel.
Most azonban az igazgató döntése nyomán az intézmény működése is veszélybe került.
A színház dolgozói és művészei ugyanis a tűzvédelmi okok miatti bezárást fedősztorinak tartják, és úgy vélik, valójában a kritikus hangok elhallgattatásáról van szó.
„A Nemzeti Színház bezárásával a Kulturális Minisztérium és a jelenlegi vezetés nemcsak a dolgozók munkához való jogát, hanem a polgárok kulturális jogát is megsértette. A színház közvagyon, nem politikai eszköz”, hangoztatta a társulat. Azt is közölték, hogy azokra a jegyzőkönyvekre, amelyekre Bokan hivatkozik, már szeptember 11–12-én fény derült. Vagyis a vezetés mintegy három hétig tudott a problémákról, de mindeközben nem tett semmit.
„Még ha a bezárás indoka igaz is lenne – kérdezzük: miért nem intézkedtek két héten át? Tudatosan veszélyeztették a dolgozók életét, miközben elhallgatták a hibákat”, érveltek a színházi dolgozók, akik rámutatnak: már a korábbi vezetés is kérte a belgrádi kulturális tárca segítségét a tűzvédelmi hiányosságok megszüntetésére, de nemhogy pénzt nem kaptak rá, még csak válaszra sem méltatták őket. A színházi dolgozók közleménye szerint a „műszaki biztonságra” való hivatkozás valójában a politikai nyomásgyakorlás eszköze, amelynek célja „a szabad gondolkodás elfojtása egy nemzeti jelentőségű intézményben”. A dolgozók emlékeztetnek arra is, a színház bezárását néhány nappal azután jelentették be, hogy Belgrádban művészek, diákok és polgárok tiltakoztak a cenzúra és a kulturális törvények szigorítása ellen, különösen az új munkaszabályzat miatt, amely korlátozza az intézményi autonómiát.
„A színház nem gyár, amit le lehet állítani. Ez egy élő szervezet – a nyilvánosság hangja és a társadalom tükre. Ha bezárják a gondolatok miatt, azzal bezárják az igazság kimondásának lehetőségét is”
– hangoztatták.
A Nemzeti Színház munkatársai öt pontban fogalmazták meg követeléseiket. Teljes betekintést akarnak azokba a jegyzőkönyvekbe, amelyek alapján a színházat bezárták. Egyértelmű ütemtervet szorgalmaznak a színház újbóli megnyitására. Garanciát kapnának arra, hogy senkit nem büntetnek meg politikai véleménye vagy szakmai álláspontja miatt. Azonnali tárgyalásokat sürgetnek a szakszervezetekkel és a dolgozókkal a vitatott munkaszabályzat hatályon kívül helyezéséről. Egyúttal a kulturális miniszter, az igazgatótanács és a színház teljes vezetésének lemondását követelik.
„Mi, a Nemzeti Színház művészei, technikusai és alkalmazottai kitartunk egyetlen elv mellett: a kultúra nem hallgathat el”, hangoztatják.
Dragoslav Bokan, a színház ideiglenes igazgatója, jobboldali publicista és filmrendező, az 1990-es években a szélsőséges Szerbiai Önkéntes Gárda (Srpska Garda) egyik alapítója volt, később pedig a kormányközeli kulturális ideológia egyik hangadója.
A kulturális szféra központosítása illeszkedik Aleksandar Vučić kormánya által képviselt „kulturális homogenizációs politikába”, amelynek célja a „nemzeti értékek” és a „hazafias művészet” előtérbe helyezése, miközben a társadalmi állapotokkal szemben kritikus művészetet, a független színházakat és az értelmiségi fórumokat marginalizálják. Az elmúlt évben hasonló nyomás alá helyezték a Szerbiai Nemzeti Könyvtárat, a Belgrádi Egyetem művészkarait és több regionális kulturális intézményt. A hatalom azt demonstrálja, hogy a kultúra politikai lojalitás kérdése, nem autonóm szféra. Ahogy a színház dolgozói írják: „Aki elnémítja a kultúrát, az elnémítja a társadalmat is.”
