Nemes Jeles László: Hogyan állítsuk meg a gyűlöletet, ha éppen a progresszivizmus, illetve az emberi jogok ruhájába bújik?

A Saul fia, a Sunset és az Árva tulajdonképpen egy trilógia?

Némileg akaratlanul történt, de igen, így is fel lehet fogni. Mind a három film családtörténet. Család, ami elveszett a történelem, a holokauszt miatt. Lemészárolt, megsebzett famíliák. A saját családom már gyerekkoromban szétesett, nyolcéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Ezek a motívumok áthatják mindhárom filmemet.

Ez mikor tudatosult?

Az évek során, miközben a filmeken dolgoztam, az apró mozzanatokból ez bontakozott ki.

Épül a tetralógia?

Van egy tematika: a család elvesztése, majd újra megtalálása. Engem ez foglalkoztat, már csak a saját sorsom miatt is, de bibliai történeteket is idézhetnék, a család problematikája ott is központi téma.

Miközben a modern szórakoztató film, korunk mítoszai lecserélik a tradicionális vallásainkat. A szuperhősök, mint Isten pótlékai. Efféle történetek nem izgatják?

Az összes szuperhőst kelet-európai zsidók találták ki. Bennük van a közegtől való félelem. A szupererejük a fenyegetettségből jön, illetve az üldözöttség tradíciójából. Amúgy érdekes felvetés: a fantáziavilág az elpusztuló, fenyegetett kisemberről, aki egy másik világról álmodik. Van ebben egy mélyen vallásos vonal. Még ha nem is ezzel álmodom, tudnék kezdeni vele valamit. Ám amit Hollywood csinált belőle, az inkább a szappanbuborékokhoz hasonlít. Teljesen kivették belőle az igazi szorongást, a szuperhősök igazi metafizikai oldalát. Elemek, töredékek ugyan még vannak benne, de egyre kevesebb, inkább műanyaghoz hasonlítanám az anyagát. Amíg Tim Burton filmjeiben még ott volt, meg Christopher Nolan is megtartott ebből valamit néhány film erejéig, ma már ez teljesen kiveszett, maradt a felszínes halhatatlanság-legyőzhetetlenség fantázia.

Egy nem kilúgozott verzióra nem lát esélyt?

Ami engem érdekelne, azt kétmilliárd év alatt sem készítené el egy stúdió sem. Pedig tény, hogy ezek a szuperhősfilmek egyre rosszabbul teljesítenek a pénztáraknál. Nem működik a biznisz modell, de a kommunikáció, az internet és az újságírók megvédik őket. Miközben nézők már alig vannak. Ez egy kicsit el is mondja, hogy milyen akadályokba ütköztem az angol-amerikai modellben. Nem mintha ajánlottak volna szuperhősfilmeket, de sok más hülyeséget igen.

A Saul fia Oscar-díja után, gondolom, két és fél perc alatt készíthetett volna egy B-kategóriás horrorfilmet.

Azt pillanatokon belül, de legtöbbször holokausztfilmekkel és háborús drámákkal találtak meg. De mind nagyon silány volt.

Holokausztfilmek? De hát a Saul fia pont a zsáner „visszavonása” volt.

Ami tetszett mindenkinek, de a hozzá kapcsolódó filmkészítési hozzáállással nem tudnak együtt élni. Az eredmény kellene nekik, de az alkotói szabadságot nem hajlandóak elfogadni.

A Saul sikere után voltak még illúziói?

Hogyne lettek volna. Meg kellett gyászolnom az amerikai álmot. Például azt az elképzelést, hogy az 1970-es években vagyunk. Manapság már nincs az a fajta kreatív hozzáállás, ami akkor létezett. A producerek nem értik, nem ismerik már a mozit, nincs filmes kultúrájuk. A cápa című filmet elképesztő módon rendezte meg Steven Spielberg a hetvenes években. Ha most nézem meg a cannes-i versenyprogramot, senki nincs benne, aki ilyen teljesítményre képes lenne. Úgy megkoreografálni egy jelenetet senki nem tud. Művészileg nem képesek erre. Akkor még engedték, hogy komoly artisztikus értéke legyen a szórakoztatásnak.

De hát a Saul fia is Cannes-ban debütált. Igaz, a Sunsettel és most az Árvával is Velencébe megy.

Nagy örömmel. Cannes-ban azt éreztem, hogy egy idő után nem akarnak engem ott látni. Valami furcsaság van ott, amit nagyon nehezen tudok megfogalmazni. Cannes ugyanannyi örömmel, kéjjel emelt be a versenybe akkor ismeretlenül, mint amennyi kéjjel taszít el, miközben mindenki tudja, hogy egyre gyengébb a verseny, amit ott összeraknak.

Mármint Thierry Frémaux-ról, a Cannes-i Fesztivál igazgatójáról beszélünk?

Szerintem túl sokat beszélünk róla. Amikor Gilles Jacob volt a fesztiváligazgató, a fesztivál a filmekről szólt, az igazgató azért volt ott. Ezt furcsa módon most nem érzem. „Ő” valami másért van jelen. Ott áll a templom tetején és élvezi, ahogy odajárulnak a rendezők, meg a színészek, felmásznak hozzá az Olümposzra. Amúgy meg Stanley Kubrick sosem volt Cannes-ban. Igaz, az ő idejében még volt mozi. Most már sokkal fontosabbak a fesztiválok, de Cannes mindemellett a legnagyobb politikai szervezet. Ráfekszenek a trendi témákra.

Mikor ért véget a komoly filmkészítés?

A televízió térnyerésével. Utána az internet szórta le az utolsó földdarabokat a mozikészítés koporsójára.

Nincsenek kivételek?

Időnkét egy-két virág még kikandikál ebből a földből. Kelly Reichardt vagy Andrea Arnold bizonyos alkotásai. Spielberg sem felejtett el még rendezni. Az utóbbi húsz év legjobb mesterműve az izlandi Isten földje Hlynur Pálmasontól. Ő nagyon tud rendezni és a filmjei szólnak is valamiről.

Jonathan Glazer Érdekvédelmi területét látta?

Igen, jó film. Az első rövidfilmemből, a 2007-es Türelemből merítette az ötletet. Anno elmentem vele Glazer produceréhez, úgy volt, hogy segít a Saul fiában, de aztán eltűnt, mint az összes többi. Nagyon érdekes kérdés, hogy mi az, amit ma csinálunk Auschwitzcal, mint mindent meghatározó eseménnyel, ami tényleg a nyugati civilizáció mélypontja, és erre épül az egész háború utáni korszak. Kísért minket, mégse veszünk róla tudomást. Sablonosan ott van mindenhol, de nincs átérezve. Például Budán, arra a helyre raktak egy nyilas emblémát, ahol emberek százait, ezreit mészárolták le különös kegyetlenséggel.

És ezt a turult, úgy tűnik, nem is lehet már elmozdítani.

Számomra ez érthetetlen.

Ön aláírta a Kneecap szigetes koncertje elleni tiltakozó levelet. Meddig lehet művészi szabadságról beszélni?

Európában ma a zsidóság legnagyobb része megint fenyegetve érzi magát, és ez nem sok embercsoportról mondható el. De kit érdekelt a hatszázezer halott Szíriában? Hol voltak a megmozdulások, hol voltak a tüntetések, hol volt a nagy politikai aktivizmus, amikor Bassár el-Aszad százezrével mészárolta a népét? Hol vannak az aktivisták, amikor a Közel-Keleten a terrorizmus elleni küzdelem utolsó bástyáit, a kurdokat mészárolják, akár Irakban, akár Szíriában, vagy éppen Törökországban? Így vagy úgy, senki nem szólt semmit, amikor a koptokat gyilkolták Egyiptomban, vagy a most is zajló szudáni tömegmészárlásoknál. Nem alakul ki társadalmi tudat az aktivizmus szelektív természetéről, arról, hogy valahogy mindig ugyanazokat találják meg. Azt látom, hogy a zsidó barátaim Londonban, ahol éltem, Párizsban, ahol szintén éltem, azt mondják, hogy ilyet ők még nem láttak, ezt a fajta félelmet még nem tapasztalták, ami bekúszott az életükbe. Szerintem ez itt az igazi kérdés. Mindez Európában történik, ahol a második világháborúban másfél millió zsidó gyereket öltek meg, és ezek csak a gyermekek voltak. Ebből annyi maradt, hogy nyolcvan évvel később a zsidók megint félnek. Ráadásul Nyugat-Európában egy erősen aktivista közeg kapcsolódik a politikai iszlám antiszemitizmusához. Iszonyatosan bomlasztó ez a közeg, és nemcsak a zsidóságot fenyegeti, hanem az egész európai civilizáció alapjait. Hogyan állítsuk meg a gyűlöletet, ha éppen a progresszivizmus, illetve az emberi jogok ruhájába bújik? Én csak széttárom a karomat és ezen gondolkodom.

Ez egy globális problémakör.

Most nagyon negatívan látom Európa jövőjét. Aggasztó. Legyen az kínai, orosz, iráni vagy török, felmérhetetlen erők támadnak az évszázadokon keresztül épült európai liberális demokráciára. Európa a nagylelkűségében nem tudja megvédeni saját magát. Szerintem ez egy óriási probléma.

Robert Lantos azt mondta, hogy huszonöt évvel ezelőtt azért készítette el A napfény ízét, mert úgy érezte, Magyarországon megerősödött az antiszemitizmus. Most azonban úgy látja, hogy sokkal jobb a helyzet.

Idejönnek az izraeliek, ha biztonságban akarják érezni magukat. Az a fajta tettlegesség, ami Nyugat-Európában van, s amit a politikai iszlámmal együtt importáltak, az nálunk nem létezik. Nem mondom, hogy nincsenek meg a gyökerei, mert ugye beszéltünk erről, hogy nem is olyan régen, még néhány évtizede zsidókat öltek itt, embereket lőttek a Dunába. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt feldolgoztuk azóta, hogy szembenéztünk önmagunkkal. Budapest lakosságának húsz százaléka az 1930-as években zsidó volt. Most már sokkal kevesebb, de Közép-Európában még mindig itt van a legtöbb.

A szintén Oscar-díjas francia rendező, Michel Hazanavicius pedig azt nyilatkozta, hogy most, hogy elfogynak a holokauszttúlélők, itt az ideje, hogy fikcióban beszéljünk az eseményekről.

De hát a Saul fia is fikció. Torontóban feltették nekem a kérdést túlélők, hogy miért nem igaz történetet adaptáltam. Több hónap volt, amíg választ találtam erre: az az igaz történet, amit valaki elmesél. A legtöbb történetet a holokausztról nem mesélték el, mert meghaltak az elszenvedői. A mi feladatunk olyan elbeszélést kreálni, amit valaki elmondhatott volna. De annak valamilyen szinten igaznak is kell lennie – legyen a történet hű azokhoz, akik a saját történetüket nem tudták átadni. Nem szabad hazudni vagy a valóságot megmásítani.

Az, hogy Velencében ön és Enyedi Ildikó is versenyben van az Arany Oroszlánért, nem abszurd?

Dehogy az. Két teljesen más műről van szó. És hogy ketten vagyunk magyarok, az csak jót tesz a hazai filmművészetnek.