A tatárjárást megelőzte a híre – mármint a nagyszabású magyar-mongol koprodukcióé. Eltűnő milliárdok á la Sipos Kornél, MeToo-botrány miatt távozó szupersztár, Kevin Spacey, hangzatos nemzetközi sales, mely a világ legjobb filmjeként tálalta a produkciót, majd sokáig szép nagy csönd a finanszírozási problémák miatt – majd egy magyar premier kézzel szelektált sajtóvetítéssel. Az efféle esetekben az ember valami „csak rejtsük el, mert valami félrement” esetre gondol és a legkisebb elvárásokkal ül be a moziba.
Aztán jött a nagy meglepetés: Soós Péter rendezése egyáltalán nem totális csőd. A tisztességes, harminc évvel ezelőtt tévéfilmes stílust és dramaturgiát hozó mű, olyan, mintha egy hommage lenne, egy nagy mese egy híres történelmi eseményről, a tatárjárásról, melyről mindenki tud valamit egy érettségi tétel szintjéig. Ebbe be lehet bármit képzelni, amit látunk, annak a történelemhez nincs túl sok köze, viszont a fantáziához annál inkább: van itt kérem Jézus Krisztus Szupersztár-kinézetű Özséb nevű hőscsuhás (Jeremy Neumark Jones tulajdonképpen eléggé karizmatikus ehhez), a vatikáni NER-t képviselő gonosz bíboros (őt játszotta volna Kevin Spacey, a beugró a 2023-ban elhunyt Ray Stevenson lett, aki jól tud gonoszul nézni), maga Batu kán (Bold Choimbol hozza a hollywoodi szintet) meg a szeretője, na, meg egy rakás jelentéktelen mellékszereplő, akik közül a mongolokat mongolok alakítják, a magyarokat lecsúszott egykori filmcsillagok (Eric Roberts, mint Ákos parancsnok például), de feltűnik a vásznon László Zsolt és Stohl András is, észrevehető játékidőben. A mondanivaló világos: a mongolok jönnek mint az ágyúgolyó, hogy eljussanak Nyugatra (nagybetűvel!) és az esztergomi vár ebben az utolsó lépcsőfok, melyen meg kell lépniük. A magyarok hősiesek, de hússzoros túlerővel néz szembe a háromezer fős magyar haderő, és ráadásul a politikai bábjátékos külföldi bíboros a Vatikán nyugati ellenségeinek elpusztítását várja az ázsiai haderőtől. De a magyar makacsság és lázadás újfent megmenti Európát – hasonlóan, mint azért a sokkal jobban kinéző Hunyadi-sorozatban.
Summa summarum, az 1242 – A nyugat kapujában szimpatikus bukás, mely sokszor elhúzott és túlbeszélt jelenetek és egydimenziós karakterek miatt csak a szimpatikus bukás szintig jut el, de mivel Balázs István Balázs operatőri munkája és a látvány – legalábbis a kamara jellegű jelenetben – atmoszferikusak, olykor még film jelleget is ölt az alkotás.
Ami szörnyű, az az igénytelen kétfilléres CGI és a Honfoglalás-betegség: talán, ha egy tucatnyi mongol arc van a vásznon, és még statisztákat sem sikerült szerezni ahhoz, hogy a tömeget jelképezzék. Meg persze
az is sajátos művészeti döntés, hogy a tatárjárásról szóló filmben nincs egy igazi csatajelenet sem
– persze, lehet, hogy ez a historikus alkotói hozzáállás. De, ha már a Most vagy soha! durva akciókkal lepte meg a publikumot egy békés forradalom kapcsán, belefér a művészi szabadságba, hogy a tatárjárást rommá szövegeljék, nem?
Infó: 1242 – A Nyugat kapujában. Forgalmazza a Pannónia Entertainment
