Látomásos, ellentmondásos, különc, ihletett, profetikus és naiv – a festő és költő William Blake (1757–1827) kapcsán rendszerint ezek a jelzők kerülnek elő. Tigris című verséből sokan tudnak idézni Szabó Lőrinc fordításában, illetve Weöres Sándor tolmácsolásában már olvasták: „Egy homokszemben lásd meg a világot…”. Ha a vadvirágban a fénylő eget nem is mindenki pillantotta meg, Európa: Jövendölés című művének címlapját többen ismerik: Blake törvénykező, szívtelen istensége, Urizen az anyagi világot méri fel rajta. Blake szerint Urizen befolyása nyomán alakult ki Európában az elnyomó, materialista társadalom, a francia forradalom egy erre adott erőszakos válasz. A mű „folytatása” az Amerika: Jövendölésnek – a két alkotás is mutatja, miért látták egyes angol romantikus művészek pokolinak azokat a társadalmi változásokat, amelyeket az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom váltott ki a brit birodalomban.
William Blake egy londoni munkáscsalád gyermeke volt, és három vidéki év kivételével sosem élt szülővárosán kívül. A legenda szerint már gyerekként angyalokat látott egy fán, amelyeket szülei biztatására le is rajzolt. Tizenöt évesen James Basire rézmetsző tanítványa lett. Ez a képzés megtanította a precíz vonalvezetésre, később megélhetést is biztosított számára. Az 1780-as évek végén fejlesztette ki saját nyomtatási módszereit könyveihez, ahol a kép nem pusztán illusztrálta a szöveget, hanem a verssel egyenrangú volt. Bár a Szépművészeti Múzeum kiállítása erre nem tér ki, Blake a XX. század elején kibontakozó művészkönyv műfajának egyik megteremtője volt. (Ennek kortárs példája volt a nyáron rendezett Günther Uecker-kiállítás a békásmegyeri evangélikus templomban.) Ha ehhez hozzátesszük, hogy Blake zenét is szerzett, verseit saját dallamaira – vagy angol népdalok, egyházi himnuszok dallamaira – adta elő, modern összművészként jelenik meg előttünk.
Módszere különleges volt: saválló gumival bevont fémlemezre rajzolt és írt, a lenyomatokat pedig ő maga vagy felesége, Catherine Blake színezte ki. Így minden könyve egyedi példány lett. Az Ártatlanság dalai (1789) volt az első ilyen mű: gyönyörűen díszített rövid lírai dalok gyűjteménye. A Tapasztalás dalai (1795) már más hangot üt meg: Blake az emberi nyomorúságot énekelte meg. Lehetséges, nemcsak a francia forradalom utáni angliai reakciók hangulatát szőtte bele a műbe, hanem saját művészi számkivetettségét is. Az 1790 és 1798 között született, 27 illusztrált táblából álló A menny és a pokol házassága „gonosz” és tiltott értékeket emel magasba, ilyen „pokoli közmondásokkal”: „A mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába.” A Szépművészeti kiállítás címét is innen kölcsönözte. A mű valójában pamflet: szatirikus válasz Emanuel Swedenborg Menny és pokol című írására, amelyet Blake korábban nagyra becsült. Swedenborg a jó és a rossz hagyományos felosztása mellett érvelt, Blake ezt az elgondolást elnyomónak találta. Mitológiai sagákba sűrített „próféciái” nemcsak az Újvilág és az Óvilág visszásságait tárták fel: az Albion lányainak látomásai (1793) a szexuális elnyomásról és a rabszolgaság más formáiról szólt, míg utolsó nagy műve, a Jeruzsálem (1804–1820) az emberiség teljes történetét foglalta össze. Blake ellentmondásosságát jól mutatja: miközben szemben állt az anglikán államvallással, mélyen vallásos volt. Jézust és más spirituális tanítókat ugyanakkor nagybetűs művészeknek tekintette.
A Szépművészeti Múzeum kiállítása – A menny és a pokol házassága – a negyedik, amely a londoni Tate Galériával együttműködésben jött létre. A kurátorok – Alice Insley és Regős Csilla – kulcsfontosságú művek köré építették a tárlatot, több mint száz alkotást bemutatva. A látogatóban mégis időnként hiányérzet lehet. Már rögtön az elején, a Költő festő című szekcióban bemutatott Entharmon öröm-éje képnél jó lett volna látni egy preraffaelita festményt is, hiszen Dante Gabriel Rossetti, William Holman Hunt és Edward Burne-Jones egyaránt erősen inspirálódtak Blake ilyen műveit látva. Sajnálatos, hogy a Tate-ből nem érkezett meg a Nelson szellemalakja vezeti a Leviatánt című kép, amely az itt látható Pitt szellemalakja irányítja a Behemótot című alkotás párdarabja. Így nem láthatjuk teljes egészében, hogy Blake nemcsak a brit miniszterelnök, de az altengernagy alakját is a pokol és démonok világába helyezte a káoszt, a háborút és a zsarnokságot jelképező bibliai szörnyek lovasaivá tette őket. A Sátán örvendezik Éva bukásán mellé ellenpontként odafért volna az Elohim megteremti Ádámot is. Az Oberon, Titánia és Puck táncoló tündérekkel című akvarellnél pedig talán nem lett volna túlzás lehetővé tenni, hogy a látogatók Mendelssohn Szentivánéji álom-szvitjébe is belehallgathassanak. Igaz, ez a zene csak szellemiségében rokon a festménnyel, de a párhuzam érzékletes lett volna. (Benjamin Brittentől a The Doorsig a zene világából is sokan merítettek Blake látomásos költészetéből.) Blake Newton című metszete ugyanakkor gazdag grafikai párhuzamokkal van alátámasztva – itt valóban nem várható el, hogy Michelangelo mintaadó alakjai is „túlsúlyként” jelenjenek meg.
Blake hatása a klasszikus zenében, a popkultúrában és az irodalomban is jelen van – a tárlaton angolul és magyarul is hallhatók versei. Kondor Béla Blake-sorozata és Borsos Lőrinc (Borsos János és Lőrinc Lilla) Tűzzel játszani című nagyméretű alkotása képviseli képzőművészeti hatását e tárlaton. De még egy önálló kiállítás is kevés volna csak a hatását bemutatni – hiszen Blake képzeletvilága ennek a tárlatnak a kereteit is szétfeszíti.
Infó: Menny és pokol házassága − William Blake és kortársai. Kurátor: Alice Insley (Tate, London) és Regős Csilla (Szépművészeti Múzeum). Szépművészeti Múzeum, 2026. január 11-ig
