Miért dúl globális vámháború?

Legutóbb Donald Trump amerikai elnök azzal tüzelte NATO-szövetségeseit, sújtsák százszázalékos vámokkal Indiát, amiért orosz kőolajat vásárol, így azzal is segíti a Kreml Ukrajna elleni háborújának finanszírozását. Egy másik fura hír szerint az európai postatársaságok, köztük a magyar is felfüggesztette az USA-ba irányuló csomagküldemények továbbítását. Az amerikai hatóságok megvámolnák a 800 dollár érték alatti pakkokat, de mivel a szabályozás részletei nem ismertek, a postacégek kivárnak.

Mindezek a kiragadott hírmorzsák arról tanúskodnak, hogy nemcsak tankokkal és ágyúkkal lehet háborúzni. Fegyverként használva, a külkereskedelem praktikái – a magasra húzott vámfalak, az export-importforgalom korlátozásai, az embargók, a pénzügyi-gazdasági szankciók – ugyancsak pusztító károkat okozhatnak. Vége a boldog békeidőknek – mondogatják az elemzők. A geopolitikai játszmák részeként az eddigi szabadkereskedelmi világrendnek is befellegzett, hovatovább globális kereskedelmi háború fenyeget. Túl azon, hogy a világgazdaság főszereplői, az USA, az EU és Kína elkeseredetten csörtéznek egymással, a kisebb politikai befolyással bíró kereskedőnemzetek is felveszik a kesztyűt: megemelt, viszonossági tarifákkal válaszolnak az amerikai vámkihívásra és mindenféle vámjellegű akadállyal próbálják visszaszorítani a kínaiak megújuló exportrohamait. A drámai változásokat jelzi, hogy az amerikai vámszint a tavalyi 2,3 százalékkal szemben – átlagosan számolva – most 16 százalék körül mozog, és a J. P. Morgan óriásbank szerint év végére 20 százalékra emelkedhet. Utoljára az 1930-as években szökött fel a vámszint – emlékeztet a brit The Economist. Az USA-ban az akkortájt hozott Smoot-Hawley-törvény alapján 40 százalékra srófolták fel a vámtarifákat, azzal érvelve, hogy ezzel megvédik az amerikai farmereket az olcsó európai importtól.

A II. világháborút követően, egyfajta békeprojektként, a nemzetközi kereskedelemben is új rendet hirdettek az érdekeltek – legfőképpen az Egyesült Államokszája íze szerint. Egy amerikai kisváros, Bretton Woods azután vált jelzős szakszóvá, hogy ott alakították ki a világgazdaság kiszámítható működésére hivatott rendszert. A Bretton Woods-i intézmények, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank mellett trónra emelték a dollárt, a zöldhasú lett az első számú fizetőeszköz az áruk és szolgáltatások nemzetközi forgalmában. Ez idő tájt hívták életre az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményt (angol nevének rövidítése után a GATT-ot), majd utódjául 1995-ben a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO) intézményét. A 165 országot tömörítő WTO a nemzetközi kereskedelem liberalizációját tűzte zászlajára, mindenekelőtt a vámok és az áruforgalom útjában álló akadályok lebontásával a kölcsönösség és a szerződéses, vagyis a számon kérhető vállalások elve alapján.

Hosszú évtizedeken át a liberalizáció és a szabadkereskedelem volt az üdvözítőnek tekintett teória. Sűrűn idézték a klasszikus angol közgazdász-gondolkodó, David Ricardo komparatív előnyök elméletét szemléltető tanpéldáját az angol posztó és a portugál bor cseréjéről.

a nemzetek közötti, nem egyszer késhegyig menő kereskedelmi viták gyakorta előfordultak a szépreményű, vámokat leépítő időkben is. Ezt példázzák a globalizációban kulcsszerepet játszó transzatlanti kereskedelem összetűzései is, többek közt a hormonkezelt marhahúsról szóló vita. A perpatvar odáig fajult, hogy 1998-ban az EU egészségügyi megfontolásokból megtiltotta a növekedési hormonokkal kezelt amerikai és kanadai marhahús bevitelét. Minderre az USA importszankciókkal sújtotta az unióból származó élelmiszereket, köztük a francia szavasgombát, az olasz sonkát, vagy a belga csokoládét, amelyek mindkét oldalon érzékeny veszteségeket okoztak. Később sikerült kompromisszumra jutni, de nem kevésbé heves vita robbant ki az amerikai Boeing és az európai Airbus Industrie repülőgépgyártó nagyvállalatok között. Kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy mindenféle tiltott szubvenciókkal támogatják a zsíros profitot ígérő széles törzsű utasszállító repülőgépeik konkurenciacsatáját. A véget nem érő jogi és diplomáciai huzavona közepette a WTO 2019-ben engedélyezte az USA-nak, hogy évente közel 7,5 milliárd dollár értékű uniós árura vessen ki büntetővámokat. Egy évvel később, 2020-ban fordult a kocka: a WTO Brüsszelnek adott jogot 4 milliárd dollár értékű amerikai termék megvámolására. 2021-ben megállapodás született a vámcsata felfüggesztéséről, de megfigyelők megjegyzik: mindez csak ideiglenes fegyverszünetnek bizonyulhat.

Mára a WTO szabta játékszabályok teljesen összekuszálódtak. A megkérdőjelezett liberalizáció, a WTO kivéreztetése egyáltalán nem Trump szélsőséges vámpolitikájával kezdődött. Az okok összetettek. Legfőképpen amiatt, hogy az USA önös érdekei folytán már nem érdekelt a mai világrend fenntartásában. Az ezermilliárd dollár körüli kereskedelmi mérleghiányt felhalmozó washingtoni adminisztrációk jó ideje az USA szuperhatalmi pozíciójának, versenyképességnek csökkenéseként értékelik, hogy teret veszítenek a világexportban is: rendre negatív szaldóval zárnak számos iparilag fejlett nyugati országgal, köztük Japánnal, több uniós tagországgal és nem egy feltörekvő, dél-kelet ázsiai kistigris állammal szemben. Ugyanakkor a Globális Dél, vagyis a fejlődő világ nemzetei arra panaszkodnak, hogy a verseny nem fair, a gyarmati időkhöz hasonlóan kizsákmányolják őket. Ahogy rendre panaszolják, a szabadkereskedelemből csak a Nyugat húz hasznot, a piacaikra akadálytalanul benyomuló multik pedig elsorvasztják a helyi ipart.

Aztán ott van a világhatalmi státus felé menetelő Kína. Peking 2001-ben nyert WTO-tagságot és a „világ műhelyeként” viharos tempóban vált éllovas exportőrré. Konfrontációi, mindenekelőtt az USA-val, valójában a szuperhatalmi rivalizálásról szól – állapítja meg Kiss Judit közgazdász-professzor a világkereskedelem átalakulását átfogóan elemző tanulmányában. Kínáról ugyanakkor az is általános vélemény, hogy a bújtatott állami szubvenciók és a szellemi tulajdonjogok, magyarán a technológiai ismeretek szemérmetlen ellopása nem kis szerepet játszottak a szédületes (export)teljesítmények elérésében.

A vitatott kereskedelmi eszközök ügyében az EU-nak is jócskán meggyűlt a baja Kínával. Itt van mindenekelőtt a kínai elektromos autók exportdömpingje, amely hovatovább az élvonalbeli európai gyártókat is fenyegeti. Mindezért az EU döntéshozói tavaly ősszel a tisztességtelen versenyre hivatkozva különböző mértékben, 37,6 százalékig terjedő büntetőtarifákkal fejelték meg a kínai importáruk, köztük a négykerekűek 10 százalékos alapvámját. Ám Pekingnek is vannak ütőkártyái. Ennek tulajdonítható, hogy a háttérben folyik tovább az alku: valamilyen minimálárral váltanák ki a büntetőtarifákat. Mindeközben a kínai exportőrök rendületlenül rohamoznak – a vámfalak megkerülésével is. Példa erre a jelenleg Szegeden gőzerővel építkező BYD autógyártó, amely épp thaiföldi összeszerelő üzemén át próbálkozik piacra jutással a vén kontinensen. Papírforma szerint ennek révén már nem kellene leperkálni a cégóriásra kirótt 17,4 százalékos extra vámot. Ha viszont majd várhatóan ez év végétől beindul a szegedi gyár, a BYD még kedvezőbb pozícióba kerül: gyártmányai a magyar rónaságról már vámmentesen gurulhatnak be az EU egységes piacaira.

Ám az Európai Unió döntnökei számára nem kevésbé gyötrelmes lehet az Atlanti-óceán túloldaláról rájuk zúdított „baráti tűz” – a Donald Trump által tavasszal meghirdetett szélsőséges (vám)követelések. Igaz, Ursula von der Leyen bizottsági elnök váltig állítja: jó üzletet kötöttek, felére, 15 százalékra alkudták le a vámokat, amiért cserébe eltörlik az amerikai árucikkekre kirótt uniós vámokat, s emellett milliárdokért vállalták amerikai fegyverek és energiahordozók vásárlását, továbbá európai invesztíciókat az amerikai gyáriparban. A megállapodást azonban EU-szerte heves kritikával fogadták. „Az EU nem elkerülte, hanem elvesztette a vámháborút, mivel arra a brüsszeli bizottság nem volt felkészülve” – írta Andor László, volt uniós biztos a Mérce portálon. Mások egyenesen behódolást emlegettek. Wolfgang Münchau, a véleményvezérnek számító újságíró, a londoni Financial Times kolumnistája, s egyben a londoni Eurointelligence igazgatója némi beletörődő felhanggal lamentált: „a transzatlanti kapcsolatokban mindig az Egyesült Államok volt az imperiális hatalom, s Európának nincs más választása, mint elfogadnia a feltételeket.”

Európa harcban áll – mondta Ursula von der Leyen a strasbourgi évértékelő beszédében. Drámai szavait elsősorban moszkvai vezetésnek címezte, amiért úgymond birodalmi háborút folytat Ukrajna ellen. Az EU immár a 19. szankciós csomagot léptette életbe, amely többek között eddig is tiltotta az orosz áruk uniós bevitelét, s befagyasztotta a nyugati pénzintézetekben fellehető orosz állami vagyonelemeket. Ezek nagyságát 300-350 milliárd euróra becsülik, amelyből a magyar GDP nagyságrendjével azonos vagyon, 210 milliárd euró a belgiumi székhelyű Euroclear elszámolóházban zároltan pihen. A brüsszeli bizottság már jó ideje az immobil orosz vagyon elkobzásának tervén dolgozik, hogy abból finanszírozzák Ukrajna háborús erőfeszítéseit. Ám egy ilyen lépés kétélű fegyvernek bizonyulhat. Egyfelől bizalmatlanságot kelthet a külvilág központi bankjainak szemében. Úgy gondolhatják, az eurózna nem biztonságos hely, ha a helyzet úgy hozza, elveszthetik ott elhelyezett valutatartalékaikat. Másrészt Moszkva is visszacsaphat. Elkonfiskálhatják az ellenségnek tekintett országok külföldi befektetőinek számukra becserkészhető vagyonát, pénzügyi hozamait.

Annyi viszont bizonyos, a szankciók érzékeny veszteségeket okozhatnak. Ezt sejteti a Reuters egyik legutóbbi híre, miszerint Oroszország a valutaszűke és az ellenük hozott nemzetközi fizetési zárlatok miatt kénytelen volt visszatérni a közvetlen, árut árura cserélő barterüzletekhez. A hírügynökség fülese szerint az orosz importőrök gabonával fizettek kínai autókért.

Így hát nem kérdés, a ma dúló kereskedelmi háborúk nyomán a világgazdaság átrendeződik, aktorai – legfőképpen politikai hovatartozásuk szerint – újra blokkosodnak. Ma még nem látni, miképpen intézményesül majd egy új kereskedelmi világrend. Az is nyitott kérdés, vajon a mai kereskedelmi háborúk hogyan végződnek, és ha majd leteszik e hadviselés fegyvereit, kik lesznek az új rend haszonélvezői.