Kezdjük mindjárt a végéről, Király Béla kitüntetései felsorolásával. Itt egy tucat tétel található. Egy 1937-ből, hat 1944-ből (a Magyar Érdemrend tisztikeresztje hadidíszítményekkel és kardokkal tévesen, mert arról Szálasi csak 1945. január 13-án döntött), egy-egy 1947-ből, 1948-ból és 1949-ből, valamint még kettő, 1995-ből és 2002-ből.
Horthytól Gyurcsányig
Nem semmi, ahogy pestiesen mondják. Erre már fel lehet fűzni egy élettörténetet, s ezt Eörsi László becsülettel meg is teszi. Horthy, Szálasi, Rákosi, Nagy Imre, Antall József, Orbán Viktor, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc is kitüntette, vagy más módon elismerte. Mit tud (tudott) ez az ember? Mi a közös benne és a felsorolt nyolc vezetőben? Csak az, hogy magyarok. Király Béla is ezzel érvelt, amikor megvádolták, hogy minden rendszert kiszolgált. Hogy a hazáját szolgálta. Eörsi László elhiszi (el akarja hinni) ezt neki, bár tapasztalt történészként mindig sorra veszi az ellenérveket, egyéb meggondolásokat is.
Mi induljunk ki abból, hogy nem mindenki hősnek született. Van olyan, mint például Király Béla, aki megelégedett volna azzal, hogy virtigli katonatiszti pályát fut be. Nem tehetett arról, hogy közbejött egy háború. Arról sem, hogy Horthyt felváltotta Szálasi. Hogy haláltáborokba küldték és a Dunába lőtték honfitársait. Ő csak tette a dolgát. Olyan jól – hiszen rátermett katona volt –, hogy Hitlertől, Horthytól és Szálasitól is kereszteket kapott. Nem volt egy Tartsay Vilmos – szintén vezérkari százados –, de nem mindenki lehet hősi halott. Király Béla speciel vitéz Király Béla lett (1945 márciusában!).
A világháború után rögtön belépett a kommunista pártba. S bár a felkötött Beregfy Károly miniszter bizalmasa volt, mégis igazolták, előtte azonban terhelő vallomást kellett tennie rá. 1946 februárjában kezdte meg a szolgálatot a honvédségnél, áprilisban már őrnagy, november pedig alezredes. Mindvégig bírja a HM hírhedt Katonapolitikai Osztálya (Katpol) főnökének, Pálffy György tábornoknak és Sólyom László tábornoknak a támogatását. A „nagy kiugrása” azonban az 1949–50-es tisztogatás után következik be, amelynek lejárató kampányában Király Béla is részt vesz: „Király Béla ezredes rámutatott arra, hogy a vádirat nem tartalmazza az elvetemült gonosztevők összes bűneit, mert a hazaárulás, kémkedés és hűtlenség mellett szinte eltörpül az, hogy például Pálffy, mint a katonapolitikai osztály volt vezetője, nap mint nap, óráról órára csapta be a dolgozó népet, vágta zsebre az ezreket.” (64. o.)
Berkesi a tartója
Nem kétséges, Király Bélát volt mivel „fognia” a belső elhárításnak. Nem szeplőtelen, szálasista múltjával, vagy feleségével, aki Gömbös Gyula unokahúga volt. Eörsi László utalást tesz „biszexuális” irányultságára is, bár nem abban az összefüggésben, hogy ezzel is zsarolták volna. Mindenesetre a Katpol már 1949-ben óta szoros megfigyelés alatt tartotta, amit annál könnyebben megtehetett, mivel Berkesi András (a későbbi bestselleríró) még az év elején formálisan is beszervezte; a Katpol szétverése után aztán az ÁVH ügynöke lett.
Mentorait kivégezték, őt tábornokká léptették elő 1950 márciusában, majd a Honvéd Akadémia parancsnoka lett. Ő vezényli a díszszemlét május 1-én (ennek szervezéséhez nagyon értett). A díszszemlét fogadta Farkas Mihály vezérezredes, honvédelmi miniszter, akivel ezekben az időkben szoros kapcsolatba került. Egy volt bajtársa jellemezte így őt: „Királyban megvan a nyalási készség, és úgy tud meghallgatni téged, mintha az az élete legnagyobb élvezete lenne, és te lennél a világ legfontosabb embere.” (70. o.)
1951. augusztus 17-én letartóztatták. Kémkedés, háborús bűnök és szabotázs képezték a gyanúsítás tárgyát, amelyből az első kettőt Király Béla elismerte. Elmondása szerint egy világháborúra és abban a Nyugat győzelmére számítva, igyekezett menlevelet szerezni arra az időre is. Ezért nyugati ügynököknek (egyébként elavult, 1944-es) hadi térképet szolgáltatott ki a magyar laktanyákról. Eörsi László meggondolkodtató érvéket sorol fel amellett, hogy az ő pere kivételesen nem a koncepciós perek hosszú sorába illeszkedik. Tőlem azonban akár az is lehet, olyan nevetségesen hangzik ez a konspiratív tevékenység egy ügynökként (is) tevékenykedő vezérőrnagy esetében.
Halálos ítélet, amelyet rapid módon életfogytiglanra változtatnak, majd öt év börtön és 1956. szeptember 5-én ideiglenes szabadlábra helyezés következett. Október 14-én már azt írja a honvédelmi miniszternek, hogy alig várja, hogy „ismét, változatlan lelkesedéssel állhassak munkába a szocializmus építésében és a magyar nép szolgálatában” (124. o.), majd október 22-én aranyérműtéten esik át, így a forradalmi eseményekről kb. egy hétig csak a kórházi ágyából tájékozódik.
A csata
Ha jól veszem ki a könyvből, akkor Király Béla 1956-os tevékenysége október 30-tól november 9-ig tartott. Sűrű, viharos, kaotikus: forradalmi napok voltak. A kórházból azonnal a szerveződő nemzetőrség parancsnoki tisztébe került, majd Budapest városparancsnokának is kinevezték. Határozott, energikus szervezőmunkába kezdett és igyekezett a nemzetőrséget valamiféle csúcshaderőnek pozicionálni, magát pedig a hadsereg és a rendőrség felett álló személynek tekinteni. E zavaros napokban a rend és jogállamiság letéteményeseként lépett fel, sikerrel közvetített az egyes felkelő csapatok és Nagy Imre hatalmi központja között. Akár azon az áron is, hogy olyan engedményeket tett például a Dudás-féle egységnek, amelyre nem volt felhatalmazása. Gyorsan kialakult közötte és Maléter Pál között a rivalizálás. Ez odáig fajult, hogy a Dudás-ügy miatt az újdonsült honvédelmi miniszter (Maléter) november 4-re a letartóztatását tervezte.
November 4-én hajnalban riasztották is, de nem emiatt, hanem, hogy a szovjetek támadásba lendüléséről tájékoztassák. Király Béla a főkapitányságra sietett, ahonnan Nagy Imrét hívták, aki ötször is megtagadta a tűzparancsot. 5 óra 20-kor azonban a híres rádióbeszédében a miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „Csapataink harcban állnak.”, amit Király Béla a fegyveres ellenállásra való felszólításként értelmezett, és neki indult, hogy Budán harcálláspontot vegyen fel. Ekkor történt az az ominózus eset, hogy Marián István ezredes kezében a nagy idegességben elsült egy pisztoly, amely megsebesítette bajtársukat, Decsi Jánost. Erre mondta azt később Király Béla, hogy nem szólt erről, mert hagyni akarta, hogy Marián „maradjon 1956 hőse”. (Egyébként Eörsi László szerint akár az is meglehet, hogy maga a tábornok lőtte véletlenül lábon segédtisztjét.)
Nem indult tehát a legszerencsésebben az az eseménysor, amelynek a vége „nagykovácsi csata” néven vonult be a Király-legendáriumba. Annyi bizonyos, hogy a Deák térről távozván, Király Béla és 100-300 (a létszám nem bizonyos) nemzetőr végül Nagykovácsiban rendezkedett be. November 9-én (Király szerint 11-én) a szovjetek megtámadták őket. Leírásában: „azt hitték a szovjetek, hogy odajönnek és letartóztatnak engem. Meglepődtek, de én is, hogy milyen ügyesek ezek a műegyetemisták. A szovjet támadás megtorpant. Mi van itt, nem lesz letartóztatás, itt csata lesz”, amelynek végén „megnyertük a Nagykovácsi csatát”. (176. o.) Ezt a münchhauseni történetet Eörsi László azzal cáfolja, hogy „egyetlen szovjet sebesültről sem tudunk, valóságos harc ugyanis sehol sem bontakozott ki a budai hegyekben” (uo.), és egyébként műegyetemisták nem is vettek részt benne, ugyanis ők már a „csata”’ előtt visszamentek Pestre. Az ezt követő menekülésről szólván Eörsi László azt a verziót részesíti előnyben, hogy Király Bélát Molnár Ferenc lánya, Sárközi Márta, akihez igen szoros kapcsolat fűzte, menekítette ki egy mentőkocsiban.
Az 56-os panteonban
Király Béla magyarországi pályafutásának rendkívül adatgazdag leírását egy sokkal vázlatosabb összefoglalás követi a könyvben amerikai életéről. Engem a legjobban Király Béla – egyébként sikeres – egyetemi pályája, s azon belül is történészi munkássága részletezése érdekelt volna. A hazai szakma biztos, hogy nem tartja egy Deák István kaliberű történésznek, bár itthon az Akadémiai Kiadó publikálta 1993-ban (az 1975-ös!) Deák Ferencről szóló monográfiáját, amelynek szakmonográfia voltát azonban egy másik Deák (Ágnes) erősen megkérdőjelezte. (Aetas, 1994/2.) Méltán esik szó a könyvben Király Béla olykor ellenőrizhetetlen vállalkozói és kiadói tevékenységéről is, amelyben magyar történészek sorának teremtett publikálási lehetőséget Nyugaton, s akikkel közeli szakmai kapcsolatba került. 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának választották.
Eörsi László nem hallgatja el azt sem – leggyakrabban Király Béla legjobb ismerőjére, Peter Pastor professzorra hivatkozva –, hogy ebbéli tevékenységét, ahogy a magyar emigrációban a magyar ügyért vívott, egyre kisszerűbb belharcait is, a CIA szorosabb vagy lazább felügyelete alatt és esetenkénti finanszírozásával végezte. Az USA archívumai bizonyára rejtegetnek még ezzel kapcsolatban részletesebb információkat is.
A rendszerváltó Magyarország nagy örömmel fogadta vissza 56-os nemzetőrparancsnokát. Nagy Imre temetésen egyike volt a hat szónoknak, az első demokratikus parlament tagjává választották, megkapta a vezérezredesi rendfokozatot és még számos egyéb kitüntetést.
Király Béla a totalitárius rendszerek ideológiamentes honvédtisztjének indult, de élete nagyobbik részében történészként, demokráciában élt. Nem kétséges, hogy komfortosabban érezte magát benne. Kiváló szónoki- és szervezőképességű, ügyes, nagy munkabírású, megnyerő modorú, gyakran nagyot mondó, visszaemlékezéseit meglehetős „rugalmassággal” változtatgató (hamisító) úriember, és remek tanár volt, aki „mindent el tudott intézni”, és aki minden élethelyzetben jól, ha kellett bátran feltalálta magát. Aki ismerte, karizmatikus személyiségnek tartotta. A történelem egy lázas pillanata a nemzet panteonjába röpítette őt. Csodálható, hogy ott olyan jól érezte magát? Aligha ítélhető el azért, hogy ő lett a nyertese a nemzeti hősök újraszerveződő „piacán” kibontakozó konkurenciaharcnak. Inkább azon az emlékezetpolitikán kell elgondolkodni, amely a rendszerváltás után mindezt menedzselte. Látszólag a liberális oldal (Fidesz-SZDSZ) támogatottja volt, de megfelelt Antall Józsefnek és Horn Gyulának is. Létezik, hogy Király Béla lenne az 1990 utáni valamennyi kurzus legkisebb közös többszöröse?
Eörsi László könyve nem rejti el gyengeségeit, sőt bűneit, de nem titkoltan szimpatizál „Béla bácsival”. Én mérsékeltebb lelkesedést tudok mutatni egy szálasista vezérkari tiszt és rákosista tábornok iránt. Akkor is, ha még – kissé megkésve ugyan, 1993-ban, de – zsidómentő „Világ Igaza” is lett, aminek jogosságával kapcsolatban szintén súlyos kételyek merültek fel.
Ha nem idézet lenne, cikkem címébe én odatenném a kérdőjelet.
Eörsi László: Király Béla [1912–2009]. Joshua Könyvek Kiadó Zrt., 2025
