Magyarországon éppen puccs van: a magyar kormány puccsot hajt végre a parlament és saját népe ellen – mondta Orbán Viktor a szlovákiai Losoncon. No nem most: bő 17 éve, 2008 februárjában. Gyurcsány Ferenc akkori kormányfőéppen aznap történetesen Moszkvában állapodott ugyanis meg Vlagyimir Putyin orosz elnökkel egy Ukrajnát dél felől, a Fekete-tenger alatt elkerülő új magyar-orosz gázvezetékről. Bár ezt puccsnak nevezni nyilvánvaló fogalomzavar, Orbán elsősorban azt panaszolta, hogy a megállapodás révén a baloldali kabinet Magyarország energiaellátásával hosszú távon – értsd: akkor még reménybeli, de végül be is következő kormányzásuk idejére is – Moszkvát bízná meg, miközben a Fidesz által akkor még igazodási pontnak tekintett Brüsszel az azeri-magyar gázvezetéktervet pártolta, az új csövek és bennük szállított termékek – elsősorban az oroszokra jellemző – tulajdonosi átfedését pedig tiltotta. Gyurcsány szokás szerint zavartan reagált, bizonygatván, neki mindkettő tetszik, de az oroszok nyertek.
Akkoriban egy másik történet is borzolta a hazai kedélyeket: az osztrák OMV kisebbségi Mol-csomagja birtokában a magyar olajcég teljes megvételére tört. Utóbbinak az ötlet nagyon nem jött be. A két fél viszonya olyannyira eldurvult, hogy kölcsönösen „orosz-ügynöközték” egymást. Hernádi Zsolt, a Mol elnök-vezérigazgatója Gyurcsányt és Orbánt is meggyőzte, így az akkori kormány és ellenzék vállt vállnak vetve épített a magyar olajcég köré jogi sáncot. Olyannyira, hogy a tisztségét ma már közel negyed évszázada betöltő Hernádi Zsolt ezért is elmozdíthatatlan és nem mutatja a fáradtság jeleit. A Mol a vita lecsengésekor, 2009 legelején, bizonyítva, hogy önállóan is képes a terjeszkedésre, átvette a horvát államtól az INA nevű nemzeti olajcsoport irányítását. Néhány héttel később az OMV Mol-csomagja a Putyin-közeli, orosz Szurgutnyeftyegáznál kötött ki. Az új szereplőt úgy a Bajnai-, mint az azt követő Orbán-kabinet, kétségkívül igen modortalanul, még a részvénykönyvbe sem engedte bejegyezni; az emiatt teljes joggal hisztériázó Putyint Orbánék 2011-ben a pakettért fizetett félezer milliárdnyi közpénzzel csavarták le. Az így újból államivá váló Mol-csomagot a kabinet 2020–21-ben ingyen NER-közeli magánalapítványok között osztotta szét. Jól érzi a tisztelt olvasó, ez egy elszámoltatás során simán felveti az eurómilliárdos nagyságrendű hűtlen kezelés vádját – kérdés, Orbánéknak hogy sikerült a papírozás.
A lengén fedett ügynök
A 2009 végi választási kampányhajrában aztán az Igor Szavolszkij korábbi orosz nagykövettel még melldöngetve összevesző Orbán Viktor az Egységes Oroszország párt szentpétervári kongresszusán Putyinnal folytatott megbeszéléséről új emberként lépett ki. Azóta – nem kapkodva, de annál szívósabban, illetve eme gyakorlati észlelés megalapozottságát tagadva – Magyarországot lényegében Putyin lábaihoz helyezte. A magyar miniszterelnöki tisztséget folyamatosan 15 éve betöltő Fidesz-politikus oly eltökélt, hogy ezt a lényegében nyílt hazaárulást láthatólag semmi – sorolhatnánk, de tényleg semmi, még Magyarország pusztulásának réme – sem írhatja felül.
2010-ben kormányra kerülve a Gyurcsány-féle puccs-tervet Orbánék pisszenés nélkül átvették, ám azt az Európai Unió a tulajdonosi aggályok miatt idővel kisiklatta. Bár az azeri gáz se nálunk, hanem jórészt az olaszoknál kötött ki, az uniós tilalmakat figyelembe véve, helyi hálózatok révén 2021 végére a törökökön át mégis csak kiépült az Ukrajnát dél felől elkerülő, Magyarországig, sőt, Szlovákiáig vezető új orosz gázútvonal. A fejlesztést akkor már ujjongva, hatalmasra hizlalt, médiának álcázott propagandakórusával együtt ünneplő Orbán-kormány azon melegében kötött is egy újabb, 15 éves gázvásárlási szerződést Putyinnal. Azt, hogy a Gyurcsány-féle tétovázást puccsnak minősítő régi Orbán ezt minek nevezte volna, sose tudjuk meg. De a közvélemény addigra már oly szinten hozzászokott a magát nemzetinek nevező kabinet nemzetellenes puccsaihoz – lásd például a Paksi Atomerőmű bővítésére 2014-ben váratlanul aláírt magyar-orosz megállapodást –, hogy a 2021 végi választási kampányhajrában már minden csapból az folyt, hogy az új magyar-orosz gázszerződés révén „hosszú távon megőrizhetők a rezsicsökkentés vívmányai”. Igaz is: az Orbán-kormány 2013–14 során más közművek mellett az áram lakossági árát három lépésben 25,2, a gázét 24,6, a távhőét pedig 22,6 százalékkal mérsékelte. Ez volt a rezsicsökkentés. Hogy miért pont akkor, miért épp annyival és azóta miért nem, az idő szintén megválaszolta: azért, hogy a multik helyét az energiaszolgáltatásban is Orbánék és haverjaik vegyék át.
Parazita-pókhálók
2022. február 24-én, mondjuk úgy, zavaros előzmények után, Oroszország lerohanta Ukrajnát.
Ez sok mindent felülírt. Orbánék például, ha fogcsikorgatva is – talán ebben lapunk cikksorozatának lehetett némi szerepe –, de elismerték, hogy a magyarországi orosz gázár valójában a fűtőanyag fő uniós, holland piacát követi. Utólag szakértők jókora hibának értékelték, hogy az új szerződéses képlet a tarifánkat – amúgy a szakmai ajánlásoknak megfelelően – már nem az olajéhoz, hanem a holland gázárakhoz kötötte. Utóbbi ugyanis az olajétól eltérően egy viszonylag új és kicsi kereskedés, amely néhány erőteljesebb ajánlattal könnyen mozgatható; ezzel persze leginkább Putyin élt vissza. Mindezek hatására orosz gázárunk Ukrajna lerohanása után úgy húsz-harmincszorosára ugrott. Bár a Fidesz-KDNP a 2022-es választási kampányban a 2014-es rezsidíjak szinten tartását ígérte, 2022 augusztusától bizonyos fogyasztási szint felett a lakossági áramárat mégis közel kétszeresére, a gázét pedig több mint hétszeresére emelték. Mivel ugyanakkor a Fidesz által akkor már kötőszóként lelibsizett-legörögdinnyézett-lebrüsszelitázott valós szakértők előrejelzéseinek megfelelően az emelt tarifával fenyegetett háztartások bősz takarékoskodásba kezdtek, a túlnyomó többség ezután is a csökkentett sávon belül maradt. Így viszont azért, hogy Putyin hozzájusson az általa – pardon: a holland tőzsde által – megszabott gázdíjához, a magyar állam minden befizetett lakossági forintot a költségvetésből vagy 10-15-tel „megtoldva” utalt ki Moszkvába. Orbán maga ismételgette, hogy az ország energiaszámlája 2022-ben 4 ezer milliárd forinttal nőtt; ennek tetemes hányada pedig nyilván Putyinnál kötött ki. Bár magam nem tartozom a rezsicsökkentés elvi ellenzői közé – már miért ne támogathatná egy állam az egészségügyhöz vagy az oktatáshoz hasonlóan az energiacsekket is, ha épp „fussa” –, a parazita-trükk nyilvánvaló: a lakosság rezsibódítása révén az adófizetőktől évente nagy nehezen begyűjtött közpénzt – pontosabban az államadósságon keresztül valójában unokáink még meg sem termelt javait – Orbánék már most Moszkvába utalják. Hogy ebből az aljas pókhálóból hogy lehet kikecmeregni, nem tudom. Mert ha egy politikai erő akár csak elmereng a rezsicsökkentés értelmén, már veheti is a kalapját. Vagyis nehezen.
Válunk-válogatunk
A háború váratlan fordulatokat is hozott. Miután Moszkva és Brüsszel már Ukrajna lerohanása előtt is végeláthatatlan jogi vitákba bonyolódott, Putyin 2022 nyarát találta a legmegfelelőbb időpontnak arra, hogy hasonló, mondvacsinált ürügyekkel egyszerűen elzárja a Kijev mellett leginkább kiálló tagállamok gázcsapjait. Így jártak többek között a lengyelek, a dánok, a bolgárok, a finnek, a franciák, a hollandok, a belgák, sőt a németek is, bár az Északi Áramlat nevű, tenger alatti gázcsövet éppenséggel – valószínűleg ukránok – felrobbantották. Az így a fűtőanyaghiány rémével szembesülő – s a fideszes propaganda önfeledt kárörvendését kiváltó – államok erőt és pénzt nem kímélve, elsősorban amerikai, katari és észak-afrikai, hajókon cseppfolyósítva szállított, LNG-nek nevezett, valamint norvég vezetékes gáz segítségével végül fennakadásmentesen hozták a telet. Mindemellett, újabb sajátos csavarként, a főbb vevőkhöz, így a franciákhoz, a spanyolokhoz, a hollandokhoz és a belgákhoz, ha nem is a gázcsapjaikat morcosan őrző Gazpromtól, de a nyugatiasabb Novatektől, tetemes mennyiségű orosz LNG is került. Bár a fideszes „szakértők” egyik kedvenc fordulata emiatt kétarcúsággal vádolni a Nyugatot – és még véletlenül sem a saját zavarosában halászó Putyint –, a valóság az, hogy ez az orosz gáz bizony egyelőre Brüsszel szerint is szükséges. De világszerte gőzerővel épülnek a cseppfolyósítók, az EU partjainál pedig a visszagázosítók. Így Brüsszel szerint 2027 végére eljuthatunk odáig, hogy már ezt a pénzt sem kell az Ukrajnában öldöklő Putyinnak utalni. Az érintett tagállamok a terv ellen különösebben nem tiltakoznak és nem verik az asztalt, hogy márpedig az orosz LNG a legolcsóbb (ami történetesen nem is lenne igaz).
A magyarok, szlovákok, csehek és osztrákok helyzete elsősorban azért vált különlegessé, mert Putyin az ő csapjukat nem zárta el. Ehhez négyen négyfajta módon idomultak. A hozzánk nagyon hasonló helyzetű, addig csak orosz gázt és olajat vásárló és – a kormányszakértőket idézve – szintén „tengerpart nélküli” csehek világos leválási menetrendet hirdettek és mára szintén elbúcsúztak Moszkvától. Az orosz gáz mellett mindig is „tengeri” olajat vásárló sógoroknál a háború első két évében némi feszültség bontakozott ki a leváláspárti kormány és a Gazpromhoz ragaszkodó – részben állami – OMV között. A vita végére tavaly novemberben az tett pontot, hogy egyes teljesítetlen 2022-es megrendelések miatt a bíróság kártérítésre kötelezte a Gazpromot, és mivel az OMV eme összeg erejéig a további gázszállítmányokért nem óhajtott fizetni, a kapcsolat megszakadt. Az évek óta a Nyugat rothadását éneklő fideszes kobzosok afelett is elsiklottak, hogy a szintén tengerpart nélkül Ausztria is megoldotta a váltást és csak nem omlott össze. Az eddig bizonyára valóban létező orosz-osztrák barátság viszont a jelek szerint tényleg a múlté, amit a minap Moszkva egy Bécsnek címzett gorombasággal nyomatékosított.
Az orosz energiahordozók kapcsán leginkább a magyarok és a szlovákok agya jár egy srófra. Az olaj esetében leginkább azért, mert a Slovnaft pozsonyi finomítóját is a magyar Mol üzemelteti. Gázügyben pedig a jelenlegi szlovák kormányfő, Robert Fico véleményét Orbánéhoz hasonló Putyin-közelisége alakítja – legalábbis elődei még másként vélekedtek.
És vissza is tértünk az országot 15 éve egyfolytában – de összesen 19 éve – vezető Orbán-kormányhoz, amely a többihez képest egy folyton csípő-rúgó méhkasként, következetesen, de egyre hisztérikusabban áll ki Putyin, Moszkva és az orosz energiavásárlások mellett. Megafon-nyelven azt is mondhatnám, hogy egy olyan ideggyenge, a safespace-ében minden vélt vagy valós jogsérelme miatt perrel fenyegetőző, genderfluid meetoo-, és woke-aktivistához hasonlítanak, akivel szívesen már senki se áll szóba. Persze a saját szemükben ez is biztos csak valami sorosista érzékcsalódás vagy valósághajlítás, mert igenis éjt nappallá téve kutatják, kivel lehetne olcsóbban és legalább ilyen megbízhatóan (?!) üzletelni, de hát mit van mit tenni, náluk folyton Putyin nyeri az ár-, a megbízhatósági- és az erkölcsi versenyt. Bezzeg a Nyugat, de legfőképp Brüsszel, az a sok aljas, áruló, kétarcú, hitszegő, megbízhatatlan, korrupt báb, az energia ürügyén is mindig valamiféle uniós csapdába csalnának bennünket, de persze mi sem most jöttünk a hat-húszassal és így nem megyünk lépre, bibibí.
És a mantra nap nap után újult erőre kap. Fideszes körökben az, hogy egy nagy agresszor állam mondvacsinált okokból megtámad egy nálánál jóval gyengébb, független országot – közös szomszédunkat –, ott a honvédők módszeres gyilkolásával területeket foglal el, hadifoglyokat kínoztat halálra, civileket erőszakoltat meg, nyakaztat le és lövet tömegsírokba, gyerekeket hurcoltat el és neveltet át, láthatólag jóval bocsánatosabb bűn az ukrajnai nemzeti kisebbségeket érő, tagadhatatlan méltánytalanságokhoz, az ukrán üzleti élet létező sajátosságaihoz, vagy épp ahhoz a szörnyűséghez képest, hogy elnökük mestersége történetesen színész. Tudom, ezt is félreértem, de szerintem nem. Ennek folytán az egyre durvuló háború Magyarország szempontjából valóban sérelmes ukrán lépéseire is minden eddiginél hisztérikusabban reagálnak, míg mondjuk Munkács orosz bombázását szinte észre se vették. Jellemző módon ama, voltaképp jogszerű ukrán lépés ellen, miszerint ez év elejével nem hosszabbították meg az orosz gáz továbbítását addig biztosító kormányközi megállapodást, a leghangosabban az érintett Pozsony és Bécs helyett az orosz gázt akkor már három éve dél felől beszerző Budapest tiltakozott.
A Barátság egy szép szó
És hát itt a magyar és szlovák nyersolajbeszerzést változatlanul biztosító Barátság-vezeték, amelynek szállítási szerződését – némely jogi döccenők ellenére – Kijev máig betartja. Pedig Putyinhoz hasonlóan azt karbantartásra, valamilyen kifogásra vagy épp a háborúra hivatkozva akár le is zárhatnák. Mindemellett Kijev – mégpedig a magyar származású Robert Brovdi, azaz Bródi Róbert irányításával – mostanság gyakorta bombázza a Barátság oroszországi, legfőképp a katonai ellátásban kulcsszerepű állomásait. Mivel ez kétségkívül veszélyezteti a magyar-szlovák ellátást is, a műfaj koronázatlan királya, Szijjártó Péter részéről érkezik is a minden eddiginél fülsiketítőbb kirohanás. Volodimir Zelenszkij reakciója pedig leginkább kényszeredetten ál-magabiztos: bár ezt a feszültséget a háta közepére se kívánja, jó viszonyra se feltétlenül törekszik az uniós- és NATO-csatlakozásukat is magas C-n ellenző Orbán-kormánnyal.
30-50 forinttal is nőhet az üzemanyagár, ha leáll a Barátság kőolajvezeték, de az Orbán-kormány ragaszkodása is árnövelő tényező„Ruszkik, haza!” – üzente magyarul az ukrán hadsereg Barátság kőolajvezeték elleni támadásért felelős kárpátaljai magyar parancsnokaVizsgáljuk meg az ennek kapcsán felhozott végső, megkérdőjelezhetetlen, Szijjártóval szólva, „fi-zi-ka-i tényt”, miszerint Magyarország nem tud máshonnan olajat venni. Orbán Viktor szellemi-lelki állapotváltozását is jellemzi, hogy míg három éve ezt a nettó hazugságot még csak egy, a magyar olajiparban kevéssé járatos berlini közönségnek sütötte el, most Donald Trumpnak írásba is adta. A kijelentés védhetetlen, mivel az ügy leglényegét érinti: azt állítjuk, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, miközben ez fizikailag valótlan. 47 éve létezik ugyanis a két Mol-finomítót a horvát omisalji kikötővel összekötő Adria-vezeték is. Trump nem is nézte be „nagy barátja” cselét: bár az amerikai elnök mostanság leginkább kétértelmű, mégis visszatérően szorgalmazza az egyéb lehetőségeik dacára orosz olajat vásárló országok megbüntetését. Orbánék tételes hazugsággá csavart politikai szóvirágja azon a megfontoláson alapul, hogy a kormány és a Mol szerint az Adria nem alkalmas a Barátság „teljes” kiváltására. Bár ezt az Adria-vezeték horvát üzemeltetője, neves hazai szakértők és független adatbázisok is cáfolni látszanak, Hernádi Zsolt a napokban világossá tette: ellenérveit akár a legelvontabb szakmai mélységekig is kész és képes megvédeni. Bár lehet, hogy Magyarország jövője tényleg ezen a pár csavaron múlik, eltérő politikai hátszél esetén a jelek szerint a szakmai egyetértés is kizárt.
Hernádi Zsolt kitart az oroszok mellett, kár, hogy az ellátási nehézségekről és drágulásról szóló érveit nagyrészt azonnal cáfoltákMi (szinte) mindenkinek mindent elhiszünk, de azért az tényleg fura, hogy a háború kitörése utáni hónapokban Magyarországon és Szlovákián kívül az összes többi uniós tagállam önként, túlnyomó többségük „egyik pillanatról a másikra”, néhányan pedig rövid kifutással, de lényegi ellenvetés nélkül lemondta orosz-olaj megrendeléseit. Azt, hogy a keleti nyersanyag olcsóbb a többinél, érvként más érdemi szereplőnek nem is volt képe felhozni. Amikor 2022 második felében a (szinte) egységes tagállami kiállás ismeretében az Európai Bizottság az orosz olaj és végtermékei (főleg a gázolaj) behozatalának tilalma mellett döntött, Orbán Viktor (és a Mol) szintén nem az árral hozakodott elő, illetve a kormányfő ott a térképről sem hazudta le a két cső közül az egyiket. Inkább az hangzott el, hogy a két Mol-finomító „egyik pillanatról a másikra” nem képes átállni. A – Mol-oldalról fajsúlyos szakmai anyagokkal alátámasztott – panasz élét némiképp tompította, hogy a kormányfő a hazai energiaszektor szükséges átalakítására közben egy 11.400 milliárd forintos csekket nyújtott be Brüsszelnek, és persze előkapta a hatalmas benzináremelkedéssel riogató kártyát is. Az EU itt is engedett, hitelt adva a Mol panaszának, miszerint az egész EU-ban csak a magyar és a szlovák finomító nem képes gyorsan más olajfajtákra átállni. Így ma már EU-szerte csak a Mol vásárolhat a világszintű elhatárolódás (vagyis a hozzá tapadó vér) miatt „olcsó” orosz olajat. Mecsoda biznisz, nem?! Bár Brüsszel határidőt akkor nem szabott – amire persze a tagállamok energiapolitikai önállóságára hivatkozó Orbán-kabinet jelezte, hogy ez nekik pont sohanapján jön el –, a Bizottság idén közölte: a türelem gázra, olajra, az összes tagállam esetében 2027 végével lejár. (A nukleáris fűtőelem így is behozható marad.)
Az orosz energiabehozatal melletti érvek közül az is nehezen érthető, miként minősülhet bárkinél is megbízhatóbbnak egy, a kiszolgáltatott ügyfelei hosszú távú szerződését többször mondvacsinált okokból felmondó eladó, amelynek termékei háborús területen – melyen nem mellesleg maga az egyik harcoló fél –, rendszeres bombázásveszélynek kitett vezetékeken jutnak el hozzánk. Mindezek fényében ma már talán könnyebben megválaszolható a kérdés, hogy a magyarok és az osztrákok közül ki tűnik inkább orosz kémnek. (Egyébként fura eljátszani a gondolattal, mi történt volna orosz energiabeszerzésünkkel és így Magyarországgal, ha a Molt végül mégis megveszi az OMV.)
Hernádi Zsolt látványos NER-hűségét sokan azzal magyarázzák, hogy a zágrábi bíróság négy éve a horvát INA említett, 2009-es irányításátvétele kapcsán felmerült korrupciós vádak miatt két év letöltendőre ítélte, ám az Orbán-kormány nem adja ki. Ennek kapcsán két megjegyzés szükséges. Egyrészt a Mol-vezér elleni, a horvátokat politikai színezettől függetlenül máig feszes egységbe kovácsoló vádak igenis minősíthetetlenül gyengék: ilyen zavaros, bizonyítatlan bemondások alapján tényleg bármikor bármilyen „fontos ember” leszedhető lenne. Másrészt a Mol néha azért szembehelyezkedik az Orbán-kormánnyal. És itt most nem a különadók miatti „kötelező” berzenkedésre gondolok. Hanem a három évvel ezelőtti üzemanyagárstopra, ami azon túl, hogy a Mol nyilván nem lelkesedett érte, oly szinten hemzsegett a pancser szabályozási hibáktól, hogy a hasonló színvonalú toldozgatások-foltozgatások ellenére, akárhogy is nézzük, az ország kútjairól egy év alatt kifogyott a nafta. Tudom, ebben is tévedek, mert az itt sosem igaz, amit a két szemünkkel látunk; Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt igenis együtt, a legnagyobb akcióegységben – nyilván ki másra, mint Brüsszelre mutogatva – jelentette be az árstop végét. De hát azért mégis, a hazai üzemanyag-ellátás megszűntét bizonyos felszínes szemlélők egy, a kormánynak szóló Mol-üzenetként is értelmezhették, miszerint eddig és ne tovább. Olyannyira, hogy az írásbeliséget nélkülöző, kizárólag Nagy Márton szigorú tekintetén alapuló, a környező országok árszintjéhez viszonyított mostani üzemanyag-ársapka hasonló fegyvernemű kormányzati válaszként hat. Ez pedig, állítson bárki bármit, független felmérések tanúsága szerint, a hazai olajcégek – így a Mol – arcvesztése nélkül is célt ért.
A kormánypropaganda az orosz olaj- és gázbeszerzés kiváltása, bármely uniós javaslat elfogadása, illetve Ukrajna legalábbis az Armageddonhoz mérhető uniós csatlakozása esetére most is többszöröződő áram-, gáz- és üzemanyag-árugrásokkal riogat. Bár ezek úgymond „számításokon”, meg „tényeken” alapulnak, a valós szakma mellett a kevéssé érdeklődők is könnyen beláthatják az állítások sületlenségét. Az áramügyi felvetés például azért értelmetlen, mert a villamos energiát a háztartások többnyire belföldről, az állami Paksi Atomerőműtől, a piaci ár töredékén kapják. A gázt pedig jórészt eddig se a lakosság, hanem a kormány állta a költségvetésből. 2022-ben például Orbán szavai szerint ez több ezermilliárdba került és kibírtuk. Azóta ez a költségvetési teher a töredékére esett. Ha tehát most nőne a lakossági gázdíj, az Orbán rendszerében nem a beszerzési ár változására, hanem a költségvetési ártámogatás visszavágására utalna, ami bizony kizárólagos kormányhatáskör. Üzemanyag-ügyben a fenyegetés azért abszurd, mert a térségi finomítókkal versengő Mol mindig is a beszerzési ártól és egyéb költségektől független versenyárat szabott; hogy is tehetne másként (de azért a GVH is figyel). Emellett szakértők lapunknak tételesen is levezették, miért teljesen légből kapottak a propaganda rezsijövendölései. Az idő a kormányközeli „szakma” ama egykoron magabiztos előrejelzéseit sem igazolta vissza, miszerint az orosz olajról és olajtermékekről lemondó EU emiatt majd gyorsan összerogy.
Mégse csüggednek. Nem, ők nem olyanok.
Alighanem egy Háború és béke terjedelmű könyv is kevés lenne annak érzékeltetésére, hogy az Orbán-kormány és holdudvara milyen lehetetlen, kifacsart érvekkel ragaszkodik a fizikailag egyre nehezebben beszerezhető orosz energiahordozókhoz. Bár velük, „szakértőikkel” és híveikkel erről vitatkozni meglehetős meddő, talán nem túl szakbarbár aggodalom, hogy a – még ma is kevesek által átlátott – kérdéstől egész Magyarország sorsa függ. Más ötletem nem lévén hát, javaslom, jövő áprilisban küldjük el őket a búsba. (Meglátjuk, többségük Moszkva, vagy épp a rothadó Nyugat felé veszi-e az irányt.)
