Amíg nemzedéktársai és a nála évtizedekkel fiatalabb, de már szintén „nagy öregként” számon tartott kollégák idő- és életmérlegében meglehetősen nagy részt foglal le az egyetemi oktatás, a tanszékvezetés, az egyetempolitika, a tudományszervezés, a tudománypolitika – némelykor a nagypolitika is –, Tibor mindenekelőtt tudósi életet élt. Néhány évtizedig az MSZMP KB Párttörténeti Intézetéhez kapcsolódva tette ezt, ahol kialakíthatta alapvető profilját – 1918 és1919 elemzését –, majd amikor a pártállam belső tagoltsága úgy alakult, hogy ugyanezekről többet lehetett kimondani egy másik – Ránki György vezette – intézményben, akkor oda áttelepülve: pályája második felét az MTA Történettudományi Intézetében töltötte. (Egyik intézmény sincs meg már: a Párttörténeti Intézetet a rendszerváltás kapcsán adta fel fenntartója, jogutódja a Politikatörténeti Intézet először csak az állami tulajdonú épületből űzetett el a Kossuth tér sarkáról, ma pedig már felsőbb kapcsolata, az MSZP is lassan képtelenné válik támogatására. Az MTA Történettudományi Intézet két lépcsőben szűnt meg, elsőként Pálinkás József kényszerítette be akadémia elnökként egy nagyobb ernyőszervezetbe, majd az Orbán-kormány akadémiai reformja csapta rá a kaput.) Hajdu itt olyan Károlyi Mihály életrajzot írt, ami azóta is etalonként szolgál minden biográfusnak, továbbá egy társadalomtörténeti alapművet a dualizmus tisztikaráról. Tematikus kirándulásokat is végzett; a korszak értelmiségi kulcsfolyóiratában, a Valóságban jelent meg kétrészes elemzése a magyar értelmiség 1918–20-as helyzetéről, vagy – amikor a gorbacsovi reform idején ez ismét aktuálissá vált – a harmincas évek szovjet koncepciós pereiről.
Tibor – családi hátteréből adódóan is, munkaszolgálatból szökött bátyja illegális kommunista volt, kiskereskedő szüleit viszont a gettóból vitték el a nyilasok – megingathatatlanul baloldali, MKP-, MDP-, majd MSZMP-, illetve MSZP-tag volt, de ez a legkevésbé sem akadályozta abban, hogy az 56-os tettekért viselt börtönbüntetés után szabaduló Litván Györgynek stabil megélhetést teremtsen a Károlyi levelezés kiadásának általa vezetett akadémiai projektjében, melyről előre lehetett látni, hogy – legalábbis amíg fennáll a Varsói Szerződés és az egypártrendszer – nem fogja elnyerni természetes jutalmát, a publikációt, hiszen a magyar demokratikus emigráción belüli, 1919 és 1949 közötti viták a Szovjetunió, illetve a KMP szerepének megítéléséről, nem tűrték a hazai nyilvánosságot. Baloldalisága abban sem akadályozta, hogy a Történettudományi Intézet MSZMP párttitkáraként előadást vállaljon a liberális ellenzék lakásegyetemén – tudva, hogy ezzel paralizálja azokat a keményvonalas pártcsoportokat, akik az egész előadás-sorozatot rendőrileg-bíróilag üldözendő tevékenységnek akarták nyilváníttatni. Ismeretes, a magyar titkosszolgálatok, okulva a szovjet titkosszolgálati vezető, Berija meggyilkolásából (ő volt az egyetlen a sztálini vezérkarból, akit a Sztálin halála után újraformálódó szovjet vezetés nem látott életben hagyhatónak, a többiek, politikailag eljelentéktelenítve, némelyek az emlékiratírás lehetőségét is megkapva éppoly magas életkort érhettek meg, mint a világ bármely leváltott politikai elitjének tagjai) nem akartak beleavatkozni olyan ügyekbe, ahol az ellenzék oldalán valamilyen fontos MSZMP funkcionárius is megjelent.
Hajdu a hivatalos történettudománytól sok elismerést kapott. Ő lehetett az 1968-as és 1969-es évfordulótól kezdve a magyar történettudomány „első számú embere” 1918 és 1919 megünneplésére. A magyar történettudomány reprezentatív szintézisében, a Magyarország története VIII. kötetében ő írhatta meg 1918–19-et. A magyar történettudomány önképét bemutató 1980-as jelentésben ő írta meg 1918–19 historiográfiáját, ahol ellenállhatatlan humorral ifjú vörösgárdistaként jellemezte az ötvenes évek első éveinek tanulmányíróit – a lábjegyzetbe egy 1956 előtti Hajdu Tibor tanulmányt téve. Komoly szerepet játszhatott a rendszerváltás előtt, a rendszerváltáskor és a rendszerváltás után egyaránt a Károlyi-emlékezetben. Kandidátus, majd nagydoktor lett, bár az MTA nem hívta meg tagjai közé, olyan XX. századi kutatók közé, akiket már az 1980-as években sem tartottunk komoly embernek, s akinek a fiatalok már a nevére sem emlékeznek. (Ahogy Tibort nagyra tartó barátom, néhai Szabolcs Ottó, a Történelmi Társulat főtitkára fogalmazta: úgy látszik másoknak – azzal az előfeltétellel, hogy népi származásúak – elég néhány parlamenti Tisza beszédet „kixeroxozni” – ahogy akkoriban a fénymásolást hívtuk – és összegépeltetni ahhoz, hogy akadémikussá válhassanak.)
Tibor civil társadalmi elismeréséhez a Wesley is hozzájárult. A Társadalomtudósok három rendszerváltás idején című sorozatban, B. Kádár Zsuzsával több órás beszélgetést készítettünk vele; keynote speaker volt a Magyar Köztársaság 100. évfordulóján rendezett ünnepségen; remek opponens volt Pók Attila könyvének vitáján – ezek mind a Wesley Kline termében zajlottak. Később az online lehetőségeket kihasználva, önálló előadással léptettük fel „A magyar kommunista párt őszinte története”, illetve „Károlyi Mihály 150” címmel. Az Opuscula folyóirat számára elkértük és hamarosan közöljük nagydoktori védésének dokumentációját.
A 85 feletti Hajdu Tibort különböző életkorú baráti kör látogatta rendszeresen, volt közöttük kortárs – ha nem két mélyen ateista emberről lenne szó, azt mondhatnám, most találkoztak megint a nála kissé idősebb jeruzsálemi Nissan Hirscmann-nal. A baráti beszélgetések mindig egyenrangúak voltak a nála néhány évvel, vagy néhány évtizeddel fiatalabb látogatók és Tibor között. 2025. augusztus 25-én a látogató barátok, Karády Viktor, Lendvai Ildikó és Nagy Péter Tibor azt konstatálhatták, hogy a 95. születésnapjára készülő Hajdu szívesen látja őket, minden kérdésre kötelességszerűen válaszol, de szokásával ellentétben maga már nem kezd új témákat. Nemcsak a teste, a lelke is elfáradt. Úgy ment el, ahogyan élt: méltósággal.
