Amerika történetének vélhetően legszínesebb elnöke a fontosabb kereskedelmi partnerei ellen indított vámháborújában elsőként Vietnámmal jutott dűlőre: beharangozott fenyegetésénél jóval szerényebb, 20 százalékos emelést rendelt el a valóban vietnámi termékek importjára, miközben a csupán átcímkézett kínai árukat 40 százalék sújtja. Ráadásul Vietnám megnyitja piacát az amerikai termékek előtt, nulla százalékos vámkulccsal, s hogy még édesebbé tegyék a tengerentúliak stratégiai előrenyomulását: a Trump-család vállalkozása golfpályát építhet a főváros térségében. Talán nem véletlen, hogy To Lam vietnámi pártfőtitkárral való beszélgetéséről Trump azt írta lelkendezve: legteljesebb örömére szolgált.
Aki kellő időtávon át követte, s követi Vietnám újkori történetét, most ámuldozva dörzsölheti a szemét: ez lenne az az indokínai ország, amelyet annak idején az amerikai légierő a kőkorszakba igyekezett visszabombázni? Nem árt emlékezni: Amerika a nukleáris fegyverek kivételével a korszak minden elképzelhető eszközét bevetette csatlósa, a dél-vietnámi rezsim életben tartására. Félmillió katona, CIA ügynökök és a kisegítő személyzet tízezrei fordultak meg Vietnám földjén, a légierő 15 millió tonna bombát dobott le a délkelet-ázsiai államra, sokszorosát annak, mint amennyit a II. világháború alatt náci Németországra. Hírhedt lombtalanító szere, az „agent orange” a déli országrész egyes területeit, főleg a Központi-fennsík térségét horrorisztikus kísértetvilággá nyomorította.
Szörnyű a mérleg: kétmillió vietnámi és 58 ezer amerikai halt meg az öldöklésben, s hogy milyen traumatikus élmény volt az amerikai hadsereg számára a kíméletlen gyilkolás, egyetlen adat is jelzi: a hazatérő katonák közül 22 ezren lettek később öngyilkosok.
Mégis mindez kevésnek, hasztalannak és hiábavalónak bizonyult: a világhatalom, mielőtt ráléptette volna a képletes aknamezőre nemzetét, megállapodni kényszerült Észak-Vietnámmal. Így jött létre 1973 januárjában a párizsi fegyverszüneti megállapodás, amely az azt ellenőrizni hivatott nemzetközi bizottság révén parányi, de nem lebecsülhető szerepet juttatott Magyarországnak a megrázó konfliktus lezárásában. 630 magyar, elsöprő többségben katona lépett ennek keretében Dél-Vietnám földjére, s vált a vietnámi háború és a magyar diplomáciatörténet részévé.
Magyarország felkérése önmagában is a kádári konszolidáció első érdemi nemzetközi politikai sikere lett, mivel egy évtizeddel korábban – igaz, akkor utoljára – az USA még egyszer felvetette az ENSZ-ben az úgynevezett magyar kérdést, amellyel megkérdőjelezte a szovjet fegyverekre támaszkodó Kádár-kormány legitimitását. Azóta is vita tárgya a magyarok dél-vietnámi ténykedésének megítélése, s ez a rendszerváltással némiképp felerősödött. Még a hajdani résztvevők egyike-másika is osztja azt a nézetet, hogy a magyarok a magát szocialistának nevező állampárti tömb részeként a szovjet világbirodalom érdekeit szolgálták. Vélhetően a jelenlegi magyar kormány kül- és emlékezetpolitikája is efelé hajlik. Mi mással lenne magyarázható elhatárolódása, az a mozzanat, hogy sem a honvédelmi, sem a külügyi tárca költségvetéséből nem tellett egy-egy koszorúra a Hué térségében 1973. áprilisában lelőtt helikopter két magyar áldozatának idei, jubileumi megemlékezésére. Márpedig politika ide, politika oda, mindkét tiszt a magyar állam szolgálatában halt meg.
Mielőtt mi is pálcát törnénk az Észak-Vietnám mellett egyértelműen felsorakozó, azt olykor erején felül támogató magyar politika, illetve saigoni küldöttei felett, érdemes emlékeztetni arra a dichotómiára, amely valamennyi korabeli megosztott nemzetet, vietnámiakat, németeket, koreaiakat áthatotta. Egymáshoz való viszonyukat mindenütt éles, rendszerszintű ideológiai szembenállás, illetve a nemzeti összetartozás egyidejű, az előbbit keretező színező, átfedő érzése jellemezte. Kuriózum, hogy Vietnám földjén a kommunista párt vezette államalakulatnak sikerült az országegyesítés. Ami az egyiknek győzelem, az a másiknak visszavonhatatlan vereség. A déli országrész, a saigoni rezsim voltaképp már azelőtt elbukott, hogy a történelmi észak-vietnámi harckocsi szétzúzta a saigoni elnöki palota kapuját, megállt a főbejárata előtt és legénysége nemes egyszerűséggel megszűntnek nyilvánította a déli rezsimet. A beteg képződményt leszedték az amerikai lélegeztetőgépről és rögvest elhalálozott.
Volt ugyan határa és hadserege, de nem volt belső tartása, erkölcsi normarendszere és tömegtámogatottsága. Övé volt Délkelet-Ázsia legtermékenyebb földje, a Mekong-delta, mégis rizsimportra szorult és a vidék éhezett.
Falvainak nyomorúságát ellenpontozta az amerikai segély-milliárdok nagy részét eltolvajló saigoni adminisztráció. Amerika rossz lóra tett ezzel a szövetségessel és fennállása óta első háborúját vesztette el. A magyarok, mind a 630-an parányi, finom csavarjai voltak csupán a történelmi szükségszerűséget kibontó gépezetnek és folyamatnak. Ha nem lettek volna jelen, akkor is végbemegy. Megítélésem szerint azonban a magyar hadfiak ezúttal a történelem jó oldalán álltak. Honvédségünk vezetése pedig botor módon alázza porig katonáinak, tisztjeinek, főtisztjeinek Saigont megjárt törzsét azzal, hogy egy koccintásra sem tartotta fontosnak meghívni őket a jubileum alkalmából.
Szubjektív élményeim alapján azt mondhatom: a romlás virágai szerfelett élvezetesek és szórakoztatóak tudnak lenni. Saigon amerikai gépzenétől lüktető, úri eleganciával berendezett bárjainak követhetetlen sokasága olyasmit kínált, ami tökéletes ellentéte volt az unalomig szürkült, ingerszegény szocialista Magyarországnak. Merő álszentség lenne azt állítani, hogy e vibrálás ne ejtette volna rabul az ide vetődött, erősen indoktrinált idegent. Egyszer azonban mindenkinek fel kellett tennie azt a kérdést önmagának: akarná-e a szemkápráztató degenerálódást, züllést viszontlátni saját hazájában?
Könyvtárat lehetne megtölteni a bomlás folyamatát tükröző saigoni szociográfiai esettanulmányokkal. Nálam a lélektani fordulópont nem sokkal a végkifejlet előtt, 1974 decemberében következett be. Épp léptem ki a lakóhelyemül szolgáló belvárosi Astor szálloda kapuján, amikor a bejáratnál egy ötvenes éveinek második felében járó, fiatalon megőszült, az őrület határán járó nő a járdán térdelve átkulcsolta egy ott időző idegen férfi lábát és könyörgött neki: vigye el a lányát éjszakára, ha ugyanis nem kap pénzt azonnal és nem tudja megvenni a fia túléléséhez szükséges gyógyszert, a gyerek meghal. Folyamatosan zokogott, miközben végtelen zavarban lévő lánya, fejét lehorgasztva, mozdulatlanul nézett maga elé, a semmibe.
Fél évszázad telt el azóta. Vietnám, vagy ahogy stílszerűen emlegetik, a „kis sárkány” felemelkedése valóságos gazdaságtörténeti csoda.
Győzelmét követően eleinte zuhanórepülésre váltott az ország. Délen tisztogatásba kezdtek; a régi rendszer híveit, katonákat, rendőröket, hivatalnokokat, prostituáltakat, több mint 400 ezer embert zártak átnevelő táborokba. A történelmi, politikai siker ijesztő gazdasági realitásokkal párosult. A forgalomban lévő pénz, a dong papírfecnivé degradálódott, az élet minden szükséges tartozékát csak jegyre lehetett megszerezni, még a külföldieknek is. Bő egy évvel az ország egyesítése után első és sokáig egyetlen vidéki utam Haiphongba, az északi országrész legfontosabb kikötővárosába vezetett. Órákon át zötykölődtünk a bombatölcsérek szaggatta úton és mire célba értünk, farkaséhesek voltunk. Betértünk az első vendéglőnek tűnő étterembe és kértem oroszul az étlapot. A pincér merev arccal, elnézve a fejünk felett azt felelte: taloncsik. Megismételtem a kérést, mire ő is a választ: taloncsik. Harmadjára, amikor már türelmetlenebb hangra váltottam, odaugrott kísérőnk, Thanh, aki szelíden véget vetett a süketek párbeszédének: nem hoztunk jegyet Hanoiból, nincs ebéd. Egy lengyel hajó kapitánya mentett meg bennünket.
Politika, gazdaság és természet láthatatlan légióként sorakozott fel Vietnámmal szemben. Megértem egy pestisjárványt, félelmetes volt. Irodánk és lakásunk a belvárosi Thong Nhat szállodában, a századfordulós francia Metropole hotel utódában volt Hanoiban. Amikor Saigonból felköltöztek az egyesített ország fővárosába a nyugati nagykövetek, itt találtak hálóhelyet, rezidenciát, irodát. Nekünk, mint az ország kipróbált régi híveinek és szimpatizánsainak két nagy méretű szoba jutott, két fürdőszobával. Némi találékonysággal az egyikben a WC-t ledeszkáztuk és ezt a fürdőszobát alkalmi konyhává alakítottuk át. Szomszédunknak, Olaszország nagykövetének azonban csak egy szoba és egy fürdőszoba jutott, neki már nagyobb találékonyságra volt szüksége a mindennapok áthidalására.
Jött aztán a véres konfliktus a maói ihletésű, polpotista Kambodzsával és kisvártatva a háború a benyomulók kínaiakkal. Igazi apokalipszissé vált ez is. Vélhetően felsőbb utasításra a falvak nyomorult népe leölte háziállatait, hogy véletlenül se jussanak a behatolók kezére. Így a kínai katonáknak még a puskatust sem kellett érinteniük, s már véráztatta földön tocsogtak. Tetőfokára hágott a vietnámiak ősi félelme és gyűlölete hatalmas szomszédjukkal szemben. Északról, számomra rossz emlékeket idézve, deportálták a kínai kisebbséget, helyi kategóriával a „hoa people”-t. Délről viszont önként menekültek százezrével a rémült kínaiak, csónakon, ladikon, bárkákon a Dél-kínai-tengeren, elnevezésük is ez lett: „boat people”. Csak Saigon Cholon nevű negyedében közel egymillió kínai élt a politikai robbanás előtt. Rengeteg mérnök, tanár, képzett szakember tűnt el a távozásukkal.
Amikor pedig egy évtizeddel később a kelet-európai pártállami diktatúrák, Vietnám lojális és önzetlen támaszai felbomlottak, s összeomlott az úgynevezett szocialista világrend, ütött az ország újkori történelmének nulladik órája. Helyenként éhínség dúlt, veszélyesen növekedett a társadalmi feszültség a felfokozott várakozások be nem teljesülése miatt, miközben az ország szinte tökéletesen elszigetelődött a nagyvilágban. Új utat kellett keresni a túléléshez. Kétségtelen, hogy a pártállami uralom vezetőinek szinte önnön árnyékukat kellett átlépniük a döntések meghozatalánál. Éles viták, évekig tartó belső feszültség és félelem közepette, hogy megroppan a kommunista párt uralmának alapja, rászánták magukat annak fel- és elismerésére, hogy a kapitalizmus nem a leküzdendő probléma, hanem a megoldás maga.
Feltehető, hogy a hanoi kormány 1986-ban elindított új gazdaságpolitikája, a Doi Moi meríthetett némi ihletet Kína addigra már szárnyaló, Teng Hsziao-ping nevéhez kötődő radikális irányváltásából. Abban a történelmi pillanatban Vietnám egy főre jutó nemzeti jövedelme 98 dollár volt, s az emberiség szegényházának számított. Afrikai országok sokasága, Szomália, Sierra Leone, Kongó is megelőzte. Ám a fordulattal kezdődően, az 1990-es évek közepétől már évi 6 százalékkal növekedett a nemzeti jövedelem, sokáig Kína mögött a második helyen Vietnám állt e téren a világon. E kivételes dinamika az egykori szegényházból másfél nemzedéknyi idő alatt közepes jövedelmű országot faragott, immár évi 3000 dollár/fő nemzeti jövedelemmel. Napjainkban pedig a helyi közgazdászok, nemzetközi kutatóintézetek egybehangzóan úgy vélik: amennyiben a 7 százalékos növekedés az elkövetkező bő másfél évtized végéig megvalósul, Vietnám bekerülhet a világ húsz, gazdaságilag legfejlettebb államának exkluzív tömbjébe, de legalábbis annak közelébe. Mi több, beléphet a magas jövedelemszintű nemzetek sorába, s fáziskéséssel, de végül ugyanazt az utat járhatja be, mint a kelet-ázsiai „kistigrisek”, Dél-Korea és Tajvan.
Ennek a gazdaságtörténeti csodával felérő felemelkedésnek a fő motívumai, körülményei szerfelett tanulságosak. Vietnám megnyitotta földjét a külföldi tőke előtt. Mi több, elfogadta a száz százalékban külföldi tulajdonban lévő vállalatok megjelenését is, s működésükhöz teljes körű biztonsági garanciát kínált. Feladta a központi tervutasítás terméketlen gyakorlatát. Teret engedett a piaci viszonyoknak, a liberalizálódó gazdaság részeként az állami és a szövetkezeti tulajdon mellett egyenrangú szereplőként ismerte el a magángazdaságot, még a mezőgazdaságban is. Ahogy a nagy szomszédnál a piac legyőzte Maót, úgy Vietnámban is a fejlődés meghatározó ereje a magángazdaság lett, fékje pedig a folyamatosan zsugorodó, de még mindig terebélyes állami vállalati tömb.
Közeledve a felfelé ívelő szakasz csúcspontjához, szinte minden a vietnámi vezetés kezére játszik. Felértékeli a külföldi befektetők szemében az országot a Kelet-Ázsiában kivételnek számító kedvező korösszetétel. Miközben Japán, Dél-Korea lakossága ijesztően, Kínáé mérsékelten csökken, itt látványos a lélekszám gyarapodása.
A fordulat tájékán még 80 milliós lakosság mára 102 millióra növekedett. Vonzerő az ifjabb nemzedék: míg Kínában a medián életkor 37 év, Vietnámban ugyanez 30,7. Nemcsak fiatal, de átlagon felül jól képzett munkaerőt kínál az ország. A kelet-ázsiai hagyományokkal összhangban Vietnám is rendkívüli súlyt fektet az oktatásra: az ország a GDP 6,4 százalékát költi képzésre, ami messze meghaladja a közepesen fejlett országok átlagát, a magyarnak meg egyenesen több mint kétszerese.
Vietnám úgy ajánlja önmagát a befektetők figyelmébe, mint politikai nyugalmat, stabilitást és kedvező üzleti légkört kínáló állam. Közép- és hosszútávra terveznek, a munkaerő költsége lényegesen alacsonyabb regionális versenytársainál. Termékei preferenciális elbánásban részesülnek a globális értékesítési láncban. S végül: földrajzi, geopolitikai elhelyezkedése stratégiai jellegű.
Ha összehasonlítási alapként sűrűn emlegetem Kínát, az nem véletlen. Vietnám számára Kína szomszédsága egyszerre áldás és átok. Egy évezrede küzd a „nagy testvérrel” szemben identitása, kultúrája, önállósága megőrzéséért, miközben maradéktalanul átvette a Kínát meghatározó szellemi és vallási irányzatokat, a konfucianizmust, a buddhizmust és a taoizmust, s századokon át a kínai írásmódot használta. Nincs még egy nép a világon, amely jobban hasonlítana Kínára, mint Vietnám. Kína két módon, közvetlenül és közvetve is érzékenyen befolyásolja fejlődését: egyfelől közvetlen tőkebefektetéseivel, másfelől azzal a korszakos váltással, hogy vége a „Cheap China”, az olcsó Kína korának, s befektetői a munkaigényes ágazatokban új, versenyképes gyártók után néznek. Így kerül reflektorfénybe magától értetődően a déli szomszéd; az Apple, a Samsung, az LG stb. irányt is vettek már a „kis sárkány” felé.
A szocialista keretbe ágyazott kapitalista fejlődés kitermelte saját burzsoáziáját, így az első dollármilliárdost, Pham Nhat Vuong személyében. A Moszkvában végzett matematikai őstehetség az 1990-es évek közepén Ukrajnában alapította meg Vingroup nevű, eredetileg élelmiszergyártásra szakosodott cégét. Hanoiba visszatérve óriásvállalattá fejlesztette a vállalkozást, mely féltucat ágazatban érdekelt. Vagyonát a Forbes 4,2 milliárd dollárra becsüli.
Hogy végül is mitől szocialista Vietnám, arra nem könnyű válaszolni.
Talán csupán azért, mert a sorsát meghatározó, egyedül uralkodó erő, a kommunista párt ilyen gyökerekből nőtt ki. Amúgy az emberek elsöprő többségét teljesen hidegen hagyja a napi politika, nincs irigység a vagyonosodókkal szemben. Az ifjú nemzedéknek vajmi kevés fogalma van a sarló és a kalapács szimbolikájáról. Többszörösen bejártam az országot, az északi Sapától Hanoin és Huén át Ho Chi Minh-városig. Benyomásom szerint összességében nem akadt annyi marxista, mint ahányan a Munkáspárt pesti majálisán söröznek. A szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság határait a párt jelöli ki, nem terhelve polgárait fölös nagyvonalúsággal. Igaz, idétlen, gyűlöletkeltő és uszító plakátokkal sem. Uralmára nézve voltaképp egyetlen potenciális veszélyforrás az internet, meg paradox módon az országot átható oktatási láz.
De addig a társadalmi béke biztosított, amíg Vietnám felfelé tör és a mélyszegénység utolsó pontjait is látványosan eltörli a térképről. Figyelemre méltó, hogy az egypárti uralmon nyugvó államok között – Kína, Észak-Korea, a szovjet utódállamok többsége – Vietnám talán az egyetlen, ahol a politika nem ágyazódik be egyetlen személy kultuszába. Ellenkezőleg, megőrizték a kollektív vezetés félévszázados hagyományát.
Vietnám nemcsak a nemzetközi tőke előtt nyílt meg, hanem az egész világ, az ideáramló turisták tömege előtt is. Mindenki szabadon, adminisztratív korlát nélkül járhatja be az országot. Mostanság egykori amerikai katonák sokasága kelt és kel útra, hogy még egyszer szembesüljön élete traumatikus szakaszával. Szinte mindenki megváltásnak tartja, hogy boldog, kiegyensúlyozott emberekkel találkozhat, a bennük szunnyadó bűntudat nyomása enyhül.
Egyikük, Chuck Seary nyilatkozata mélyen megfogott: Annak idején – mondta – egy ismeretlen országba, egy idegen nép földjére jöttünk harcolni, s nem tudtuk, ki is az ellenség. Olykor úgy adtuk ki a tűzparancsot, hogy fogalmunk nem volt, kire is sújt le. Az igazság az, hogy mindvégig féltettem az életemet. Ma kellemes gondolatot ébreszt bennem, hogy itt vegyek búcsút az élettől.
