„Egy divatárusné röstelte czimtáblájára kiirni, hogy zsidónő, de meg azt is akarta, hogy izraelita sorsosai is ráismerjenek, e szerint ily irást tüzött boltja fölé: »Makli Róza, ó-testamentomi divatárusné«.”
Majer István közli ezt (mégpedig az a Majer István, aki egyébként nyitottságáról volt híres, arról, hogy könyveit többek között szlovákul is megjelentette, felkarolta a szegény gyerekek tanítását, stb.) az István bácsi naptára című, általa évtizedeken át szerkesztett és megjelentetett kalendárium 1857. évfolyamában, bizonyítva a közismert hülye vicc nem is annyira tréfás üzenetének megalapozottságát.
Egy közvélemény-kutató faggatja informátorát:
– Tessék mondani, önöknél van antiszemitizmus?
– Nincs, de igény lenne rá.
Szóval efféle „adomákon” jókat nevetgéltek keresztény papok és hívek a zsidók kárára. És tudjuk, a fizikai erőszak a szóval, az ártatlan tréfával kezdődik. Majd jön a barátságos oldalba lökés, miközben azért mindenki tudja ám, hol a helye; aztán egy kis megbúbolás, ki- és eltiltás, elkülönítés… Folytassam? Nem kell, hiszen akkor, amikor ez a fenti „tréfás eset” nyomdafestéket látott, már – évszázadokon keresztül húzódó – pogromokon is túl voltak az európai népek. Hogy mást ne mondjak, éppen (!) az 1848-as magyar forradalom kitörését követően zsidóellenes erőszakhullám söpört végig az országon – többek között Pozsonyban is kifosztott, feldúlt zsidó házakkal, emberi áldozatokkal. A dicső forradalomra és szabadságharcra emlékezve ezzel valahogy nemigen szoktunk dicsekedni. Szembenézni sem.
***
Gyerekcsíny? Ahogy éppen tápászkodom ki az ágyból, pont az utcára látok. Nyilván buszról jön egy hetedikesforma, kissé túlsúlyos gyerkőc, iskolatáskával a hátán. A szemben lévő ház előtti kukánál egy pillanatra megáll, körülnéz, majd fellöki és futásnak ered. A kuka tartalmának egy része szétterül az egyébként rendben tartott porta előtt. A házban romák laknak. Rendesek, dolgosak stb. (Nehéz kezelni az ilyen mondatokat, amelyek általában olyan szövegösszefüggésben jelennek meg, hogy „pedig…”. Egy nem roma család által lakott házat az embernek eszébe sem jutna úgy jellemezni, hogy az ott élők „rendesek, dolgosak stb”. Hiszen az természetes, nem? Akkor, még ha ténymegállapításnak volt is szánva, miért ez az ösztönszerű megjegyzés? Pironkodva, de itt hagyom.) Nemsokára jön a szemetesautó, a kukások a szétszóródott szemét egy részét összeszedik ugyan, de közben biztos cifrákat gondolhatnak az ott lakókról. Merthogy csak előttük találtak rendetlenül hagyott kukát. Később a szembe-szomszédasszonyt látom, hogy sepri össze a maradék szemetet, miközben szépeket gondolhat a kukásokról, akik arra sem képesek, hogy a kikészített tárolóedényt rendesen kiürítsék.
Gyerekcsíny?
***
Budapesten az egyik éjszakai járaton részeg futballhuligánok skandálják artikulálatlan hangon, hogy tótok, nincs hazátok…, aztán iggenisvan cigánybűnözés, cigánybűnözés, cigánybűnözés… A János bácsi a csatában dallamára (de ebben azért nem vagyok biztos), majd: Fraadi, azért is a Fraadi… Mindenki lesütött szemmel hallgat, karnyújtásnyira tőlem egy aranyos, fekete bőrű lány ül, nem tudom, érthet-e magyarul, ha igen, nagyon rosszul érezheti magát. Eltökélem, hogyha belekötnek, megvédem, ha megvernek is. Egy középkorú nő mellettem sziszegi, majd hangját egyre inkább kiereszti: dögöltetek volna meg ti is a nácikkal együtt, mocskos náci banda, még a történelmet sem ismeritek… Találkozik a tekintünk, mondom: de hiszen ezek olvasni sem tudnak. Igen, a butaságnak nincs határa, feleli megkönnyebbülten nekem, mielőtt leszállna a Blahán. A fradisok is lekopnak. A fekete lány, akit a legszívesebben megsimogatnék, de ki tudja, nem értené-e félre, a Keletinél száll ki, búcsúzásképpen rám mosolyog. Ezek szerint érthetett magyarul…
***
„És ilyenek miatt kellett nagyszüleimnek elhagyniuk a házukat” – mondja a 2016-os németországi konferencia szünetében egy kettős identitású, értsd: kettős nacionalista (mert magyar is, meg német is) „kolléga” egy perbetei magyar családról, akiket a második világháború után dunántúli sváb nagyszülei házába telepítettek. „Kedves emberek voltak amúgy, de hát ivott az asszony…” S amikor mondom neki, nehogy már azokat a nyomorultakat hibáztassa, akiknek ugyanúgy nem volt választásuk, mint az ő nagyszüleinek, mintha meg sem értené, mit beszélek. Amúgy meg, ha hinni lehet neki, illetve a családi hagyományainak, rendesen nyírták ezek a szerencsétlenek egymást: a Csehszlovákiából odatelepített magyar a svábot, az a sváb pedig, aki tudta, hogy maradhat, arról akart még egy bőrt lehúzni, akiről lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb (de inkább előbb) csomagolnia és mennie kell.
Óhatatlanul Réz Pál örökbecsű mondata jut az ember eszébe: Ronda nép ez a mi népünk, kérlek tisztelettel. Azzal a kiegészítéssel, hogy népeink...
***
És itt is vagyunk: az egyik jobbikos politikus rasszista kijelentéseitől hangos a magyarországi sajtó. 2015 első újszülöttje egy makói roma gyerek lett, s azon kesereg az a (hogy is mondjam finoman?) érzéketlen tuskó, hogy a magyarok pusztulnak ki, ez a 23 éves cigány anyuka meg már a harmadik gyerekét szüli. Lassan meg kell változtatni Magyarország nevét is, „kisebbség leszünk saját hazánkban” – nyüszíti. Közben az egyik közösségi oldalra felrakta családi fotójukat az ő három gyerekével, mondván, hogy azért magyarok is születnek Magyarországon. No mármost (megint mondom, mert mondani kell: szerintem nem az emberek származása, családnevei alapján kell eldönteni, hogy hova tartoznak, de ez a futóbolond kihozza belőlem ezt a logikát), szóval az ő vezetéknevével (ami Novák), s nyilván származásával! mennyivel magyarabb ő, mint az a bizonyos Rácz nevű roma család? Ősei minden valószínűség szerint valamelyik szláv nyelvű közösséghez (tán éppen a rácokhoz) tartoztak, akik menet közben magyarrá váltak, nota bene: elmagyarosodtak. Ha nekik ez megengedtetett, akkor a romáknak (vagy bárkiknek!) miért ne állna jogukban teljes értékű magyarrá válniuk? Ha akarnak, persze… S ha ők magyarnak mondják magukat, akkor bizony tessünk őket szépen magyarnak is tekinteni! Ez az egyik olvasat. A másik meg az, hogy ha a Novák Előd-féle mélymagyarok eredendő jognak gondolják (az is persze), hogy a Magyarország határain kívül élő magyarok magyarok maradhassanak, akkor miért nem képes elfogadni ugyanezt a jogot azon magyar állampolgárok esetében, akik nem magyarok ugyan, de Magyarországon élnek, hogy megmaradjanak annak, akik? Például romának. Például szlováknak…
Lelki önvédelemből sem szeretek kommenteket olvasni, mégis újra és újra megteszem. És újra és újra megbánom. Ezek az anonimitás mögé bújt gerinctelen megmondóemberek minden illúziót lerombolnak, civilizációról, humánumról, bármiről… De az alábbiért most mégis érdemes volt beleolvasni: „Mire 27 éves lett a feleségem, már 4 gyermekünk volt. Mivel német nemzetiségűek vagyunk, ezúton szeretném felkérni Novák urat egy kis svábozásra…”
***
A buszból látom, hogy a Reiner Frigyes park egyik házfalára valaki óriási betűkkel, akkurátusan felmázolta: „Ki az idegenekkel!” Régebben (azt hiszem, 2014-ben) írtam már arról, hogy Budapestnek ez a tere voltaképpen az egész mai Magyarország szimbóluma lehet. Egy zsidó karmesterről nevezték el, aki az éppen fasizálódó Magyarországról elmenekült, majd Amerikában telepedett le, s futott be szép zenei pályát, szóval erről a Fritz Reinerről elnevezett parkban áll az az ocsmány, a helyi önkormányzat által (!) állíttatott turulos, trianonos kreálmány, mely voltaképpen azt a Magyarországot idézi, ahonnan Reiner Frigyes kénytelen volt elmenekülni. S most ez az egység további elemmel bővült: a „Ki az idegenekkel!” felirattal.
***
Koľko eur sme rozdali menšinám? (= Mennyi eurót osztottunk szét a kisebbségeknek?) Ilyen címmel számol be az egyik szlovák internetes portál arról, hogy 2014-ben a Szlovákiában élő „nemzetiségi” kisebbségek milyen állami támogatásokban részesülnek. Írhat utána bármit, már a cím irritáló! Mi az, hogy szétosztottunk? Mintha ez valami ajándék, kegy gyakorlása volna, a szlovákok pénze, mintha az itt élő magyarok, ukránok, németek stb. nem dolgoznának, nem adóznának, s nem ennek az adónak az egy részét kapnák vissza arra, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, művelődhessenek? Amíg ez a szemléletmód nem változik, amíg a szlovákok szemében jóindulat kérdése, hogy például a magyar gyerekek Szlovákiában magyarul tanulhassanak, addig nem beszélhetünk békés együttélésről. Felhőtlenről semmi esetre sem. Miközben tudjuk: felhőtlen együttélés még egy családon belül sem igen van.
***
A passaui dóm belső udvarán 2025 nyarán egy ENSZ-menekültsátorra lettem figyelmes, ami pedagógiai célból, az emberekben (lássuk be) meglévő alantas ösztönök ellensúlyozásaként került oda. Hogy bemutassa, egy ilyen sátorban (mindösszesen 18 négyzetméter) két négytagú család kap elhelyezést. Gyakran hónapokon keresztül. Tudom meg a tájékoztató feliratokból. És hogy jelenleg mintegy 114 millió ember van úton. Menekülőben szinte az egész világ. Nem a munkamigrációról beszélnek, hanem a háborúk, éhínség elől futókról. A német hatóságok, beleértve az egyháziakat is, nem hergelnek, hanem emberségre figyelmeztetnek. A Szent Családnak menekülnie kellett Egyiptomba. Ha nincsenek segítőkész, jóakaratú emberek, vajon megmenekült volna-e a Megváltó? Teszik fel a kérdést. Elhomályosodik a szemem (most is, ahogy ezt írom), mert közben eszembe jut Orbán horogkeresztény kormánya, annak gusztustalan, uszító propagandája, és könnyezve szégyellem el magamat. Helyettük.
***
Említést érdemel a mai divatos buborékjelenség is, ami voltaképpen a világ, a mások kirekesztését jelenti a mi kicsi világunkból. Maga a jelenség persze nyilván létezett korábban is, hiszen bizonyos társadalmi rétegek, osztályok egymástól igenis elszigetelten, a saját köreikből egymást (kölcsönösen) kizárva éltek, s ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy Marie Antoinette híres-hírhedt mondása („ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot”) Jean-Jacques Rousseau-tól származik, és a forradalmat követő királyellenes propaganda része volt. De akár mondhatta is volna. Nem tartom valószínűnek, hogy egy királynénak pontos képe lett volna a (mai szóval) mélyszegénységben lévők életkörülményeiről.
A buborékokat általában inkább negatív konnotációban szokás emlegetni, a modern kori elzárkózás, a fejnek homokba dugása (tudjuk, ez is félreértés!) jelképeként, miközben azért van bizonyos mentálhigiéniai jelentősége is. Azt a sok mocskot, szennyet, ami a mai közbeszédre (szinte, szokták mondani) világszerte jellemző, bizony nem árt némileg megszűrni. Nem olvasni kommenteket, magyarán: kirekeszteni, kizárni őket az életünkből, már nem számít oly nagy elvetemültségnek még a politikai párbeszédeket szorgalmazó (némi képzavarral), legvérmesebb liberális demokraták körében sem.
***
Németországi barátunk meséli annak az albán (amúgy okleveles tanító) bevándorló nőnek az esetét, aki harminc éve él Regensburgban, takarításból tartja fenn magát, és a regensburgi dómba huszonnyolc éven keresztül nem tette be a lábát. Noha keresztény. Barátunk biztatására végül megtette. Hogy korábban miért nem, azzal magyarázta, nem gondolta, hogy oda ő beléphet. Barátunk ezt egyszerűen nem tudja felfogni. Hogyhogy nem gondolta? Hát már miért ne léphetne be? Ilyen nincs!
De van.
És ez kicsit a Marie Antoinette álmondásának a mentalitását tükrözi. Jómagam nagyon is el tudom képzelni, át tudom élni, hogy egy eldugott, számunkra felfoghatatlanul kilátástalan szegénységbe süppedt albán faluból a fejlett Nyugatra került ember fantáziáját meghaladja, hogy egy olyan pompás épületbe, mint a regensburgi dóm, ő egyszerűen, csak úgy bemehet. Némi analógia: a kárpátaljai Gerény Árpád-kori templomába a helyi ukrán, görögkatolikus lelkész azért nem engedett be bennünket néhány éve, mert észrevette, hogy (a szintén ukrán) idegenvezetőnk mobilon telefonál. Az ördög találmányával érintkezett személy és társai (akik nem magyar, hanem egy német szakmai közösség tagjai voltak) nem léphettek Isten házába. Nos, valami hasonló (vagy még ilyenebb) helyről érkezhetett az említett bevándorló, nem szabad tehát bátortalanságán csodálkozni. Ahogy a schönbrunni kastélyba sem lehet ma sem, amíg az egykori tulajdonosok birtokában volt, meg pláne, az egyszerű halandónak csak úgy belépni, hát szemében ilyen lehet a mondott székesegyház is. Voltaképpen önmagát rekeszti ki, de valahol azért érthető módon. Érvelésem, azt hiszem, regensburgi barátunkat is meggyőzte.
***
Az Országos Széchényi Könyvtárban. Nyakában széles, trikolór szalagon lógó, csaknem arasznyi csontkereszttel Magyar Nemzetet olvas bőszen. Rám néz, ahogy a 168 Órát lapozom, s arcán szétterül a gyűlölet…
Vagy csak az egészet belemagyarázom. Saját tükörképem morcoskodik vissza rám. Többször rajtakapom magam, ha odaülök átnézni a napi sajtót (számomra ez a Népszava), hogy gyanakodva figyelem a később odatelepedők arcát: vajon leolvasható-e róluk valami, ami visszajelzés lehet arra, hogy én éppen mit lapozok? Beteges reakciók, beteges gyanakvások, beteges ország, beteg, nagyon beteg nemzet.
Méltóztassunk önmagunkra is figyelni.
