Magyarország hallgatott, amikor szólnia kellett volna
Van, hogy az ember megáll egy pillanatra a hírek sodrában, és nemcsak értetlenül áll, hanem szégyent is érez. Így jártam én is, amikor kiderült, hogy Magyarország egyetlen uniós tagállamként nem csatlakozott az Európai Unió vezetőinek augusztus 12-i közös nyilatkozatához („Statement by European Union leaders on Ukraine”, 2025. augusztus 12.). Ez a dokumentum világosan kiállt Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett, és jelezte, hogy a béke útját nem lehet Ukrajna nélkül kijelölni.
Pedig ez a nyilatkozat nem volt radikális. Nem követelt fegyvereket, nem fenyegetett szankciókkal. Nem volt hangos vagy támadó. Egyszerűen csak emlékeztetett egy alapelvre, amelynek súlyát mi, magyarok nagyon is ismerjük, hogy egyetlen ország sorsáról sem hozhatnak döntést nélküle. Hogy a szuverenitás nem alku tárgya, és a nemzeti önrendelkezés nem válhat nagyhatalmi alku martalékává.
Nem véletlenül született a nyilatkozat. Az Európai Unió tagállamainak állam- és kormányfőit aggodalommal töltötték el azok az előzetes üzenetek, amelyek az amerikai és az orosz diplomácia részéről érkeztek a háború rendezésével kapcsolatban. A csúcstalálkozót megelőző nyilatkozatok és üzenetek ugyanis annak veszélyét vetítették előre, hogy orosz–amerikai megállapodás születhet ukrán részvétel és beleegyezés nélkül – vagyis Kijev feje fölött. Az alaszkai Trump–Putyin találkozót így végig azzal lengte körül a félelem, hogy megszülethet egy második „müncheni egyezmény” vagy egy új „Jalta” – ahol a nagyhatalmak egy harmadik ország feje fölött döntenek területek sorsáról és biztonsági kérdésekről. Végül nem következett be ez a súlyos fordulat. Sikerült elkerülni, hogy Ukrajna jövőjéről a jelenléte nélkül döntsenek. De az üzenet így is világos maradt: a nagyhatalmak logikája szerint Ukrajna léte és jövője alku tárgya lehet. Éppen ezért volt súlya minden európai szónak, minden közös gesztusnak.
A történet Alaszka után Washingtonban folytatódott, ahol Volodimir Zelenszkij előbb az állam- és kormányfők európai csoportjával találkozott, majd együtt léptek be a Fehér Házba egy magas szintű válságtanácskozásra. Jelen volt többek között Ursula von der Leyen, Emmanuel Macron, Keir Starmer, Friedrich Merz, Giorgia Meloni, Alexander Stubb, és NATO-főtitkár Mark Rutte. Ez a kiemelkedően egységes európai jelenlét jól mutatta, hogy Európa kiáll Ukrajna mellett.
A washingtoni találkozón jól látszott, mennyire fontos volt az európai egység. Az európai vezetők nem a saját különálló hangjukat vitték, hanem az Európai Unió augusztus 12-i nyilatkozatának szellemében szólaltak fel, és így erősítették Zelenszkij tárgyalási pozícióját. Ez különösen annak fényében vált jelentőssé, hogy Donald Trump a találkozó előtti napon még azt üzente: területi engedményekkel és a NATO-tagságról való lemondással gyorsan békét lehetne kötni, sőt, szerinte tűzszünet sem feltétlen szükséges, rögtön meg lehet állapodni egy békeszerződésről. Mégis, azon a hétfőn, talán az európai fellépésnek is köszönhetően, az amerikai elnök közelebb került az európai állásponthoz – különösen a biztonsági garanciák kérdésében és abban, hogy tartós béke Ukrajna nélkül nem köthető meg. Az Európai Unió álláspontja tehát részben érvényesült Washingtonban – és éppen ezért különösen fájó, hogy Magyarország ennek nem volt a részese.
Lehet azt mondani, hogy ez nem a mi dolgunk. Hogy ez amerikai–orosz játszma, amelyben nekünk nincs helyünk az asztalnál. De éppen ez a lényeg: a történelem legsúlyosabb igazságtalanságai mindig akkor történtek, amikor a gyengébbről a jelenléte nélkül döntöttek. És mi, magyarok, nagyon is tudjuk, milyen ez. Nem felejthetjük el Trianont, nem felejthetjük el Jaltát. Miért gondoljuk, hogy rendben van, ha másokkal történik meg ugyanez?
Számomra fájdalmas ez a döntés, mert hiszem, hogy Magyarország sokkal többre hivatott. Egy olyan ország, amely annyi történelmi sérelmet szenvedett el, nem engedheti meg magának, hogy mások szenvedése fölött vállat vonjon. Nem lehetünk azok, akik némák maradnak, amikor egy szomszédunk szabadságát és területeit fenyegetik. A közép-kelet-európai régió országai közül éppen nekünk kellene a leghangosabban emlékeztetni a világot arra, hogy a nemzeti függetlenség érték, és nem alku tárgya.
Lehet, hogy a magyar külpolitikai döntéshozók más logikát követnek. Lehet, hogy számítás, stratégia, taktika húzódik meg a háttérben. Erkölcsből, emberségből azonban nincs „nemzeti érdek” – csak helyes és helytelen van. Egy aláírás ezen a nyilatkozaton nem katonai fellépés. Nem politikai elköteleződés. Ez egy minimum, egy alapvető gesztus lehetett volna, hogy világossá tegyük, hol állunk. Most nem tettük világossá. Vagy ha igen, akkor éppen az ellenkezőjét.
Magyarként, aki nem otthon él, de akinek a magyarsága mégsem papírokban vagy lakcímkártyában mérhető, azt érzem, hogy ez a pillanat örökre nyomot hagy. Mert vannak döntések, amelyek nem azonnal fájnak, de történelmi lenyomatként ottmaradnak – csendes lábjegyzetként egy történelemkönyv végén, vagy egy nemzet lelkiismeretében.
Ha már döntések születnek a nevünkben, legalább legyenek/legyünk néhányan, akik elmondjuk: „Ez így nincs rendben!”
Nekem most ez maradt!
