A régi rend a kétharmados többségre épül. A legvérmesebb fidesznyikek se gondolhatják, hogy újra kétharmaduk lesz, és minden úgy megy tovább, mint eddig. Ha pedig csaláshoz, erőszakhoz folyamodnak, akkor már egy új rendszert kell működtetniük: a folyamatos erőszak rendszerét. A politikai szerkezet kétpólusúvá vált. Egyik oldalán se áll a szó igazi értelmében vett párt: a Fidesz már nem, a Tisza még nem párt. A Fidesz rögtön az Orbán-rendszer elején elveszítette kormányzópárt jellegét. OV első dolga volt, hogy a Fidesz-pártot, mint ellensúlyt, mint politikai döntéshozó és egyeztető intézményt megsemmisítse. A Fidesz utópárt; a személyes autokrácia egyik, nem is a legfontosabb, hatalmat, forrásokat, kádereket elosztó, döntésvégrehajtó és érdekkijáró intézménye. A Tisza egy előpárti gyűjtőmozgalom, közös politikai ideológia, program nélkül, amelyet a személyes tekintélyuralom elleni érzelem, a megélhetési válság közös érzülete és a messiás-vezető tart össze.
2025 nyara politikai felhajtó erőt hozott az Ellenzék számára. Legfontosabb, évtizedes, talán rendszerváltó eseménye a Büszkeség Napja (Pride) több százezres tüntetése. Ennek a napnak a nem kicsiny csodája jelentősen megnövelte nemcsak a rendszer elleni önérzetet, hanem az egymás iránti társadalmi bizalmat és hitet. Nem egyszerűen sokan, többen, hanem egymással vagyunk. OV maga idézte saját fejére a bajt. Először jelent meg a felirat a falon: magad fogod rendszered összezúzni! Ahogy az öreg Kádár és csapata maga omlasztotta össze a Kádár-rendszert, úgy teszi ezt OV a maga rendszerével. MP a nyáron – a székesfehérvári beszéddel, a székelyföldi körúttal, a pannonhalmi szónoklattal – mindig nyert, OV Tusványoson, bujkáló kampányán, utcai harcosként és nyájas pocakos nagyapóként mindig veszített. Hadházy megtalálta Hatvanpusztán – nem Felcsúton, nem a Várban – az Orbán-rendszer jelképét, a hatalom és pénz aranyozott tengelyét. A 27-ek levele – Baka András, Balla Zsófia, Bárándy Péter, Báthori Csaba, Csillag István, Darvasi László, Gerő Tamás, Herczog László, Iványi Gábor, Katona Tamás, Kéri László, Komoróczy Géza, Laczó Adrienn, Lengyel László, Lévay Miklós, Margócsy István, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Petschnig Mária Zita, Romsics Ignác, Spiró György, Sz. Bíró Zoltán, Szentes Ágota, Szilágyi Ákos, Szurday Kinga, Tompa Andrea, Várhegyi Éva – Fleck Zoltán és a szólás, a tudomány szabadsága mellett „szellemi és jellembeli” tett, amelyek nélkül, mint Márai írja, „nincs társadalom: a bestiális feltör a társadalomban, mint a szennyvíz, ha csőrepedés van a házban. (Grillparzer-idézet: »Von der Humanität über die Nationalität zur Bestialität« [A humanizmustól a nacionalizmuson át egészen a bestialitásig.]).” Ilyenkor indul a százszorszent Iványi Gábor Kijevbe, helyettünk is imádkozni az áldozatokért.
Nemcsak a politikai térkép, hanem a belső emberi, erkölcsi térképek is megváltoztak. A gyűlölködő szavak szennyóceánjában felbukkantak az erkölcsi tettek szigetei. Nézzünk rá a Pride Erzsébet-híddal együtt emelkedő emberbüszkeség szabadságszigetére: mi vagyunk. Tetszik, nem tetszik, valamennyi rockkoncerten felhangzik a „mocskos Fidesz”, és nemcsak a kiabáló fiatalok, de a hatalom-listázta zenészek is vállalják: mi vagyunk. A Pride miatt rabosított, ám tovább mosolygó Karácsony Gergely, a halálos erőszaknak kitett, mégis folytató Hadházy Ákos, a megtámadott, ám tovább író, beszélő újságírók, egyetemi tanárok, közvélemény-kutatók, s ki tudja még, hogy mely autonóm személyiségek: mi vagyunk. Emlékszem a rendszerváltás idejére, amikor a régi rend még utoljára üldözött, fenyegetett, s az volt a kérdés, mint ma: megfutsz vagy kitartasz, odamész vagy nem mész oda, szólsz vagy hallgatsz, aláírsz vagy nem írsz alá, hiszel vagy nem hiszel magadban – mi voltunk, mi vagyunk, s mi leszünk. Ami történik, már nem a politikáról, hanem rólunk, emberségünkről, életünkről szól. Föltesszük-e valamire, ami több a mindennapjainknál? Lesz-e és vállaljuk-e a sorsunk vagy maradunk örök sorstalanok?
***
Hunćik Péternél jártam látogatóban Dunaszerdahelyen. Ott beszélgettünk az Ódor-kormány volt pénzügyminiszterével, Horváth Mihállyal és Grendel Gábor parlamenti képviselővel. Hunčik minden szót, gesztust, hangsúlyt mérlegre tesz, végiggondol és kérdez. Nem meglepő, ha felhív és kérdi: igaz-e Horváth Mihály gyászos képe Közép-Európáról? Igen, ez egy jól leírt változat – válaszolom. Egyik országnak se sikerült a rendszerváltás – állítja –, s főleg az EU-ba jutás után európai szerepet találniuk, ehhez se programjuk, se politikusuk nem volt. Társadalmaik belefáradtak a reformokba, nem akarnak változásokat, maradjon minden úgy, ahogy van: közönybirodalomban élünk. Így versenyfutás kezdődött Romániától Magyarországon, Szlovákián át Csehországig, hogy valamiképpen képes lesz-e a nem igazán látható reformista közép végrehajtani a szükséges és népszerűtlen reformokat úgy, hogy ne váltsa ki a populista szélsőség emelkedését és győzelmét. Realista és okos megközelítés. Én ellenben remélem: az egyesült Nyugat-Európa másodszor is ad nekünk egy esélyt, hogy az európai vezetők, von der Leyen, Costa, Merz, Macron, Meloni, sőt, a brit Starmer és az északiak, a dán Frederiksen, a finn Stubb, nemcsak a karrierjüket, Draghi és Letta nemcsak programjukat, hanem az életüket tették föl az ukránbarát, Európát egyesíteni és szélesíteni akaró politikára. Az életükért küzdenek Putyinnal, megalázóan hízelkednek Trumppal, próbálnak kiegyezni Hszivel, miközben harcolnak az európai populistákkal, Le Pennel, Weidellel, Orbánnal, Ficoval, Simionnal, Babissal stb. Most az egyszer nem hagytak magunkra, mert önmagukat kellene cserben hagyniuk. Ha az Oroszország, Amerika és Kína közé szorult Európának van esélye, akkor nekünk, kisujjnyi kelet-közép-európaiaknak is van.
Romániában a Dan (elnök)–Bolojan (miniszterelnök) páros egy kemény megszorító csomagot kénytelen elfogadtatni a gazdasági válsággal, a gyenge pártokkal és a megosztott társadalommal szemben. Óhatatlan erősíteni fogja a Simion-féle szélsőséges AUR-t. Komoly erőpróba, de a román és a romániai magyar választók az elnökválasztáson jól szerepeltek, a hatalomra került elit elszánt, erős az európai támogatottsága. Vučić Szerbiája a polgárháború szélén táncol. Lengyelországban megy a gazdaság, de politikai és jogi patthelyzet van, ami beárnyékolja a lengyel reményeket. Szlovákiában a Fico-kormány kizárólag vékonyka hatalma fenntartásáért küzd, ezért minden gazdaság- és külpolitikai lépése improvizáció. Még nem tudni, lesz-e egységes és kormányképes programmal bíró ellenzék és politikus, hogy Ficót kibillentse a hatalomból, illetve gátat építsen a szélsőséggel szemben. Csehországban a választásokon esélye van az oroszbarát Babisnak, és erős Okamura szélsőjobboldali pártja: Csehország eleshet. Magyarországon az Orbán-rendszer kül- és belpolitikai, gazdasági zsákutcába jutott. Lesz-e a győzelemhez, majd a másnap kormányzásához szükséges egységes, kormányképes programmal és politikusokkal rendelkező ellenzék? Vagy elég, ha OV és az ancien régime megbuktatja önmagát? Akárki kerül kormányra, kétharmados támogatás, jogállami helyreállítás, komoly szerkezeti reformok és európai programok, pénzek nélkül nem tud életképesen kormányozni.
Kelet-Közép-Európa társadalmi csapdája, hogy az Európa-barát érzelmek mögül hiányzik egy erős, többségi középosztályi/polgári támogatás. Csehországban talán létezik egy ilyen többség, ám elitje politikailag annyira megosztott, hogy nem képes a Masaryk-Havel liberális demokrata úton haladni. Lengyelországban a porosz-osztrák, nagyvárosi Lengyelország és az orosz-lengyel vidék között nemcsak politikai, hanem ádáz társadalmi, ideológiai harc is dúl. Szlovákiában a pozsonyi, nyugat-szlovákiai fejlett rész olyan kisebbségben van, hogy csak politikai dinamikával lehet ellensúlyozni a visszahúzó, lemaradó többséget. Magyarországon Pannónia, Budapest-ország valahol már egyensúlyba kerül a többségi Hunniához, a lemaradó vidékhez képest, de önerőből aligha lesz képes átfogó változásokra. Mindnyájunknak nyugat-európai lökésre van szükségünk, vagyis az éppen gyengélkedő nyugat-európai középosztályoknak kellene célt, példát, erőt kölcsönözniük nekünk. Szomorú, de ez az európai életmódú középosztály maradt a világban egyedül a liberális demokrácia, az autonóm szereplőkön nyugvó piacgazdaság, a jogállamiság és az emberi jogok letéteményese, őrzője. Vajon mit látott Churchill, amikor 1940-ben körülnézett a világban és a régi jó Angliában? De Gaulle a londoni emigrációban? Panasztájakat, kínföldeket. És öt vagy tíz év múlva? Rilke mondja Báthori Csabával a Kilencedik elégiában: „Mondható dolgok ideje jött, itt a hazájuk.”
