Lassan harminc év telt el azóta, hogy átvettem pedagógusdiplomámat. Anyasági szabadságaim úgy adták, hogy húsz tanévet töltöttem a pedagóguspályán. Dolgoztam a közoktatás minden színterén, elvégeztem számtalan továbbképzést, hogy minél jobb legyek abban, amit csinálok, minél hatékonyabban legyek képes átadni a jövő generációnak azt a tudást, amit birtoklok, amire a felsőoktatásban kiképeztek, és amivel a munkaköröm által a társadalom megbízott.
Nagy reményekkel lépem be az első munkahelyemre az ezredforduló előtt néhány évvel. Szerettem a gyerekek között lenni, és jó pedagógiai közösségbe kerültem. Ez az időszak a helyi programok írásának inspiráló ideje volt.
Ekkor megélhettem, hogy friss diplomásként helye van annak a tudásnak, amit képzőhelyemen átadtak. Az általam kidolgozott programot átbeszélve és elfogadva dolgoztak a kollégák, mint ahogy a többiek ötleteibe beleszövődött az én ifjúi véleményem is, és így lett a csapat egy teljes egésszé, a szó szoros értelmében nevelőközösséggé.
Pilz Olivér: Azokon a helyeken már összeomlott az oktatási rendszer, ahol egy gyerek a tanárhiány miatt nem lehet az, amire képes lenneDe a kilencvenes években is voltak eltántorító tényezők. Akkor is megszégyenítően alacsony volt a bér. Abban az időben sem volt túl sok lehetőség szakmai előmenetelre. Akikkel együtt diplomáztam, harmaduk el sem helyezkedett pedagógusként, akik mégis, azok közül sokan az első hónapokban elhagyták a pályát. Kis fizetés, kevés megbecsülés. A gyerekek szeretete, a jövő szolgálata szép elv, de megélhetésre nem váltható. A szülők akkor is a pedagóguson vezették le a feszültséget, és megtoldották egy mondattal: „Ennyi pénzért én be sem jönnék dolgozni!” Ilyenkor nehéz nem felállni, én mégis maradtam. Hivatásként éltem meg a munkámat.
Teltek az évek, és amikor a gyermekem születése után, 2003-ban visszatértem a pályára, egészen más világot találtam. Minőségbiztosítás, ez volt a jelszó, mert a pedagógus szolgáltat. A közoktatás szolgáltatás.
Nem az a fontos, hogy milyen a hangulat a nevelőközösségben, hanem hogy kivel mennyire van megelégedve a fenntartó, a vezetés, a gyerek és a szülő. De főleg a vezetés és a szülő. Rengetegen hagyták ott ekkor a pályát, mert nem bírták elviselni azt a mérgező közeget, ami egy-egy prominens kolléga körül kialakult. Pozíciókért, presztízsért, vélt vagy valós elismerésért kifúrták egymást addig közösen, együtt dolgozó emberek. Volt egy jelentős béremelés, de milyen áron? A tanárok inkább elmentek dolgozni bankhoz, multihoz, kereskedelembe, ügyfélszolgálatba, ahol reálisan mérték a hatékonyságot és az eredményességet, mint hogy maradtak volna a felesleges mérések és értékelések között, ahol a papír kezdett túlnőni a gyerekekkel végzett munkán. Mert a papír mindent kibírt. Később, még mindig kitartva a pedagóguspályán, felkutattam az oktatási minőségbiztosítás neveléstudományi gyökereit. Fájdalmas volt látni, hogy a szép célok, nemes gondolatok hogyan válnak rémálommá, felesleges dolgoztatássá azzal, hogy pozícióban lévő emberek nem értik, csak csináltatják, amivel megbízták őket.
A válaszadók alig 14 százaléka adott pozitív visszajelzést a tanárok első teljesítményértékelésénA következő, ami nagy felmondási hullámot vetett, 2013-ban a portfóliókészítés időszaka volt, majd újra bevezették az 1986-ban megszüntetett tanfelügyeletet. Sok kolléga akkor hagyta el a pályát. Már nem volt elég, hogy a fenntartó, a vezetőség, a szülő és a gyerek mond róla és a munkájáról véleményt, mint ahogy az a minőségfejlesztésben történt. A portfólióban önmagát kell a tanárnak értékelni, ráadásul időről időre megjelenik egy bizottság, aki szintén értékeli. Közben papírt gyárt. Séma alapján. Voltak, akiket nem megfelelő tudású szakember minősített, emiatti felháborodásukban mondtak fel. Mások pedig azért, mert országosan annyira kuriózum volt, amit tanítottak, hogy nem is lett volna jogosult azt más szakember szakmailag értékelni.
Egyre szűkebb teret kapott a kreativitás, ami a pálya sajátja, amelyben a tanár megtalálja a gyerekek számára megfelelő módszereket, izgalmas tananyagot állíthat össze. Megszűnt a szabad tankönyvválasztás, lehet egyféle könyvből választani, ami annyira jó, hogy néha megváltoztatják, az aktuális Nemzeti alaptantervhez (NAT) igazítva.
A tanítás bázisát képező Nemzeti alaptantervet még a rendszerváltozást követően megfogalmazták. Az 1998-as bevezetése és a 2003-as, 2007-es és 2012-es felülvizsgálat után 2020-ban jelentősen megváltozott, magával hozva az ideológiai elvárások megjelentetését az iskolákban. Az Óvodai nevelés országos alapprogramja 1996-tól keretrendszere a magyar gyermeknevelésnek, és 2010-ig elvi változtatást nem élt meg. Azóta azonban részei például a honvédelem és a menekült gyermekek helyzete. 2025 szeptemberétől „új elemként” olyan, az 1980-as években a korszerűtlenség miatt megszüntetett elvek kerülnek bele, mint az életkori sajátosságokat figyelembe nem vevő 45 perces iskola-előkészítő foglalkozások, az infrastruktúra hiánya miatt az iskolákban is kudarcot vallott mindennapos testnevelés és az óvodás gyermekek iskolára való ránevelése.
Nem lehet olyan szakmai elvet találni, amely azt mondja, hogy a gyermekek érését siettetni lehet és kell. Anyaként és szakemberként is tiltakozom emiatt.
Az 1950-es évek óta nem ér fel a pedagógusok kérő hangja az irányítói szintig, hogy végre közelítsenek már az iskolák az óvodák világához. Ne a pici gyerekeket törjék be az iskolába, hanem az alsó tagozat legyen puhább, lassabb, fészekmelegebb, befogadóbb. Az én pusztába kiáltó hangom elfáradt.
A portfóliókészítés óta az informatikai tudást, digitális kompetenciákat hol elvárták, hol hibának rótták fel. Most éppen úgy tiltják, hogy a használatát elvárják. A telefonok dobozban vannak, oktatási tablet nincs, a felsőoktatás és a munkaerőpiac pedig elvárná a naprakész ismereteket.
Bár idén több pedagógus dolgozik, a tíz évvel ezelőtti létszámhoz képest mintegy 6500-zal kevesebben vannakAz oktatásirányítás hol adott, de inkább elvett. Közben megszűnt az oktatás minisztériumi szintje, végül eltűnt más humán területekkel együtt egy nagy minisztérium mélyén, államtitkári, miniszteri biztosi csúcspozícióval. Mindenki jobban tudta, mi a pedagógus feladata, és mindenki el is mondta. A társadalom, holott megélte, hogy a Covid alatt nem tud mit kezdeni a saját gyermekével, újabb elvárásrendszert formált a tanárok felé.
Nem, nem szeretnék úgy dolgozni a közoktatásban, hogy nem találhatok módszert a gyermekek megszólítására. Nem, nem szeretnék papírokat (vagy Kréta-rendszert) töltögetni a foglalkozásokra, órákra felkészülés helyett. Nem, nem szeretném, ha olyanok mondanák meg, mit kell csinálni az óvodákban, iskolákban, akiknek nincs tapasztalatuk a közoktatásból. Aki a saját bőrén nem érzi, az nem tudja, mekkora a baj.
Aki nincs benne, nem látja, hogy hova vezet, ha az óvodákból gyermekmegőrzőt csinálnak, ha a kicsi elsősök nem kapnak időt, hogy iskolássá érjenek, ha az alsó tagozatban nincs idő játszani, pihenni, elmélyülten felfedezni, kapcsolatokat építeni. Akinek nincs ilyen tapasztalata, nem érzi, hova vezet, ha egy diáknak az iskolai életútja során egyáltalán nincs szakos fizika- vagy kémiatanára, ha érettségiig a nyolcadik matektanár segítségével jut el, és a magyarnyelv-érettségin a szintetizáló gondolkodási feladatok helyett memoriterek és életrajzi adatok visszakérdezése szerepel.
A papír mindent kibír, ahogy ennek digitális lenyomata is. A statisztikát jól lehet formálni. Közben elvész az, amiért az ember tanárnak állt. Én még emlékszem arra a fiatal énemre, aki annak idején csillogó szemmel nyitotta ki a tanterem ajtaját. Népművészeti elkötelezettségű tanárként népünk hagyományain keresztül akartam átadni mindazt a tudást, aminek megtanításával megbíztak. Láttam példákat idősebb kollégáktól, hogy a kézművességgel, énekkel, tánccal hogyan teremtenek maguk körül olyan varázsvilágot, ahol a fővárosi kisgyerek is megélte a hagyományt. Láttam, hogy az oktatásirányítástól ráruházott terhek alatt hogyan szürkülnek el ezek a varázsvilágok, hogyan lépnek át a magánszférába, ha meg akarják őrizni friss lelkületüket. Láttam elkopni tudományos, természetjáró, kulturális kezdeményezéseket, mert nem lehet napi 6-8 órát tanítani (helyettesítéssel), felkészülni a másnapra, dokumentálni, és a saját családdal törődni, feltöltődni is. Sokan ekkor mentek el.
Én pedig akkor, amikor már azt éreztem, minden a külső megfelelésről szól.
A vezetést már nem érdekli, ki az az ember, aki nála dolgozik, csak legyen valaki a gyerekekkel. Nem volt fontos, milyen értéket tud bevinni a tanulók közé, csak ha az beleillik az aktuálisan formált keretrendszerbe, és nincs kritikája a munkakörülmények felé.
Amikor már nem tudtam egyénre szabott és kreatív lenni, amikor a mérhető mennyiség fontosabb lett, mint a minőség. Amikor a hagyomány már kétkötetes programfüzet lett, amit lassan kötelezővé tesz az oktatási államtitkárság.
Elkezdődik egy új tanév. Hogy milyen lesz, ez csak ezután fog kiderülni, és hogy milyen embert nevel, az csak évtizedek múlva. Én már kívülről nézem, a gyerekeim iskolai élete által. Egyikeként azoknak, akik szívesen visszatérnek, ha önazonosak lehetnek, és valóban a személyiségükkel taníthatnak. Hagyományokat, kultúrát, fenntarthatóságot, korszerű tudást.
„Az iskola vesztésre áll a gyerekek figyelméért folytatott harcban, de a megoldás nem az okostelefonok kitiltása”