Elég hamar kiderül, hogy kíváncsiságom nem sok megértésre talál. Szembejön velem a sok ott élő valósága: Pablo Escobar csak külföldön ennyire népszerű, Kolumbiában sokan gyűlölettel és szégyennel gondolnak rá, és arra a pokolra, amelyet az országra szabadított (a benyomásaim ugyan éppen kétévesek, de ez nem sokat változhatott). Medellín a világ harmadik legveszélyesebb helyeként lett hírhedt, miközben Pablo Escobar hét egymást követő évben felkerült a Forbes leggazdagabbjainak listájára.
A helyzet, legalábbis Medellínben, azóta megfordult: Pablo Escobar a sírban nyugszik, „az örök tavasz városát” pedig 2013-ban a Wall Street Journal, a Citigroup és az Urban Land Institute egy közös pályázaton a világ leginnovatívabb városának választotta. Hírhedt kommunáiba, azaz külvárosi nyomornegyedeibe városi bérlettel és jeggyel igénybe vehető felvonókat építettek, bekötve őket a város vérkeringésébe, amelynek, Kolumbiában egyedüliként, két metróvonal is a része. Startupjainak köszönhetően a home office itt már akkor népszerű volt, amikor a Covid még el sem kezdődött.
Medellíni marketing
Medellín gőzerővel próbál új identitást és életet megteremteni, nem kis sikerrel. Ebben egyrészt fontos szerepe van a helyi népesség erős kulturális identitásának és lokálpatriotizmusának, másrészt egyes korábbi városvezetőknek, akik évekkel ezelőtt felismerték az oktatás, a sport, a kultúra és az innováció fontosságát a bűnözés visszaszorításában. Az önmagát újraértelmező város 2019-ben robbantotta fel a hírhedt Mónaco épületet, amelynek helyén ma a drogterrorizmus áldozatainak emlékére épült park áll.
Taxisunk ide visz el minket elsőként. A különös helyszínen márványba vésett idézet áll: „Az vagyunk, amit másokra örökül hagyunk.”
Medellín ezt a maga részéről komolyan veszi, szeretné új élettel megtölteni a kartell által vérrel beszennyezett helyeket: Az Escobar által épített El Catedral luxusbörtön, amely a városra néző hegyen épült, és ahová a kartellvezér a megbénított kolumbiai igazságszolgáltatás tehetetlensége mellett önmagát „bezáratta”, jelenleg egy bencés szerzetesközösség otthona. Ők idősek otthonát hoztak létre, és szegényekről gondoskodnak. Szinte szürreális a vidám épületek és falfestmények, valamint a megmaradt őrtornyok kontrasztja.
Vannak viszont, akiknek az az érdekük, hogy az Escobar-nosztalgia megmaradjon: a drogturizmus egy nagyon is létező probléma. 2017-ben Wiz Khalifa posztolt egy képet Instagramon, amelyen Escobar sírjánál szívott füvet. Az esetből botrány lett. A Netflix Narcos című sorozata tovább erősítette a trendet: sokan szívnak kokaint a néhai drogbáró sírkövéről. Amikor odaérünk, csak néhány turista lézeng a sírnál. Kevés szebb temetőt láttam eddig: megfordulva elénk árul az egyik előváros különleges látványa. Kecses fák és téglavörös épületek törnek az égig. Mögöttük hegyek és dzsungel.
El Osito jelenléte
Napunk utolsó állomása a Roberto Escobarral való találkozás a múzeumként is működő saját házában. (A helyet a városvezetés egy évvel később, 2024-ben ugyan bezáratta, de az Escobar családot sem kell félteni: azóta nyílt egy gasztronómiai és kulturális kiállítás a városban, és a hátsó ajtón ma elérhető egy még nagyobb tárlat, már ha az ember tudja, kit kell hívni.) Tőlünk úgy 10 000 forintot kérnek el a belépésért, ehhez viszont idegenvezető is jár, aki helyenként határozott kísérletet tesz arra, hogy tompítsa/elkenje Escobar történelmi felelősségét a szervezett bűnözés Kolumbiára gyakorolt hatásairól. A néhány teremből álló tárlaton számos egyedülálló tárgyi hagyatékot lehet megtekinteni, köztük Escobar gyermekkori fényképeit, a drogbárót és Al Caponét egymás mellé ültető festményt, a kartell korábbi gépjárműit és egy autóból kivett, golyónyomokkal tarkított plexit, amely lövöldözésről tanúskodik.
Mindezek közül a legkülönösebb magának Robertónak a jelenléte volt. A 76 éves egykori „logisztikus”, bár a Los Pepestől érkező levélbomba miatt elvesztette jobb szemét, és a jobb fülére megsüketült, készséggel fogadja a látogatókat, és még az ujjlenyomatával is ellátja a szuvenírtárgyakat, utalva ezzel a 14 év börtönre, amellyel végül megúszta a vérbosszút. Az El Osito (alias Medve) fejére ugyanis éppen ugyanakkora vérdíjat tűztek ki, mint Pablóéra, legalábbis az USA és Kolumbia mindkét fivérért 10 millió dollárt ajánlott fel a tárlaton látható egyik kép szerint. Ezen a fejen épp egy „Escobar” felirattal ellátott baseballsapka van.
Robertónak egyébként ugyanilyen néven van egy cége is, mellyel a felpörgő drogturizmusban harcol az Escobar névhez fűződő jogaiért. Az ajándékboltban felesége próbál ránk tukmálni valamilyen szuvenírt, kevés sikerrel.
Roberto több újságnak is lenyilatkozta, hogy sosem bánta meg, amit tett. Mind a mai napig igen jól élhet öccse népszerűségéből. Bár csak banalitásokról esik szó köztünk, mégis hosszan velem marad a találkozás. Hiszen én csak egy kedves nagypapát látok magam előtt, aki ott üldögél az asztalnál. Közben valaki megkapja mellettem az ujjlenyomatokat a poháralátéteire. Azok az ujjak néhány évtizede egész más dolgokat érintettek: fegyver ravaszát vagy mesés mennyiségű készpénzt. A városba visszaérve a salsa ismét megüti a fülem, és végre eltereli a figyelmemet.
