A nyolcvanas évek végén órákig gyalogoltam egy görög olívaültetvényt átszelő nyílegyenes úton Delphoi felé, az első leinthető jármű egy nyitott teherautó volt. Amikor elindult, vastag olívaréteg úszott hátra a platón, bokáig merítve az aranyló olajban. Ebben az egy képben leírható, miért érdemes lassan utazni (leszámítva az olajozást), amikor a jelenlét állandóan a pillanatban van. A rövidebb repülős utakon jóformán csak akkor éri utol magát az ember, amikor hazaért, és már csak képeslapként emlékszik a történtekre.
Az athéni létezés is akkor vált valamivé, amikor az Omónia környékén békésen heverésztem a parkban, ismerős péktől vásárolt burekot reggelizve. Ez majd negyven éve történt, egy hónapos stoppolással (a bolgár–görög határtól Szabadkáig, a többi vasút volt). Azóta is csodálom a kerékpárosokat, akik hihetetlen energiával szelik át a Dinári-hegységet az Adriáig. Minden mély lélegzetvételük a helyi levegőből alaposan megérdemelt.
Palesztinbarátság
A tavalyi Banja Luka, Bihács, Pristina, Belgrád útvonalon már sikerült megmerítkeztünk a volt jugoszláv tagköztársaságok, a Bosznia-hercegovinai Föderáció, Koszovó és Szerbia közt parázsló etnikai ellentétekben. Koszovó státusza máig nem tisztázott, viszonylagos nyugalmát és intenzív fejlődését a NATO-parancsnokság alatt működő nemzetközi békefenntartó erőinek köszönheti (a magyar kontingens mint az egyik legnépesebb KFOR-haderő helytállásáról személyesen is meggyőződhettünk). Koszovóra Szerbia ősi tartományként tekint, és aligha mostanában ismeri el független államként. A szerbek sok mindenben nem értenek egyet, de abban igen, hogy a 2008-ban kikiáltott függetlenség nem létezik: még tíz évvel később is a négyötödük tekintett országrészként Koszovóra. Ez a tény ma váratlanul Boszniában is meg tud jelenni, egy sziklára graffitizve például.
A másik makacs etnikai erőtér Milorad Dodik személye körül összpontosul: a közhatalom-gyakorlásról minap eltiltott boszniai szerb államfőt két óriásplakáton láttuk, mindkettőt határ közelében, egyiket a „Ha a nép hisz, az ítéletek elbuknak” felirattal. A bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság vezetőjét azért ítélte el a bíróság, mert negligálta a nemzetközi főképviselő döntéseit: ő a daytoni békeszerződés által létrehozott alkotmány szerint harminc éve határozza meg a horvát–bosnyák–szerb együttélést.
Végsőkig feszíti a húrt Milorad Dodik, két népszavazás is veszélyeztetheti a Balkán békéjétMilorad Dodik még Orbán Viktornál járt nemrég, később Vučić szerb elnökhöz tért be – ez a két Putyin-barát kapcsolata a térségben. De a „szuverenista” barátságok törékenyek, az USA-t aggasztja a szeparatista elnök zabolázhatatlansága, ami Vučićnak is egyre kevésbé jó üzlet. Neki amúgy is megvan a maga baja a szerbiai lázongásokkal.
Szarajevó a különféle etnikumok békés együttélésének csodája. Természeti, kulturális és történelmi nézőpontból egyaránt lenyűgöző, bár augusztusban inkább ne a panorámás kempingeket részesítsük előnyben, vagy ne késő este érkezzünk: telt ház lesz. A Google Maps jól vizsgázott, nem tehet róla, hogy az üzemeltetők képesek egy völgybe épített tágas kemping zárvatartását is eltitkolni előle (unión kívüli internetbővítésről is gondoskodnunk kell persze a Balkánon), így nálunk csak a D terv vált be (a foglalás sem lehetetlen, bár a kurrens helyeken a visszatérő lakóautóknak van nagyobb respektjük). A vendéglátók a nyár vége felé is végtelenül kedvesek, türelmesen navigálnak ki meredek zsebkendőnyi területről is, vagy éppen hellyel kínálnak, percekig keresve szállásalternatívát.
A mintegy 400 ezres főváros (a boszniai szerbeké közigazgatásilag Banja Luka) külterületei falfirkáktól hemzsegnek. Manapság a palesztinok támogatása a fő téma. Rengeteg a közterületre festett zászló, amelyet a pólójukon is sokan viselnek, de ez nem annyira furcsa a muszlim többségű Miljacka-völgyben, amelyet 1,5-2 ezer méteres hegyek karéjolnak. A mecsetek mellett szerb ortodox és római katolikus templomok, valamint zsinagógák is megférnek egymás mellett kis területen. Az egyik legszebb mecsetet, a Ferhadiját a Trump által szétrobbantott USAID segítségével újították fel. Elsőként a Császár-mecset épült a 15. században, később Mátyás és Savoyai Jenő portyái is súlyos sérüléseket okoztak benne. A múlt század elején történt a legmegrázóbb magyar vonatkozású esemény a városban, az arrafelé nagy becsben tartott szerb diák, Gavrilo Princip a Latin hídnál gyilkolta meg Ferenc Ferdinánd trónörököst és hitvesét (az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban kebelezte be a tartományt). A várost a második világháborúban Tito partizánjai szabadították fel 1945-ben, a néhai államfő kultusza vásári falinaptárokon érhető tetten.
Szarajevó magaslatai fehér kőoszlopok ezreitől fehérlenek, melyek az 1992–1996 közötti, 1425 napos ostrom áldozatainak állítanak emléket. Csaknem 14 ezren vesztették életüket a boszniai szerbek embertelen blokádjában, harmadrészt civilek: Karadžićot és Mladićot részben az emberiesség elleni bűncselekményeik miatt ítélte életfogytiglanra a Nemzetközi Törvényszék.Szarajevó belvárosában mindenütt az élő történelmet lehet belélegezni, és megannyi kultúrát is: az elmúlt napokban a 31. Szarajevói Filmfesztivál atmoszférája települt a közterekre is.
Bosznia aszfaltgerince
Szarajevó a tervek szerint még idén elérhető lesz autópályán is Magyarországról, de ez a jelen állás szerint aligha valószínű. Az úgynevezett 5C közlekedési folyosóra (E73, Budapest–Ploče: 679 kilométer) az M6-osról lehet rácsatlakozni majd: a magyar szakasz elkészült, a horvát is (még nem átjárhatók), de a leghosszabb és legnagyobb hegyvidéki kihívásokat tartogató boszniai szakaszon még van mit építeni. Viadukt, hatalmas támfal és alagút egyszerre épül, a beruházást méltán nevezik a helyiek Bosznia gerincének: jelentős fejlődést várnak tőle. Ploče kikötőjéig (Dubrovnik fölött) 2030-tól lehet a tervek szerint közlekedni (jelenleg Szarajevó előtt járható egy majd 50 kilométeres szakasz). Addig is „elkerülőutak” akadnak az időnként lépésben poroszkáló kocsisorban: szép magaslatokra lehet bukkanni a kertek alatt.
Boszniát végül a Drina-völgyben hagyhatjuk el, ahol az út terepraliversenyekhez méltó hepehupákkal ereszkedik lefelé, időnként egy sávra szűkülve. A szakaszt buszok és rafting-kemping-terepjárók is használják, meglepő élményeket okozva kanyarokban. A határ semmihez sem fogható meglepetés: egy-egy sávon araszol a sor az évtizedekkel azelőtt telepített fémkonténerek felé. A szűk fahídon kis híján közelharc alakult ki, mert a szembejövők öntudatlanul is elfoglalták le a járást a kilépők elől. A problémát önjelölt autósoknak kellett megoldani, mert a határőrök ügyet sem vetettek a dudáló tömegre.
Az első erdőtűzbe Albániában botlottunk. Kilométerekről látszott a fehéren gomolygó füst. A hegyoldal lángolt magasan, helikopterek váltották egymást a vizes ballonokkal a közeli tó és a gerinc között. A szurdokban kis településre bukkantunk folyóval és forrással: Tepelenében minden résből, s még az étterem tetejéről is víz zubogott, ami emberre és kecskére is jótékonyan hatott a 38 fokban. Egy árus a jószágával reklámozta a forrás hűtötte kecsketejét, az olívaolaját és a mézét. A random sátras utazás versenyelőnye, hogy nincs szállásfoglalási és maradási kényszer, így ki lehet kerülni a főszezon szárazságában dúló erdőtüzeket. A Google ebben is segít, keresésre lokációt, időpontot és kiterjedést is közöl. Találtunk európai tűzbejelentő platformot is, ahogy műholdfotókat is az aktuális katasztrófákról.
Tengerek csillagai
Albániában a legerősebb benyomás az éles kontrasztoké. Mindenféle logika nélkül nőnek ki a földből a zöldellő oázisok, hotelek míves balusztrádokkal és visszafogottan ízléses kőszobrokkal, míg a szomszédjukban gyakorta a szegénység és a szeméthalom az úr. A legmodernebb Mercedes terepjárók húznak el a forgalmas utak mentén sütögető kukoricaárusok mellett, akik 150 lek (600 forint vagy ennek megfelelő euró) fejében örömmel megválnak bármelyik diszkréten feketéllő csőtől. Fotót az istennek sem szeretnének, talán az adóhatóság vagy Allah állhat a háttérben.
Lezhénél találtuk az első kempinget, de a helyszínen egy tengerre nézőre cseréltük, 10 euróért hiperolcsó volt, kellemesen hullámcsapkodós, kritikán aluli infrastruktúrával. Visszaúton a másik szállást fenyőfák közti sziklás területen laktuk be szintén tengerparton, miután a parkolás kérdése némi szomszédharc után megoldódott: az autóelhelyezés Albánia Achilles-sarka. Az ország viszont a természeti adottságaival bizonyosan sikerre van ítélve (362 kilométeren nyaldossa a partjait az Adriai- és a Jón-tenger), már amennyiben túléli a tőkehalmozás időszakát és a helyi Lölőket. A NATO-tagország 2014 éve uniós tagjelölt is, ez talán segít (talán nem, mint tudjuk, mi magyarok.) Montenegrónak is van mire figyelnie: „fekete hegyeiről” pazar a kilátás, de a közelik már előhozzák a hiányosságokat, köztük az igénytelen szeméthegyeket.
Balkán-szerte kulcskérdés, hogy képesek lesznek-e okosan kezelni a környezetterhelést, vagy haszonvezérelten kizsigerelik a természetet. A rendőrségi kézitraffipax-kontingens egyelőre magasabb szinten van a hulladékszállításnál. A turistahelyektől távoli intim partszakaszt találni nem egyszerű, ám ha mégis sikerül, ki kell egyezni a fürdőruháikat meglepetésre ledobó naturistákkal, akik szintén csendes zugokat keresnek. Magunk a háborítatlan vízi világ miatt kitartottunk a fürdőruha mellett. A vízben nem csapódtunk: Montenegró és Albánia élővilága ma a nagyobb strandok közelében is ott tart, ahol a horvát Adria harminc évvel ezelőtt. Népes halrajokban úszkálva barrakudákat és kétsávos gyűrűskeszegeket láthatunk tengerisünök kolóniái között, és tengericsillagok is tetten érhetők némi snorkelezéssel. A Balkán-félsziget déli területeire nagyon érdemes figyelni…
