Szentgyörgyi Zsuzsa: Paks 2-ről

Néhány hónapja döbbenten kaptunk hírt az Ibériai-félszigetről: nincs áram, lekapcsolt a villamoshálózat. Napokon keresztül szenvedtek ettől a spanyolok és a portugálok. Ez a súlyos kiesés bizonyítja, hogy korunkban villamosenergia nélkül világszerte nincs élet. Korábban megírtam: jó pár éve összeszámláltam, kétszemélyes háztartásunkban hány elektromos készülék van. Mintegy 80 darabot számláltam össze, plusz a világítóeszközöket. Bizony félelmetes, amikor akár néhány órára is elmegy az áram. Márpedig ez nálam, itthon is megtörtént a napokban, méghozzá két egymás követő napon többször is. Csüggedten várom, hogy továbbra is előfordulhat.

A villany alapvető létszükségletünk. Hazánkban ez az igény csak növekszik, méghozzá elég jelentős mértékben és már a közeljövőben is. Ennek kielégítéséhez országunkban az atomenergetikai bővítést haladéktalanul meg kell valósítani, a megrendelt két reaktort mihamarabb üzembe kell állítani. Kétségtelen, kényszerpályán van az ország; egyrészt egy nemzetközi szerződés miatt, másrészt, de főleg a már napjainkban is egyre növekvő villamosenergia igény miatt. Még akkor is, ha a most mindenképpen szükségesnek látszó rendszer-, vagy legalább kormányváltást előkészítő politikai erők egy része a már megrendelt két atomreaktor, vagyis Paks 2 folyamatban lévő építését meg akarja szüntetni.

Mielőtt azonban e problémára rátérnék, némileg visszalépek az időben. Az 1990-es rendszerváltás, majd a hatalom megszerzése érdekében a Duna-Kör, az MDF és az SZDSZ elkövetett egy hatalmas történelmi bűnt. „Felrobbantottak” egy 85 százalékban kész művet: a nagymarosi vízlépcsőt és a hozzá kapcsolódó erőművet. Ezáltal elvesztettünk egy nagyon fontos vízgazdálkodási, árvízvédelmi lehetőséget, továbbá elmaradt egy nemzetközi vízi út hajózhatósága. Lemondtunk egy szinte ingyenes melléktermékről is: a vízlépcső működése kapcsán kinyerhető mintegy 450 megawatt teljesítményű villamosenergia bekapcsolásáról a hálózatba (ez közelítőleg 90 százaléka egy paksi reaktor teljesítményének). Ráadásul mindenféle nemzetközi jogi ütközésekbe is bonyolódott az ország. Ha, mint mostanság a sajtóban olvasható, a kormány újra akarja éleszteni a közös művet, az legalább évtizedes munkát és igen nagy pénzráfordítást igényel. Ezt a hatalmas politikai, gazdasági és társadalmi bűnt nem szabad megismételni!

Eldöntendő tehát a kérdés: egyfelől Paks 2 megvalósítása, vagy pedig egy teljesen új, eltérő megoldás lehetősége. Ez nagy probléma! Mert ha visszalépünk az időben, kétségtelen és nyilvánvaló, hogy az oroszokkal kötött szerződés, vagyis a jelenlegi projekt mindenképpen az Orbán-rezsimre jellemző bűnös eljárással terhelt. Erre az állításra mondok valós példákat is. Érdemes a dátumokra figyelni!

2012 kora őszén egy nemzetközi konferencián összefutottam ismerősömmel, Kovács Pállal, a kiváló egykori paksi vezető mérnökkel, aki akkor energetikai államtitkár volt. Beszélgettünk és rákérdeztem: mikor hirdetnek végre tendert Paks 2 ügyében? „Talán év végén!” – vágta rá. De aztán elgondolkodott és hozzátette: „Mégis, inkább jövő tavasszal!” Ám egyik dátum sem igazolódott be; beszélgetésünk után egy évvel, 2013 őszén az akkori gazdasági miniszter újságírói kérdésre magabiztosan azt mondta: bizonyos, hogy év végén meghirdetik a reaktorbővítési tendert. No és mi történt? Egyik állítás sem vált be, mivel 2014 január közepén a magyar kormány nevében, minden pályáztatás nélkül, Moszkvában aláírtak egy nemzetközi szerződést az oroszokkal, két új paksi reaktor építésére. A tender pedig, amin addig kb. 40 szakember dolgozott bő két éven át, bekerült a szemétládába.

Villamosmérnök, nukleáris szakmérnök lévén le kell szögeznem, az orosz nukleáris technológia a nemzetközi élvonalban van. Műszakilag tehát egy nyílt tenderen akár győztesek is lehettek volna az oroszok. A gazdasági oldalról, a hitelfeltételekről azonban mit sem tudok, mert azokat lényegében teljesen titkosították több évtizedre. Mindent összevéve kimondhatjuk: a pályáztatás teljes kiküszöbölése semmiként sem indokolható, bűnös eljárás volt!

Ha a közeljövőben bekövetkezne egy -- mondjuk így -- rendszerváltás, és a győztes pártok (többes számot használok, mert remélem, kívánom, szavazóként pedig törekszem rá, hogy ne egyetlen párt legyen a győztes) kormánya elhatározná, hogy elszakadnak az orosz reaktorokról, megszüntetik a szerződést és új tendert kiírva kezdenek az építésbe, abban az esetben vizsgáljuk meg a következményeket:

1. Egy érvényes nemzetközi szerződés egyoldalú felbontása súlyos anyagi következményekkel jár. Többnyire nemzetközi bíróság állapítja meg a kötbért. Ez nagyságrendileg néhány százmillió, esetleg milliárd dollárba kerülhet.

2. A felbontás esetén új tendert kell kiírni. Ennek kidolgozása minimálisan fél év, de lehet hosszabb idő is. A pályázat közzétételekor a beérkezésre adott időtáv legalább újabb fél év. A beérkezett pályázatok elbírálása és a győztes kihirdetése megint minimum fél év. Már másfél évnél tartunk. A győztes elkészíti a megvalósítási terveket, számításokat stb. és beküldi a magyar hatósághoz. Ez a munka, nagyon szűken véve, újabb fél év. A mi hatóságunk megkapva a dokumentumokat, elbírálja és kiadja az engedélyeket. Ha semmi gond nincs, akkor is legalább fél év. Vagyis optimális esetben két és fél, de inkább három év. No, akkor kezdődhet a felvonulás a terepen, illetve előbb még le kell bontani mindazt, ami eddig elkészült, ami szintén több hónap, akár egy év is lehet. Jöhet az új építkezés. Vagyis nagyon-nagyon jó esetben is legalább öt, de inkább hat, sőt, akár nyolc év, mire az első reaktor a hálózatra kapcsolható.

3. És addig? A jelenlegi négy reaktor, meghosszabbított üzemidővel 2032–37 között sorra leáll majd. Hacsak nem sikerül egy további húszéves hosszabbítás. Már dolgoznak rajta. De azért fennáll egy nagyon is reális kérdés: milyen az újabb élettartam-hosszabbítás megvalósíthatósága, vagyis annak teljes valószínűsége, hogy folyamatosan biztosítható a további működés minősége és biztonsága. És ez még nem bővítés, hanem a fennálló, már most is szűkös ellátás továbbvitele. 

Egy rövid helyzetleírás következik. Sajnos, többé-kevésbé műszaki jellegű, de ez támasztja alá érvelésemet arról, hogy miért nem lehet, sőt, kényszerből nem is szabad kiszállni az immár folyamatban lévő Paks 2 bővítésből. Villamosenergia ellátásunk már napjainkban is szűkösnek bizonyul. Ez csak erősödni fog a növekvő igényekkel a következő években. Egyrészt a mostanság telepített üzemekben az akkumulátorok gyártása, lebontása és újrahasznosítása miatt. Továbbá igen nagy mértékben nő a fogyasztás igénye a mesterséges intelligencia rohamos terjedésével. Jelentős áramfogyasztás többletet hozhat hazánkban a haditechnikai gyártás közelmúltban bejelentett bővítése is. És nem utolsó sorban: igen nagy és egyre növekvő áramigénnyel jelentkezik már a közeljövőben is az elektromos autók táplálása.

A bővítés mellett szól, hogy jelenleg is igen magas arányban szorulunk áramimportra. Egyre sűrűbben fordulnak elő időszakok, amikor a 60 százalékot is elérheti ez az érték. Kiugró terhelés jelent meg például idén január 20-án kora délután, amikor sem a nap-, sem a szélerőművek nem teljesítettek, mert szélcsendes és borult volt az idő. Sőt, ezek a „tiszta” erőművek a maguk fenntartására is leszívtak valamennyi áramot a hálózatból. Nyáron, június 26-án is előfordult rövid időre hasonló terhelési csúcs. Ilyenkor mindenképpen importálni kell, ami viszont komoly biztonsági problémákkal járhat. Egyúttal ez a két dátum azt is jelzi, hogy a téli és a nyári gondok közelítenek egymáshoz. Következtetésképpen, a két új atomreaktort mihamarabb meg kell építeni és üzembe kell helyezni. Ráadásul, már előrehaladottak Pakson a földmunkák, mi több, a szükséges nagy egységeket az első reaktorhoz le is gyártották.

Ami viszont a nemzetközi politikai ügyeket, élén a most is folyó háború kihatásait illeti, azokhoz nem tudok érdemben hozzászólni, mert nincs felkészültségem és főleg megfelelő adat- és ismeretbázisom. Márpedig mérnökként úgy neveltek, és szakmai életem során be is tartottam, hogy ilyen helyzetben tartózkodjak a véleménynyilvánítástól, még inkább az esetleges helytelen cselekedetre buzdítástól. 

Végül egy kiegészítő megjegyzés. Napjainkban az atomenergia alkalmazásának valóságos reneszánszát éli a világ, elsősorban a klímaválság megoldási lehetőségeit követve. E tekintetben is fontos új jelenség a kis moduláris reaktorok (SMR) nagymértékű előretörése, mondhatni, divatja. Ezek megrendelése esetében viszont már mindenképpen érdemes lesz a valós, tisztességes pályáztatás lehetőségével élnünk.