Az úgynevezett „akadémiai tízkötetes” Magyarország történet lett volna hivatott ezt az egyre inkább kínossá váló űrt pótolni, és az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek végéig meg is jelent nyolc kötet belőle, ám a rendszerváltás elsodorta a „hivatalos”, „marxistának” mondott historiográfia nagy vállalkozását.
A magyar államalapítás millecentenáriumi ünnepségei azonban váratlanul lehetőséget nyújtottak alternatív megoldásokra. A hirtelen keletkezett ideológiai és historiográfiai vákuumba így tört be a Pannonica Kiadó, amely az akadémiai intézményrendszertől elszakadva, önállóan és önerőből, piaci alapon hozta létre a maga tízkötetes magyar történetét. Ez nagy előnynek számított a hagyományos, erősen hierarchikus és kölcsönös kezességi közösségekbe tömörült történészi céhben. Nem függtünk senkitől, nem tartoztunk semmilyen klikkhez, vagy struktúrához, és nem tartoztunk elszámolással senkinek. (Legfeljebb a Millenniumi Emlékbizottságnak, amelytől egy nem túl jelentős egyszeri támogatást kaptunk.)
Természetesen nem műkedvelő történészek dilettáns, piacorientált vállalkozásáról volt szó. Mind a tíz kötetet kipróbált tudósok, egyetemi oktatók írták, ám jellemzően a fiatalabb, vagy az ún. „középnemzedékből”. Ez lehetővé tette, hogy már az új évezred kívánalmaira reflektáló, új feldolgozási formát, módszert és szemléletet képviseljen az összefoglalás. Tehát az unalmas, régi vágású politikatörténeti, eseménytörténeti leírás helyett a komplex, a totális történeti narratívára tegyünk kísérletet – először századok szerinti bontásban tárgyalva a magyar történetet.
Vegyük sorra, hogy a 20. század búcsúzó évében milyen képet festett a Magyar Századok hazánk múltbéli történetéről, milyen volt víziója annak ezer évéről.
„Vér és könny áztatta…”
A sorozat első kötete, „A tizenegyedik század története” már 1999-ben megjelent, Kristó Gyula tollából. A sorozat szerkesztője – e sorok írója – tőle, mint idősebb, nagy tekintélyű pályatárstól kapta munkája során a legtöbb segítséget. Nem utolsó sorban azért, mert könyve valóban szakított minden addigi tárgyalásmóddal, és a 11. századról, szinte paradox módon, egy „szociológiai” megközelítésű összegzést adott. Mint minden kötet szerzője, ő is megvonta a század mérlegét: „A 10. században még úgyszólván csak keleti értékeket felmutató ország a 11. századtól politikai értelemben a nyugathoz igyekezett igazodni, az országépítés lehetséges mintáit onnan vette át. Ugyanakkor még megannyi szál kötötte a kelethez (…) A tét nagy volt. Egy népnek kellett feladnia korábbi megszokott életmódját, hitét. A többség elvesztette létbiztonságát, féltve őrzött szabadságát, a világról alkotott képét. A jövő sikerének útját, amit az ország életképessége, a nép megmaradása jelentett, vér és könny áztatta (…) Ha egy nyugati a 11. században az országba jött, feltesszük, hogy nem érezte igazán otthon magát. De talán nem is kerítette hatalmába a teljes idegenség érzése. Magyarország már kilépett a kelet, a steppe világából, de még nem érkezett meg nyugatra. Úton volt oda, de ez út igen hosszúnak bizonyult.”
A Makk Ferenc által írott „A tizenkettedik század története” című kötet ennek az útnak egyik első állomását követte nyomon, amikor az előző században uralkodó állattenyésztés súlyát már elérte a mezőgazdaság és Abu Hamid arab kereskedő szerint „Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet”. Mégis: a szabad emberek Szent István idején még 90 százalékos aránya a 12. század végére 10 százalékra csökken. „Az ország a szabadok társadalmából a szolgák társadalma lett.” Becslések szerint a század második felében az ország területének a 70 százaléka a király kezében volt, akinek így nyugati szemmel igen nagy hatalom összpontosult a kezében. A Magyar Királyság a kelet-közép-európai régió vezető hatalmává vált, amelynek nagyhatalmi jellegű, birodalmi törekvései egyre erőteljesebbek lettek. „A Szent István-i rendszer azonban a korszak végére kimerítette forrásait, válságba jutott, jelentős mértékben megindult a lebontása.”
„Romlás és épülés”
A korábbi közvélekedés és bizonyos mértékben a szakma számára is újszerű végkonklúziókra jutott „A tizenharmadik század története” című kötet szerzője, Almási Tibor. A 13. századot, a tatárjárás miatt részben okkal, szokás volt a romlás századának tekinteni. Almási Tibor szerint azonban célszerűbb mindezt „a romlás és épülés különös kontrasztjaként” látni, ugyanis a gazdaság és a társadalmi átalakulás tekintetében a század sikertörténetnek mondható. És igaz ugyan, hogy „az izmosodó magánhatalmat mind nehezebb volt mohóságában, önkényében és erőszakosságában féken tartani”, ám az Árpádok hatalmának hanyatlása az országlakosok erőgyarapodásával és szabadabb életlehetőségeinek megnyílásával párhuzamban – sőt, következtében – ment végbe. Magyarország gyors ütemben haladt azon a pályán, amelyet Nyugat-Európa másfél-két évszázaddal korábban bejárt. E közegben olyan jelenségek váltak meghatározóvá, mint a gazdálkodói érdekeltség, az áru, a pénz, a piac és a város, vagy mint a nemest, a parasztot s a polgárt megillető egyéni és kollektív jogok érvényesülése. Magyarország berendezkedése a 13. század során vette fel azokat a szerkezeti kereteket, amelyek több évszázadra feltételt teremtettek a királyság és lakosai gyarapodására jogokban, anyagi és szellemi javakban egyaránt.
E felfelé ívelő pálya nem tört meg a következő században sem. Ahogy „A tizennegyedik század történetét” jegyző Bertényi Iván írta, olyan időtálló folyamatok zárultak le ekkor, mint a nemesség és a szabad költözésű jobbágyság kialakulása, vagy ekkor született meg ez ősiség intézménye. Az ország szerencséjére a század jelentős részében két nagy formátumú uralkodó, Károly Róbert és Nagy Lajos ült a trónon. A Károly Róbert által megszilárdított királyi hatalom aktív külpolitika kezdeményezésére is képes volt, s így az 1330-as évektől Lajos haláláig hazánk elsőrendű európai nagyhatalomnak számított. Nemzetközi politikai súlyához kulturális téren is méltónak mutatkozott: ezt tanúsítják az építkezések, a freskófestészet fönnmaradt emlékei vagy a Képes Krónika illusztrációi. Magyarország tehát a 14. században nemcsak a kor színvonalán álló ország volt, hanem vezető helyet vívott ki magának a korszak Európájában.
Ez a vezető, ha nem is nagyhatalmi helyzete a következő század legnagyobb részében is fennmaradt, amint azt Draskóczy István „A tizenötödik század története” című kötetben megállapította. A Magyar Századok azonban nem mechanikusan, naptár szerint határozta meg egy-egy század időkereteit. Így történt ez a 15. század esetében is, amelyet „hosszú” századként kezeltünk, s amelynek folyamatai valójában 1526-ban zárulnak le. S ha ekként nézünk rá, akkor igen kétarcúnak tekinthetjük. Nem egyszerűen Zsigmond király, a Hunyadiak, János és Mátyás, illetve a magyar reneszánsz kora, de az elhatalmasodó török fenyegetésé is, amely a mohácsi vészhez vezetett. Addig a jobbágyság jórészt kedvező körülmények között élt, nőtt a városok száma, virágzott az ipar, a kereskedelem, az oktatás. Ám a 15. században nemcsak a keleti birodalom, de Európa is megváltozott. Növekedett a népessége, gyarapodtak a városok, több élelmiszerre volt szükség. Erre térségünk úgy válaszolt, hogy a nagybirtokosok fokozták a jobbágyok terheit és bekapcsolódtak az árukereskedelembe. Ez vezetett ahhoz, hogy 1514 előtt kimondták a jobbágyság röghöz kötését. Ezzel élesen kettéválik Nyugat-, illetve Kelet-Európa fejlődésének iránya is, s Magyarország jó néhány évszázadra az utóbbi részét alkotja majd.
„Mózes csipkebokra”
A 2000-ben még huszonéves Pálffy Géza az addig uralkodó diskurzus ismeretében meglepően optimista képet festett Magyarországról „A tizenhatodik század története” című részben. Nem tagadta, természetesen, hogy a 16. századot még jogosabban, mint a 13. századot, a „romlás századának” keresztelték el. Buda elfoglalását, az ország három részre szakadását okkal tartották és tartják a nemzet tragédiájának: Magyarország sorsáról immár elsősorban Isztambulban és Bécsben döntöttek. Ezért a század mérlege elsősorban negatív: a település- és kolostorhálózat felmérhetetlenül károsodott, az abszolút népességszám félmillióval csökkent, s ekkor kezdődött el a magyarság kisebbségbe kényszerülése a délszláv és román lakossággal szemben. Ugyanakkor „Közép-Európa saját biztonsága és élelemellátása érdekében a magyar királyságra mint előretolt bástyára és éléskamrára volt rászorulva (...) A három részre szakadt ország összességében meghatározó része maradt Európának és a keresztény kultúrkörnek. A kényszerpályákkal teli útkeresés tehát csaknem elérte mindazt az eredményt, mely a két világbirodalom határvidékévé vált Magyarország szorult helyzetében egyáltalán lehetséges volt.”
És történelmünk fősodra ebben a mederben folyt tovább a 17. században, amelyről Ágoston Gábor és Oborni Teréz írt. A kortárs Bethlen Miklós szavaival: „mióta Magyarországban Magyarország felett a két, úgymint a napkeleti és napnyugoti imperiumok között fegyverkezés vagyon, de mégis a dolog el nem igazodott, ég, mint Mózes csipkebokra, de meg nem emésztethetik; sem napkelet egészen el nem foglalhatta, sem napnyugot egészen meg nem tarthatta…” Ez a század a válságok, háborúk és pusztító járványok kora mindenütt Európában, de nálunk él egy hősi kép is a bajvívó végvári vitézekről. A töröktől való megszabadulást is végül ez a század hozta: Habsburg vezetéssel ugyan, de a „korabeli magyar társadalom és gazdaság erőn felüli – és kellően még számba nem vett – tehervállalásával és támogatásával”. Országrészek közötti különbségek és hasonlóságok, szétválasztó és eggyé forrasztó jelenségek sokasága színesíti a 17. századot.
„Elég egyetlen pillantást vetnünk valamely történelmi atlasz lapjaira ahhoz, hogy észrevegyük, milyen alapvető a különbség a 17. és a 18. századi Magyarország között.” Ezzel a megállapítással kezdi ifj. Barta János „A tizennyolcadik század története” című kötetet. Véget ért az ország szétszakítottsága, s ugyan tartósult és megszilárdult az idegen uralom Magyarországon, de az az abszolutizmus és felvilágosult abszolutizmus keretében történt. „Összességében ez a század pozitív irányban mozdította el hazánk sorsát. Hatását sorsdöntőnek is nevezhetnénk, hiszen a koraújkor kezdetén hazánkra kényszerített fenyegető alternatíva kedvező megoldását hozta. Magyarországon a 17. század végéig nem múlt el annak veszélye, hogy egy, az európai fejlődéstől idegen keleti hatalom kebelezi be, maradandó torzulást okozva sorsának további alakulásában.” Barta János végül úgy summázta mondanivalóját, hogy a 18. század a „kortársakat hatalmába kerítő pesszimizmus ellenére kedvező, továbbhaladásra alkalmas örökséget hagyott a következő évszázadra”.
„A 19. századé a pálma”
És az új, a 19. század nem cáfolt rá erre a várakozásra. Sőt, a róla szóló kötet szerzője, Csorba László, legfeljebb a 11. századdal tudta összemérni: „Melyik a legsikeresebb magyar évszázad? Gyarapodásban, győzelemben, eredményekben a leggazdagabb? Ha Szent Istvánét nem számítjuk, aligha kérdés, hogy a 19. század nyerné el a pálmát. Ebben a tíz évtizedben hatalmasabbat fordult az ország kereke, mint a megelőző nyolcvanban. Kibontakozott a polgárosodást megalapozó reformkor, győzött a parlamentáris államot megteremtő forradalom, veresége ellenére is összekovácsolta a nemzetet a szabadságharc, kiépült a modern piacgazdaság és a polgári társadalom. Megalkotta életművét Széchenyi és Kossuth, Petőfi és Arany, Liszt és Munkácsy.” A szerző mindezek ellenére nem siet a világ haladásának élvonalába helyezni a dualista Magyarországot, mert „miként az európai periféria számos más országa, Magyarország is egyszerre mutatta a fejlett és elmaradott ország szimptómáit, s bár a birodalmon belül a Lajtán inneni világ relatív elmaradottsága megmaradt, a századfordulóra a magyar területek dinamikusan fejlődő agrárországgá szerveződtek.” Ám az előző századforduló népszámlálási adatai szerint a Magyar Királyság – Horvátországot nem számítva – lakosságának már csak 51,4 százaléka számított nyelv és hovatartozás szerint magyarnak, s e történelmi tény jelentős mértékben előrevetítette az ezt követő évszázad traumáit is.
Mármost, ha összehasonlítjuk a diadalmas 19. század történetét a 20. századi magyar történelemmel, akkor még inkább felértékelődnek vívmányai és eredményei. Ahogy „A huszadik század története” szerzőpárja, Gergely Jenő és Izsák Lajos megállapítják: „A 20. századi magyar történelem politikai, állami, katonai stb. szempontból sokkal inkább a kudarcok és tragédiák, semmint sikerek története. A lakosság egyharmada nemzeti államán kívülre, idegen impérium uralma alá került. Magyarok százezreit hurcolták el, gyilkolták le, kínozták meg, zárták táborokba, űzték el és telepítették ki szülőföldjükről. Idegen hatalmak korlátozták, sőt felszámolták a maradék állam szuverenitását. Mégis, az ezeréves magyar államiság utolsó századáról is elmondható, hogy a magyarságban a megmaradás és élni akarás erősebbnek bizonyult, mint annak veszélyei.” A 2000 elején írt kötet igazán hepiendszerű összegzéssel zárul: „Tragédiákat, háborús pusztítást és pusztulást, az örök vesztes szerepét végre maga mögött hagyva, a 20. század végére egy olyan Magyarország kéredzkedhet(ett) az európai nemzetek gazdasági, politikai és katonai közösségébe, amely nemcsak ezeréves idetartozása jogán, hanem saját teljesítménye alapján bizonyult erre méltónak.”
„Ezer éve Európában”
A kötet végén okkal idézték az első Orbán-kormány programjának „Ezer éve Európában” fejezetét: „Magyarország polgárai európai polgárok. Ezer éve otthon vagyunk Európában. Az unióhoz való csatlakozás fő kérdése az, hogy a belépésig sikerül-e egy valóban polgárosult, az unió lehetőségeit kihasználni képes országot teremtenünk, vagy Európa perifériájára, kiszolgáltatott helyzetbe szorulunk.” Kis vita ugyan volt köztünk, hogy egy aktuális kormányprogrammal kell-e lezárni ezer év történetét, de az olyan szép, európai gondolatokat tartalmazott, hogy még én, a szerkesztő sem találtam bennük semmi kivetnivalót…
Kétségkívül optimista légkörben készült és optimista múltat sugallt tehát a Magyar Századok. Magam sem tudtam kivonni magamat az összhatás alól, amikor Valachi Anna interjút készített velem a sorozat megjelenése alkalmából – egyébként éppen a Népszavában: „Századonként végiggondolva a történteket, kiderült számomra, hogy nem a Himnusz szövege szerint kell gondolkodnunk a magyar történelemről...A magyar történelem trendje láthatóan az, hogy minden látszólagos kudarc vagy valóságos csapás után is volt újjászületés, így nincs okunk azt gondolni, hogy a jövőben nem így lesz. Ez balsors motiválta sikertörténet.”
Mivel pedig a szakma és az olvasóközönség is jól fogadta a köteteket (amit részint a kb. egy tucat recenzióból, részint pedig az utánnyomások miatt tudunk), ismét csak optimizmustól vezérelve a tíz kötetet tizennégyre bővítettük. Megírattuk – egy kötetben – a 9. és 10. század történetét, publikáltunk egy külön kronológia-kötetet, valamint az Erdély fejedelmei és a Magyarország uralkodói című műveket. Ez utóbbi alkalmas volt arra, hogy a magyar történelem menetére a személyes aspektuson keresztül vessünk egy pillantást. Amelynek az a vezérmotívuma, hogy amint az ország múltjáért nincs miért szégyenkeznie az utókornak, úgy nem kell szégyellni királyainkat sem, illetőleg nem sorscsapás, hogy nemzeti történelmünk meghatározott korszakaiban idegen ajkú uralkodók álltak az ország élén, mert nem a vér szerinti hovatartozás, hanem csak és kizárólag az uralkodói hivatástudat, a rájuk bízott alattvalókért és az országért érzett felelősség számít.
Mármost a Magyar Századok megjelenése óta eltelt egy negyedszázad. Megkérdeztem egykori kollégáimat, hogy tanítanak-e még e kötetekből. Azt válaszolták, tanítanak. Azt is megkérdeztem némelyik szerzőtől, hogy ugyanígy írnák-e meg könyvüket. Azt mondták, hogy ugyanúgy.
Ha tőlem megkérdeznék, hogy én ugyanolyan optimizmussal tekintek-e a múltba, mint huszonöt éve, akkor elbizonytalanodnék. Egy ember életének ugyanis nem kerete egy század. Neki például egy negyedszázad is épp elég, esetleg túl sok is ahhoz, hogy megvárja, amíg a dolgok jobbra fordulnak.
