Ki gondolta volna néhány évtizeddel ezelőtt, hogy a filmművészet értékeit, klasszikusait egyszer majd véres verítékkel kell terjeszteni? Hiszen csaknem száz évig ez a médium a művészeti önállóságért küzdött. Folyamatosan születőben volt. És menő dolognak számított melléállni, figyelni, mire képes, hogyan emelkedik egyre többször esztétikummá a tömegkultúrából anélkül, hogy elveszítené vele kapcsolatát. Lehetett lihegni, hogy a demokrácia, mindenki művészete. Amelynek ráadásul komoly társadalmi súlya van. Aztán puff, egyszer csak bekerült a kultúra templomába, tisztelet övezi, eleven dicsősége, mozgósító ereje messze szállt. Illik tudni róla valamit, de szinte semmi nem késztet megismerkedni vele. Egyre inkább csak papjai, megszállott hívői, szerelmesei látogatnak el hozzá.
Mintha megfordult volna a folyamat. Mert mozgóképet szünet nélkül fogyasztunk, még moziba is járunk. De most a tömegkultúra küzd a nagykorúságáért. A fogyasztói, funkcionális „művészet”, amelynek kínálata egyre cizelláltabban tapogatja le a kikapcsolódási igényeket. Ezt a gazdagodó műfaji skála is jelzi. Mit szeretnél? Disztópiába sütött fantasyt, vagy pároltan, melodráma-mártással, kemény, csiklandozó, pengés, lőporfüstös, fekete, sárga, zöld horrort, keserű, savanyú, böfögős, lazacos komédiát, könnycseppes, szívkímélő, drogos drámát, skandináv, németes, mediterrán krimit? Válassz bátran, nem kell szégyenkezned, mindegyikhez jár belevetíthető szimbólumrendszer, mesemorfológia, pszichotoposz,
Harcolni nem érdemes a trend ellen, nem a semmiből lett gonosz, számító producerek, vállalkozók fejéből pattant ki. Ott van mögötte a világ változása. Majd kikerekedik belőle, aminek kell. Nem ártana azonban visszaáramoltatni mellé korábbi értékeket, egyszerűen ellenpontként, jelzésként, meg hátha kezelni tudnak szellemi hiányérzeteket. Hátha megakadnak még a szemek Renoir, Eisenstein, Fellini, Bresson, Antonioni, Pasolini, Bergman, Tarkovszkij, Godard, Menzel, Makavejev meg a többiek és stábjaik valamelyik alkotásán.
Magyar filmművészeket azért nem említettem, mert nekik most viszonylag jó dolguk van idehaza. Szépen bővül az internetes magyar filmarchívum, a Filmio, változatos programmal pörög a Magyar Mozi TV csatorna, és olykor tematikus sorozatok is felbukkannak beszélgetésekkel. Nem is kell talán egyelőre több, de ennyi mindenképpen kell! És valami hasonlóra gondolnék az egyetemes filmművészet klasszikusainak életben tartásánál, újabb kánongyanús értékeinek terjesztésénél is.
Lehet azt mondani erre, hogy nincs miért pánikolni, hiszen minden elérhető. Valóban, sok minden megjelent DVD-n, megtalálható a Videán, ha elég az angol felirat, valamilyen fizetős streamingcsatornán. Csakhogy ezek gyakorlatilag „könyvtárak”. Őrzik a műveket. De melyiket kérjük ki, és nézzük meg? A parttalan kínálat nyomasztó, az ember úgy érzi, elveszett idő, ha mellényúl, és végül elmaradhat a választás. Hosszú időre. Kellenek a támpontok, a szakértői kínálatok. Méghozzá a mindennapok szintjén.
Ezért lenne fontos a televíziós terjesztés. Ezt a netes csatornák már csak anyagi okokból (jogdíjak) sem tudják vállalni. Tévéműsort nézni, újságot olvasni annyit jelent, hogy rábízzuk valakikre a válogatást, az orientálást. Nincs mindenkinek ideje, türelme barangolva tájékozódni. A tévé az arcunkba tolja napról napra a dolgokat. És sok mindent az arcunkba kell tolni. A kultúrát is. Ha tudom, mit akarok megnézni, felmegyek a Filmióra. De ha csak annyi a vágyam, hogy megnézzek egy magyar filmet, rápillantok a Magyar Mozi TV-re. Ha elszalasztottam valamit, bízhatom az ismétlésben. Így aztán a magyar film ismét kezd jelen lenni a mindennapjainkban. Hasonló platformok kellenének az egyetemes filmkultúra felélesztésére is. A Duna TV nem tudja kellő intenzitással bevállalni ezt a feladatot. Másoknak is nyitniuk kéne erre a kínálatra. Ahogy a napi sajtónak is. Szivárogjon csak a múlt katartikus humanizmusa, amíg a jelenünké nem szólal meg.
