Erősek voltak a baloldali érzelmek (és mozgalmak), valamint a szovjet szimpátiák – és nemcsak a kulturális életben. A nyugat-európai baloldali szakszervezetek egy része például a Marshall-segély keretében hajóval érkezett szállítmányok kirakodását is próbálta megakadályozni. Az amerikai külügyminisztérium megkísérelte ugyan, hogy kulturális események szervezésével (koncertek, kiállítások) javítson az Amerika-képen, azonban az amerikai állami részvétel eleve kudarcra ítélte ezeket a törekvéseket. A fordulópontot az 1949-es, Amerika szívében, a New York-i Waldorf Astoria szállóban, lényegében a szovjetek által szervezett „Kulturális és tudományos konferencia a világbékéért” jelentette.
Az amerikai elit – Eisenhowertől kezdve George F. Kennanon és Nelson Rockefelleren keresztül a CIA felelős vezetőiig (Allen Dulles, Frank Wisner, Tom Braden) – felismerte, hogy Európában a „harc az értelmiségiek meggyőzéséért” (fight for minds), valamint a szovjet befolyás ellensúlyozásáért elsősorban az úgynevezett „nem kommunista baloldali” (non-communist left = NCL) értelmiségiek körében folytatandó; a jobboldaliak amúgy is inkább Amerika-barátok. (Fontos annak hangsúlyozása, hogy „elsősorban”: a későbbiekben létrejövő mozgalom vezetésében ugyanis szép számban vettek részt nem baloldali vezető értelmiségiek is.)
Mindeközben az európai „nem kommunista baloldal” képviselői számára minden gyanús volt, ami mögött amerikai állami hátteret sejtettek. „Független” megoldásra volt tehát szükség. Ez lett a „Kongresszus a Kulturális Szabadságért” (Congress for Cultural Freedom = CCF). Az alapító szervezők Arthur Koestler, Nicolas Nabokov zeneszerző (az író Vladimir Nabokov unokaöccse), Melvin J. Lasky, Sidney Hook és sokan mások voltak. Az alapító kongresszust 1950. június 26-30-án tartották a nyugat-berlini Titánia-palotában, 21 országból, 120 résztvevővel. Az esemény tiszteletbeli elnökei Karl Jaspers, Bertrand Russell, Benedetto Croce, Jacques Maritain és az amerikai John Dewey voltak. A prominens résztvevők, illetve támogatók között szerepeltek a brit Julian Huxley (az író Aldous Huxley testvére), Polányi Mihály, Raymond Aron, Ignazio Silone, André Malraux és André Gide.
A kongresszus – amelyet éppen a koreai háború kitörésekor rendeztek – kiáltványt fogadott el a szellemi, intellektuális szabadságról, vehemensen kritizálva a diktatórikus politikai rendszereket.
Bár a CCF erős presztízzsel rendelkezett a nyugat-európai értelmiség körében, volt, aki – éppen az antikommunista jegyek miatt – hevesen támadta azt. Közöttük a legismertebb Jean–Paul Sartre volt, aki elfogadhatatlannak tartotta, különösen az ötvenes évek első felében, a CCF kritikáját a Szovjetunióval szemben.
A CCF sikere azonban nemcsak a nagy neveken, hanem a CCF végrehajtó titkárán, a Magyarországon jobbára ismeretlen Michael Josselsonon is múlott. Josselson Észtországban született egy fakereskedéssel foglalkozó zsidó családban. A szovjet forradalom elől Németországba menekültek. Josselson itt járt egyetemre, majd a hitleri hatalomátvétel után Párizsban telepedett le egy amerikai kereskedelmi cég, a Gimbel alkalmazottjaként. 1937-ben emigrált az Egyesült Államokba, az állampolgárságot 1942-ben kapta meg. 1943-tól lett az amerikai hadsereg tisztje. Mivel anyanyelvi szinten beszélt az angol mellett németül, franciául és oroszul, a háború utáni Németországban az USA Katonai Kormányzatának Hivatalához vezényelték, ahol a német kulturális élet képviselői közül kellett kiszűrnie a náci kollaboránsokat. Josselsonnak kulcsszerepe volt Herbert von Karajan, Elisabeth Schwarzkopf és Wilhelm Furtwängler „tisztára mosásában”. (Utóbbi meg is zsarolta az amerikaiakat, hogy amennyiben nem indulhat tiszta lappal Nyugaton, átáll a szovjetekhez.)
Amerikai tisztként Josselson a munkája során igen széles kapcsolatrendszert épített ki az európai értelmiség és kulturális élet képviselőivel. Ezt a későbbiekben kiválóan használta és tovább bővítette immár a CCF kereteiben és annak továbbfejlesztése érdekében. Josselsont a CIA Nemzetközi Szervezetek Divíziója 1948 vége felé (Frank Wisner és Tom Braden irányításával), Jonathan F. Saba fedőnéven szervezte be. Fő feladatává a későbbiekben a CCF gyakorlati irányítása lett. Kapcsolata a CIA-val nem volt konfliktusmentes: arra törekedett, hogy amennyire lehet, „saját napirendjét” valósítsa meg, a Kongresszus minél nagyobb befolyásra tegyen szert a nyugat-európai kulturális életben, a harcos antikommunizmus helyett a kultúrán keresztül befolyásolja a nem kommunista értelmiség gondolkodását, közelítse az amerikai és az európai kultúrát, népszerűsítse az előbbit. Ehhez persze jól jött a Josselson önállósodási törekvései miatt zsémbeskedő CIA pénze.
Pénzre pedig igencsak szükség volt. Mégpedig úgy, hogy a külvilág ne sejtse a CIA-s hátteret. Erre szolgáltak az ún. „fedőszervezetek” (front organizations). Közülük az egyik legfontosabb Julius Fleischmann Fairfield Alapítványa volt. Fleischmann – egy ginkereskedőből lett cincinatti mágnás – több mint alkalmas volt a „független támogató” szerepének eljátszására. Volt a New York-i Metropolitan Opera igazgatója, a londoni Királyi Művészeti Társaság tagja, a Yale drámaiskolájának tanácsadója, a Ballet Russe de MonteCarlo és a New York-i Balett Alapítvány igazgatója. A CIA számos egyéb alapítványon keresztül is támogatta a CCF-et. Ilyenek voltak többek között a Ford és a Rockefeller Alapítványok.
A CFF kulturális profiljának kialakításában meghatározó szerepe volt Nicolas Nabokovnak is. Lényegében ő szervezte meg a CCF első nagy kulturális eseményét. Az egy hónapos, a „XX. század mesterművei” című fesztivált 1952 májusában, Párizsban tartották. A rendezvény erőteljesen a modern festészetre és zenére összpontosított. Alkalmat adott az amerikai festők és zeneművészek első nagy európai népszerűsítésére a háború után.
A modern festészet képviselői közül kiállították Pablo Picasso (a szovjetek által elítélt kubizmusa fontosabb volt szovjet szimpátiáinál), Marc Chagall, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Joan Miró, Fernand Léger, Henri Matisse, Willem de Kooning és Georges Braque képeit. Az amerikaiak számára különösen fontos volt Jackson Pollock alkotásainak, a modern expresszionizmusnak a bemutatása, demonstrálandó, hogy Amerika is a „magaskultúra” éllovasai közé tartozik.
Magát a fesztivált koncerttel nyitották meg, Igor Sztravinszkij dirigálta saját szerzeményét, a Tavaszünnepet. A számos további koncert között hangsúlyt kapott a modern zeneszerzők és műveik (köztük dodekafon művek) bemutatása, előadása. A repertoárban Sztravinszkij mellett Arnold Schönberg, Bartók Béla, Aaron Copland, Darius Milhaud, Paul Hindemith, Erik Satie, Alban Berg, Gustav Mahler, Pierre Boulez és Benjamin Britten művei szerepeltek. Előadták Szergej Prokofjev és Dmitrij Sosztakovics egy-egy művét is, újszerűségüket hangsúlyozva Szovjetunióbeli, politikai indíttatású „felhasználásukkal” szemben.
A fesztivál jó alkalom volt az amerikai klasszikus zenei előadó-művészet népszerűsítésére. A Bostoni Szimfonikus Zenekar, a New York-i Metropolitan Opera, a New York-i Filharmonikusok sokat köszönhettek a fesztiválnak (és a szponzoráló CIA-nak) a világhír felé vezető úton. A párizsi fesztivált később más, hasonló események is követték, így például 1954-ben, Rómában.
A fentieket kiegészítette a „jazzdiplomácia”, amelyben a CCF szintén – nem kizárólagos – szerepet vállalt. Így turnékat szerveztek olyan kiemelkedő zeneszerzőknek és előadóknak, mint Louis Armstrong (ideértve a művész 1965-ös budapesti koncertjét), Duke Ellington és Dave Brubeck.
A CCF „missziójának” fontos eleme volt a saját sajtó megteremtése. Elsőként a német nyelvű Der Monat jelent meg 1948-ban (még a CCF megalapítása előtt), azt követte a francia Preuves 1951-ben. Olaszországban a Tempo Presente (1956), Ausztráliában a Quadrant (1956), Dél-Amerikában a Cuadernos (1953), Afrikában a Solidarity (1955) volt a CCF folyóirata.
A CCF kiadványai közül azonban a legjelentősebb az angol nyelvű, Londonban 1953 és 1991(!) között kiadott Encounter magazin volt. Népszerű volt nemcsak az értelmiség (egyik legnevesebb cikkírója Raymond Aron volt), hanem az európai és az amerikai politikai elit körében is. John Fitzgerald Kennedy kiemelt figyelmet fordított a folyóiratra és rendszeresen olvasta azt. Meggyőződése volt, hogy az Encounter fontos eszköz a nem kommunista baloldali értelmiség befolyásolásában. Egyik közeli tanácsadója, Arthur M. Schlesinger Jr. rendszeres szerzője is volt a kiadványnak. Az olvasótáborhoz tartoztak olyanok, mint Henry Kissinger, Zbigniew Brzezinski, Harold Macmillan brit miniszterelnök, Hugh Gaitskell, a brit Munkáspárt vezetője, Denis Healey brit védelmi miniszter vagy Edward Heath későbbi brit miniszterelnök. Az Encounter londoni kiadása miatt a CIA szükségesnek tartotta a brit hírszerzés, az MI6 bevonását. Így végül az amerikai szerkesztő fizetését a CIA, a britét az MI6 biztosította.
A kongresszus történetének számos magyar vonatkozása van – bár az érintettek nem tudták, milyen szervezet áll a háttérben. A magyar származású Arthur Koestler a CCF megalapítása körül bábáskodott és kulcsszerepe volt az alapító kongresszus kiáltványának megírásában. Polányi Mihály (Michael Polanyi) nemcsak tiszteletbeli elnökként volt jelen, hanem lényegében ő irányította a CCF tudományos tevékenységét, szervezte tudományos konferenciáit. Végül pedig az Egyesült Királyságban dolgozó Halász János (John Halas) – részben a CCF közreműködésével – rajzfilmesítette meg George Orwell Állatfarmját, megteremtve ezzel egyben a brit rajzfilmgyártást. A fentiek mellett a Kongresszus a fesztiváljain népszerűsítette Bartók Béla munkásságát. 1956-ban pedig tevékenyen segítette a Nyugatra emigrált Budapesti Filharmonikusok beilleszkedését.
A Kongresszus fénykorát az ötvenes évek jelentették, de aktív volt a hatvanas évek első felében is. Politikai téren a CCF súlyának csökkenése egybeesett a vietnámi háború kezdetével: már nem volt igazán hiteles a liberális demokrata, szovjet-kritikus álláspont képviselete, a háttérben egy éppen háborúba keveredő Egyesült Államokkal.
A végső döfést azonban a CIA-háttér nyilvánosságra kerülése jelentette. Ennek veszélyét a CCF vezetői már a hatvanas évek elejétől érzékelték. Miután a hidegháború alatt a szovjetek számos fedőszervezetet hoztak létre (Béke Világtanács; diák- és ifjúsági szervezetek; újságíró- és jogász szövetségek), Amerika sem tétlenkedett hasonló szerveződések megalapításával, támogatásával. A női szervezetek, az újságírók, a jogászok körében – ellensúlyozandó a szovjet törekvéseket – erős pozícióépítésre törekedtek. Ezen szervezetek közé tartozott a Nemzeti Diák Egyesület (National Student Association), amelynek 1967-ben megválasztott új elnökét „beavatták” a CIA-s háttérbe. Ő azonban ezt elfogadhatatlannak tartva, mindezt nyilvánosságra hozta a Ramparts című folyóiratnak adott interjúban, amit egy The New York Times cikk követett. A lebukással ez lett a CIA történetének egyik legnagyobb katasztrófája.
Az amerikai hírszerzés történetének egy különálló és különleges fejezetét jelenti a CCF; miközben ebben az időszakban abba belefért különböző autoriter rezsimek hatalomra segítése a világ különböző részein, Európában kulturális téren a nem kommunista baloldal támogatásában találta meg a leginkább megfelelő eszközt a szovjet kulturális hegemónia-törekvések ellensúlyozására. Ebből odahaza is voltak komoly súrlódások. McCarthy szenátor gyanította, mire költ a CIA Európában, és vizsgálatait ki akarta terjeszteni a szervezetre. A CIA igazgatója azonban határozottan tiltakozott ez ellen, lemondását is kilátásba helyezve Eisenhower elnöknél. Allen Dullesnek ez a lépése is hozzájárult a McCarthy-féle boszorkányüldözés alkonyához.
A CIA-nak ez a művelete QKOPERA néven futott. Noha titkosszolgálati befolyásoló akció volt, meghatározó szellemi termékét, a Kongresszus a Kulturális Szabadságért kiáltványát olvasva az az érzés támadhat, hogy az abban megfogalmazottak talán még helytállóbbak, mint megírásuk idején. És mindez szinte az utolsó centig az amerikai hírszerzés támogatásával…
Részletek a CCF kiáltványából:
„Az intellektuális szabadság az ember elidegeníthetetlen jogai közé tartozik (…) E szabadság elsősorban abban áll, hogy az egyénnek joga van saját véleményét kialakítani és kifejezni, különösen akkor, ha ez eltér a hatalmon lévők véleményétől (…) A szabadság a különböző vélemények elfogadásán alapul. A tolerancia elve nem teszi lehetővé az intolerancia gyakorlatát… A szabadság és a béke elválaszthatatlanok (…) háborúk bármilyen jelszóval – még a békéével is – előkészíthetők és lefolytathatók. A békét célzó kampányok, amelyeket nem támasztanak alá valódi garanciák, olyanok, mint a hamis pénz: megtévesztő és tisztességtelen célt szolgálnak (…) A totalitárius államokban a szabadság korlátozását (…) a haladás diadalaként és egy felsőbbrendű civilizáció vívmányaként tüntetik fel.”
