Még messze minden politikai megmérettetés, de bőrünkön érezzük a felfokozott közhangulatot. Ebben élünk. Az embert a nézetei szerint osztályozzák. Vonul a tömeg, leng a zászló, azután eltelik egy kis idő, és kiderül, hogy aki az élen gyalogolt, már másik táborhoz tartozik, a hangadók mondandója megváltozott, és döbbenten nézünk körbe, hová is keveredtünk.
Már nem azt az időt éljük, amikor egyértelmű az identitás. A múltban az ember a születésétől kezdve belenőtt abba a környezetbe, ami élete végéig meghatározta a sorsát. A megtanult szokásokkal sikeres volt az életben. Voltak, akik szűknek érezték a korlátokat, de az emberek többségének azok a keretek az élet kiszámíthatóságát jelentették. Ma úgy mondanánk, a komfortzónát.
A közösségi szabályok az idők folyamán lassan alakulnak át. Az elmúlt háromszáz év a régi kereteket módszeresen bontotta le. Felgyorsultak a társadalmi mozgások, kinyílt a világ.
Az új lehetőségek csábítóak voltak. „Bármire képes vagy, bármit elérhetsz az életben”, javasolták szellemi vezetők, és elértünk addig, hogy a modern embernek fogalma sincs róla, ki is ő valójában.
Az öndefiniálás folyamatát, amely a kamaszkor nagy feladata, a végtelenbe elhúzták. Divatos kifejezés, hogy „teljesítsd ki magad”. Ez azonban nem gyors, inkább hosszú, és nehéz folyamat. Idő és erőfeszítés megtalálni, mivé kellene az élet folyamán válni.
Színekre szedve
Magyarország hosszú ideje az a hely, ahol az identitás része a politikai hovatartozás. Hamar kategóriává válik valaki megítélésében, hogy jobb- vagy baloldalinak látja-e a környezete. Ha csak egy icipici piros-fehér-zöld jelvényt visel, rajta a gyanú, hogy nacionalista. Ha viszont öltözete a szivárvány színeiben pompázik, akkor liberális jelzővel illetik, tudni vélik szexuális orientációját. Mintha a világ fekete és fehér, újabban nemzeti színű vagy szivárványos lenne. Az emberek jelentős többsége kategóriát húz, és úgy próbálja elhelyezni benne, ki van vele és ki ellene.
Nem is olyan régen bizonyos politikai erők a nemzeti trikolort a saját jelképükké akarták nyilvánítani. Kikérték maguknak, hogy az „ellenoldali” emberek milyen jogon hordják azt az egyik legdicsőbb ünnepünkön. A jogos felháborodás a közbeszédben megmutatta, hogy pont a magyar zászló színei azok, amelyeket büszkén visel mindenki, aki magyarnak vallja magát. A „piros, fehér, zöld, ez a magyar föld” az egyik első versike, amit az óvodában gyerekként megtanulnak. A történelmi magyar földön a magyar zászlót kisajátítani legalábbis problémás, mert magukénak érzik, akik magyar felmenőkkel bírnak, és azok is, akik Magyarországon nemzetiségiként definiálják magukat. Összetartozást jelentő jelkép a más országban magyar nemzetiségűként élőknek, a külföldre sodródott magyaroknak, a Magyarországon letelepedőknek.
Nép. Nemzet. Magyarság. Definíció helyett inkább érzés, benyomás tapad hozzájuk. A nép, népi jelző egyfajta elmaradottságot hív elő. Népdal. Népmese. Népművészet. Valami régi, amit a paraszt csinált, de ma már nincs parasztság. Sőt, a paraszt szó sértés. Pedig ezelőtt fél évszázaddal parasztnak lenni egyszerűen identitás volt. Azt jelentette, hogy birtoka van, amin ő a gazda, a tulajdonával eltartja az övéit, tartása van, büszke a származására. Egyes kutatók szerint a parasztsággal együtt halt ki a népművészet, és amit ma annak nevezünk, az csak utánzat.
A gyökerek keresése
Ami nemzeti, az egy kicsit mindenkié. Világnyelveken az államit takarja, azt, amit közös pénzügyi forrásból tartanak fenn, a köz szolgálatára. Magyarországon a „nemzeti” szó ellenpontozza azt, hogy „magyar”. Ami magyar, ahhoz a közgondolkodásban a nacionalista, jobboldali, konzervatív fogalma tapad, amolyan nem-mindenkié. A nemzeti jelző ködösebb. Nem egyértelmű, hogy milyen nemzet, kiket foglal magába. A meghatározás a szervezettséget emeli ki a nép fogalmával szemben, így politikai felhangot hordoz. A magyar közelmúlt történelmében hatalmukkal visszaélő szervezetek nevében szerepelt, hogy nemzeti, emiatt egyrészt gyanút keltő, másoknak pozitív. A nép szó pedig önkényuralmi színezetet kapott a népi demokrácia, népköztársaság kifejezésekben, de mivel annak valósága nem volt érezhető, sőt, vicceltek vele (pl. „Tiéd a gyár, vidd haza!”), elkopott. És véletlenül sem volt összemosható a „paraszti” jelentésű népivel.
És ott van a magyarság kérdése. Már túl a komfortzóna határán, az önismereti úton szembejön az identitás. (Aki komfortzónájában jól érzi magát, ezzel a dilemmával nem tud azonosulni.) Esetleg már kész a családfa, megtaláltuk néhány ősünket, és kiderült, hogy mely vidékről származunk.
Izgalmas kaland ez. Kitárul egy új világ. Gyökereket keresünk, kiderítjük, kik voltak a felmenőink. Például, hogy a család sötét haja jász vagy erdélyi génektől ered, vagy hogy az ősi birtokot behatárolhatjuk a zalai dombok közé. Így az identitáskereső egy kicsit azonosul jász, erdélyi, zalai vagy más vidékbeli eleivel.
Esetleg onnantól visel valamit magán, ami megmutatja származási helyét, olyan ételekkel kezd kísérletezni, amit arrafelé főztek, vagy vesz egy kis présházat pont azon a vidéken, amelyről az anyakönyvekben olvasott. Miközben tanulmányozza a történelem lapjait, másként tekint iskolában tanult vagy közismert eseményekre. Új nézőpontot nyer, hogy milyen volt az „ötvenhat”, a „negyvennyolc”, hol zajlott a mohácsi csata, mekkora trauma volt valójában a tatárjárás, amely úgy tett a földdel egyenlővé egy utolsó emberéig védekező, több hónapos ostromot elszenvedő európai szintű nagyvárost, hogy csak az a végtelen bugaci síkság maradt a helyén, amit ma ott láthatunk. Átélhetjük, hogy éltek honfoglaló őseink, ha volt egyáltalán honfoglalás, vagy tényleg az avar kortól él itt a népesség, és „nem jöttünk mi sehonnan se”.
A nyár különösen alkalmas arra, hogy felfedezzük magunkban azt az embert, aki magában hordozza ősei örökségét. Kalandként kipróbálhatjuk a meglelt identitást. Jó egy kicsit otthagyni a civilizációt, a mindennapi kényelmet, megélni azt, hogy milyen hatalmas a világ, és milyen kicsi benne az ember. Aki már ébredt fel a végtelen pusztán, azt megérti a pásztorok nehéz, de végtelenül szabad életét. Aki mert már vizet azzal a tudattal egy forrásból vagy tiszta vizű patakból, hogy egy közösségnek viszi, miközben mások a tűzifát gyűjtötték, azt megérinti az összetartozás ereje.
Jurták, lovasok, zászlók
A magyar puszta, amely a köztudatban végtelen és kopár, sokak számára csak egy unalmas vidék. Mégis ezen a tájon vannak helyek, amelyek évek óta időszakosan megtelnek élettel. Néhány nap alatt egy egész település épül fel, amely a honfoglalás korát és a belső-ázsiai sztyeppék világát idézi. A fehér jurták órák alatt nőnek ki a semmiből, közöttük magyar vagy türk népviseletben, történelmi öltözetben sétálnak, beszélgetnek átmeneti lakóik. A lovasok büszke felvonulása látványnak is gyönyörű.
Itt békésen megférnek egymás mellett azok a zászlók, amelyeket más korokban egymással szembenálló seregek lobogtattak. A jelenlevők jó része fegyverrel jár, mégsem jut eszébe senkinek forgatni. Pedig az emberekben itt is vannak politikai nézetek, ellentétesek is, de ez az a hely, ahol a beszélgetések vége az, hogy miben vagyunk egy véleményen, miről valljuk ugyanazt.
Itt nem fontos sem a politika, sem az „oldaliság”. A hagyományőrzők nem azért őrzik a hagyományt, hogy azzal nézeteltérést szítsanak. A hagyományőrzés az önismeret útja. Egy hívás, amit az őseinktől kaptunk. Megélhetjük általa, hogy részei vagyunk a természetnek, a földnek, ahol születtünk. Azokat a ruhákat hordjuk ezeken a napokon, ami eleink öltözetére hasonlít, legyen az csikósing és bőgatya, lovagláshoz való, honfoglaló női nadrág, kaftán, amelyet, szinte azonos szabásvonallal készítenek ma is az ázsiai sztyeppék népei, mint a X. század magyarjai. Viselnek koraközépkori lemezes vértet, bocskait vagy huszármentét. A népviselet itt valóban a nép viselete, a nemzeti jelképek pedig nem takarnak mást, mint az adott nemzet identitásjelölőit. A magyar egy ezek közül.
Ezen a földön évszázadokon keresztül meg tudott élni egymás mellett magyar, kun, jász, szász, sváb, rác, tót, ruszin, cseh és francia menekült, és számtalan olyan kisebb nép, amelyet ma nemzetiségnek nevezünk. Jó szomszédok voltak, szükség esetén megsegítették egymást, de az is lehet, hogy csak eléltek egymás mellett. Nem zavarták egymás köreit, inkább átvettek egymástól szokásokat, megtanulták egymás nyelvét. Addig tartott ez, ameddig a hatalmak, a politika nem gondolta azt, hogy érdemes ellentétet szítani közöttük.
Aki a hagyományt keresi, az az ember oda nyúl vissza, ami hozzátesz az élethez. Nem azt keresi, amit a politika a múltban is sugallt, hogy ki a különb. Nem méri önmagát másokhoz, mert ismeri az ősei által ráhagyott, saját értékeit. Érzi, hogy a „helyén van”, megtalálta a maga identitását ősei hagyatékában.
Az Ősök napja idén véget ért, de hasonló szellemiségű programok fellelhetőek bőséggel. Csak bátorítani tudok mindenkit, hogy politikai nézeteitől függetlenül egyszer jöjjön el egy hagyományőrző rendezvényre, próbáljon meg megpihenni az egyik, látogatók számára megnyitott lakójurtában, érezze meg a múltat őrző vidék, benne a megélt történelem hangulatát.
