A munkára kényszerítés elválaszthatatlan része a társadalom, de a művészet történetének is

– Hogyan talált rá a Társadalmi Múzeum témájára, mi volt ez az intézmény?

– A Kassák Múzeum a 2010-es évek elején, amikor ott dolgoztam, indított egy kutatást és kiállítás-sorozatot Életmód és társadalmi mozgalmak a modernitásban címmel. A források között rendszeresen felbukkant a Társadalmi Múzeum, amiről a század elején még igen sokat beszéltek, ma pedig azt sem tudjuk, hol volt. Doktori kutatásom témájául e történet megírását választottam; a kötet ennek olvasmányosabb, a kritikai baloldal politizáló nyelvét használó változata. A múzeum egy 1901-ben alapított állami intézmény volt, leghosszabban az Eötvös utcában üzemelt, ahol most a terézvárosi polgármesteri hivatal. 1945-ben a gyűjteményt „kimenekítették”, de míg ez az épület megúszta, ahová átvitték a tárgyakat, ott minden megsemmisült. Mikor ez nyilvánvalóvá vált a töredékes visszamelékezésekből, a munkám talán még inspiratívabbá vált, mert el kellett képzelnem a múzeumot, a globális történeti kapitalizmus kontextusában, a szervezők gondolatai, kérdései, politikai motivációi alapján. A múzeum többször váltott fenntartót, de hogy hogyan vált az 1900-as évek Társadalmi Múzeumából Népegészségügyi Múzeum az 1930-as évekre, azért izgalmas, mert valójában a kérdés mögötte, hogy a társadalomról való tudás hogyan kezdett megegyezni a népegészségügyről való tudással.

– Miután a gyűjtemény megsemmisült, miből tudott korabeli elképzeléseket rekonstruálni?

– Találtam, lényegében véletlenül fennmaradt plakátokat (a Kiscelli Múzeumban látható jelenleg is egy kiállítva), emellett a múzeum újságjai teljes egészében fennmaradtak, illetve a korabeli lapokban, híradóban, sokat foglalkoztak a kiállításokkal, szerencsére fotókkal is illusztrálva. Innen tudható például, hogy volt külön méretarányos boszorkánymakettjük fekete macskával, akit az 1920-as évek végén az akadémiai orvoslás kimagasló nagyjaival szemben mutattak be, vagy létezett egy igen különleges tárgyegységük: a szemből eltávolított tárgyak gyűjteménye. Számos Népszava-cikkben és a Vörös Újságban is említik, főleg amikor a Tanácsköztársaság alatt kiemelt intézmény volt. A múzeum nem önmagában létezett, hasonló kérdésekkel más intézmények is foglalkoztak, sőt több nemzetközi társadalmi múzeum is működött. A hasonló múzeumok bemutatása nemcsak azért fontos, mert segítségükkel jobban el lehet képzelni a budapestit is, hanem így rá lehet arra is mutatni, ez nem egy magyar kuriózum, hanem a korszaknak egy tipikus, a mából nézve sokszor nehezen érthető intézménye volt. Ezt a tipikusságot értelmezem budapesti fókuszból, kelet-európai perspektívából, de a globális viszonyokba ágyazottan.

– Az akkori munkások életmódjáról mit tudhatunk?

– A múzeumnak volt egy erős fókusza a munkásság testére, helyes testi viselkedésére, összességében a „dolgozó testek problémáira” vonatkozóan. A kiállításaiból, újságcikkeiből, tanulmányaiból sokat megtudunk arról, hogy mit gondoltak az egyes politikusok, munkásmozgalmi szervezők, feministák, és jótékonykodók arról, hogy mi a helyes és helytelen, vagy problémás életmód. Számomra a kérdés az volt, hogyan kerültek be e társadalmi problémák a múzeumok tekintélyt sugárzó tereibe és a társadalmi viták fókuszába. Ezek csak erős idézőjelben értelmezve problémák, valójában a kapitalizmus szerves részeként értelmezhetőek történetileg is. Például az egyre nagyobbá váló Budapesten a közösségi együttélésből fakadóan járványok jelennek meg, amitől, érthető módon, félni kezd a városi lakosság, így egyre többet beszélnek róla. Tömegek költöznek el nagyvárosokba vidéki településekről jobb munkalehetőség reményében, rettenetes körülmények közé, amit ágyra járásnak neveznek, mert pusztán egy ágy bérlése, amit többen felváltva használnak. Megjelennek olyan betegségek, mint a TBC, amivel rengeteget foglalkoznak a múzeumban és a korabeli sajtóban. Miután elkezdenek gyárakban dolgozni és gépeket használni a női, férfi, egy darabig még a gyerekmunkások is, sérülések történnek. Komoly probléma volt az alkoholfogyasztás, ezért az alkoholellenesség nagyon erős volt egyes munkásszervezeteken belül, mert az elképzelés szerint ez nem csak az emberi elmét, szervezetet roncsolja, de olyan helyzetbe hozza a munkásságot, amiben a szerveződés elképzelhetetlen. Ki tudna mozgósítani egy kocsmányi ittas embert?

Abban nagyjából konszenzus volt, hogy edukálni kell az embereket. Van egy jellegzetes kifejezése a korszaknak, a társadalmi mérnökösködés. Éppen ezért maga a múzeum is több, mint egy XX. század eleji emancipációs projekt, amiben megtanították helyesen élni, kezet mosni és munkavédelmi kesztyűt használni a munkásokat. Sokkal inkább arról szól ez a történet, hogyan váltak ezek az intézmények egyfajta csatatérré azok között, akik a társadalmi problémáknak a múzeumba vitelét az elnyomott társadalmi osztályok rendszerrel való kibékítésére, és azok között, akik ezt az elnyomottak emancipációjára akarták használni.

– Mit ért a könyvében dolgozó testeken?

– A kritikai kultúrakutatás gondolatát viszem tovább, ami egy baloldali hagyományból táplálkozó megközelítés, miszerint nem választható el a kultúra elemzése a gazdasági helyzet elemzésétől. Bármilyen témával foglalkozom, vagy közös kutatásokat végzünk akár a Helyzet Műhelyen belül, fontos, hogy a gazdasági folyamatok ugyanúgy részei az alkotásnak és a múzeumi működésnek, ahogy az esztétikai kérdések. Azért is fontos ez a kritikai hagyomány, mert a munka ebben a társadalom aktív alakító részeként jelenik meg. Amikor én „dolgozó testek múzeumaként” hivatkozom az intézményre, a munka nagyon tág fogalmára gondolok. Munkásnak számít az is, aki bérmunkát végez a gyárban, de a tanár is, mindenki, aki fizetésből és bérből él. Ezen belül van sok alkategória, részletesen írok arról, hogy ez mennyire fragmentált volt már akkor is Magyarországon. A célja e megközelítésnek, illetve a dolgozó testek izgalmasan hangzó kifejezésének is, hogy rámutassunk, a mindennapi munka, illetve a munkára kényszerítés és a munkát vállalás hogyan alakítja a társadalmat, és ez miként elválaszthatatlan része a társadalom, de a művészet történetének is.

– És a mai napig szenvedünk attól, hogy a munkaalapú társadalom pszichésen, szellemileg és fizikálisan is megbetegít minket. Az első munkásmozgalmaknak sem lehetett egyszerű, és ma csak még többféle munkás van, jó részük már „újgalléros” munkát végez a virtuális térben. Szalai Erzsébet szociológus korábban lapunknak azt fejtegette, talán ezért sem találja a baloldal a kapcsolatot velük, mert nem is tudja, kiket kéne képviselni.

– A XX. század elejének beszédmódját is meghatározza, hogy az egyik csoport pont ezt a fragmentáltságot hangsúlyozva pacifikálni akarja a nagyobb tömeget, tehát azt elhitetni, hogy valójában nincs közös cél, sem közös kérdés, mert nagyon más az az életkörülmény, ha valaki ágyra járó vagy a saját polgári lakásában lakik, ha nőként az életet újratermelő, reproduktív munkát végzi, illetve ha gyárban dolgozik. Miközben a másik csoport azt hangsúlyozza, hogy nem csak a szolidaritás fontos egymás felé, hanem valóban vannak ugyanolyan meghatározó társadalmi tényezők, amiket felismerve lehetne közösen politikai erőt képviselni, és szükséges és fontos a szervezkedés.

– A tőkés szemléletet sajátította el az állam is, amikor a testet egyszerre munkaeszközként – sőt, munkahelyként – kezdte kezelni, amit nekünk kell karban tartani, újratermelni, és akkor majd jól működik a gazdaság, tehát az ország is?

– Már az 1900-es években megjelenik az a gondolat, hogy a testre hogyan kell vigyázni, a munkaerő megóvása érdekében, hogyan gondoskodjunk róla egyénileg különböző mozgásformákkal, egészséges táplálkozással. Ez jelenleg is erőteljesen létező megközelítés, és persze sokkal több tudás van róla. Amellett, hogy a bérmunkához kötődő egészségügyi válságok egyéni kezelése igen problematikus, számomra az is elképzelhetetlen, hogy a város közepén csináljanak egy ötemeletes oktató-nevelő intézményt arra, hogy ezt hogyan lehetne csinálni. Ahogyan már korábban is említettem, a Társadalmi Múzeum történetét sem csak csodálatos edukációs meseként lehet leírni.

Abban az időszakban a múzeumnak nyilván más szerepe volt, nagyon fontos oktatási térként képzelték el, ami ráadásul közel a Városligethez, tehát a szórakozás terével is összekapcsolódott. De ha csak a múzeumok történetében próbálunk elhelyezni egy ilyen intézményt, újra és újra azok a kérdések fognak felmerülni, hogy miért volt nyilvános egy ilyen múzeum, kik és miért látogatták. Ehelyett a kritikai nézőpontból azt is vizsgáljuk, mi volt az a politikai-gazdasági környezet, ahol valóban kulcsfontosságú intézmény, mi köze a munka és a tőke felhalmozás történetéhez, hogy a munkásság teste bekerül a múzeumba.

– Volt ebben a nőknek bármilyen szerepe?

– Természetesen, mondok egy konkrét, nagyon izgalmas és inpiráló példát. 1926-ban már megjelenik egy könyv a „női testkultúráról”, amit egy munkásmozgalomhoz tartozó szerző, Madzsarné Jászi Alice írt arról, hogy a különböző osztályhelyzetű nők testét hogyan nyomorítja meg a kor és annak gazdasági-társadalmi terhei. Például, a varrónők ülőmunkát végeznek, a bőriparban vegyszerekkel dolgoznak, míg aki nagypolgári származású, a hosszú szoknyájával söpri a koszos utcát, a fűzőjével elszorítja a belső szerveit, és egyáltalán nem mozog, mert az nem elegáns. Madzsar egyszerre tart tánc- és mozgásművészeti órákat gazdag polgárnőknek, és megy el a gyárakba ingyen a női munkásokat edukálni a gimnasztikáról, jógáról, ami akkor is vállaltan egy politikai tett, úgy feminista, mint amennyire baloldali. Ma már kevésbé egyértelmű, hogy a jógázás politikai, vagy feminista indíttatású tevékenység volna, bármely wellness-magazinból ez folyik. Közben, ha belegondolunk, milyen összetartó értékeket képviselhet a közös kirándulás, akár az ideológiai célért végzett egészségmegőrzés, az nyilvánvalóan egy mozgalmi gondolatból származik. A század elején, a két világháború között egyre erősödik az a politikai vita, mert éppen ezt a mozgalmi gondolatot akarja az állam minél inkább lehalkítani, az egyénre terhelve a felelősséget, és inkább arról beszélni, hogy egy-egy munkás testi épségének megőrzése az nemzeti érdek.

– De a kapitalizmus teremtett piacot a fitnesznek és a neoliberalizmus tette normává, kötelező, mindennapos elfoglaltsággá, amibe beleérthetjük ma már a mentális jóllétért végzett önfejlesztő munkát is. Az is elvárt teljesítmény, és rengeteg láthatatlan munka, hogy bírjuk a stresszt, a multitaskingot, mellette „jól nézzünk ki” még a közösségi médiában is.

– Ezért is hangsúlyozom, hogy mindez, vagyis a társadalmi kérdések társadalmi problémává tétele, és az, hogy az egészségügy, a gyereknevelés, a városi együttélés szabályai hogyan jelennek meg politikai gondolatként, csakis a kapitalizmus történetében érthető meg. Abban a formálódó történetben, amelynek a testek is részévé válnak annak, hogy a tőke érdekében minél inkább kihasználják az emberi természeti valóságot, a reprodukciós sajátosságokat. Azóta folyamatosan egyre nagyobb területeket inkorporál ez a típusú tőkés gazdasági logika. A psziché, és még a szexualitás is a részévé válik, ahogy a Helyzet Műhely másik tagja, Csányi Gergely A szex politikai gazdaságtana című könyvében bemutatta (interjúnk olvasható a szerzővel a Visszhang 2024. július 6-i számában – A szerk.). Ez egy folyamatosan táguló univerzum, és bármily kegyetlennek tűnik a századfordulós történet a rettenetes ipari munkával, mégis lehet, hogy több területe volt az életnek, amit ettől mentesíteni lehetett, mindenesetre nagyon más kihívásokkal küzdöttek. Most a fizikai munka ugyan csökken, de az élet egyre kisebb területét lehet kihasítani abból, hogy ebben kelljen létezni.

– Mi lehet ebből a kitörés vagy a lázadás lehetősége?

– Nehéz kérdés. Én ezzel szemben leginkább egy nagyon kritikus, ellenállói pozíciót tudok elképzelni. Maradva a könyv témájánál, eszembe jut, mennyire rossz egészségügyi állapotban van ma a magyar dolgozók nagy része.

Miközben az 1900-as évek elején, amikor elkezdik kiépíteni ezt Magyarországon, már van egy elképzelés arra, hogy húzzanak fel több bérházat, lakjanak benne akár kicsi szobákban az emberek. A belvárosban ma is elsődlegesen ezeket a hatalmas bérházakat látjuk. Vagy írnak a Társadalmi Múzeum lapjában arról, hogy létrejönnek elsősorban Angliában munkáskolóniák, ahol megszervezik, hogyan neveljék közösségileg a dolgozó nők gyerekeit, hogyan legyen menza, meg kiskert. Az is kérdés persze, hogy kinek kéne ezt fizetni? Milyen hatása van a munkásokra annak, ha csak a jótékonykodás szerepkörében jelenhetnek meg, mint akiket a gazdag gyárosok megmentenek?

– A fizetetlen és láthatatlan munka, főleg amióta kétkeresős családmodell van, aránytalanul nagy terhet rak a nőkre. Az idegrendszerünk sem erre lett kitalálva, és így szüljünk minél több gyereket, hogy legyen, aki az adót befizeti, a nagy ellátórendszereket fenntartja. Ez a női test gyarmatosítása, amit Silvia Federici marxista-feminista teoretikus szintén a kapitalizmus születésével kapcsol össze. Erre viszont azt mondják, hogy most megtehetjük. Karriert építhetünk. Legfeljebb a nemek közti bérszakadék miatt nőként 17-18 százalékkal kevesebb fizetést kapunk.

– Kováts Eszternek és Gregor Anikónak 2018-ban volt a Nőügyek című kutatása, ahol különféle kérdésekben interjúvoltak meg különféle korú nőket, több társadalmi osztályból. Eszerint valójában nem az üvegplafon kopogtatása a kérdés, hogy a legfelsőbb fizetési decilisbe tartozó nők keresnek-e annyit, mint a férfiak. A tömeges kérdés Magyarországon a nőkkel kapcsolatban inkább az, hogyan lehet ezeket a típusú munkákat egyszerre elvégezni. Itt jönnek be a gondoskodási láncok: az erdélyi néni, aki feljön takarítani, vagy a nagymama, aki a gyerekre vigyáz otthon, ha nem sikerül beadni óvodába. Van egy új kutatásunk egy Helyzet Műhelyes kollégámmal, Bagdi Sárával, amelyben két XX. század elején élő nő összehasonlításával foglalkozunk. Az egyik Simon Jolán, aki Kassák Lajos felesége volt, a másik a már említett Madzsar Alice. Mind a ketten nagyon aktívak voltak a 20. század eleji művészeti életben és a munkásmozgalmi közegben. Ugyan ez nem biztosított általában megélhetést, viszont nagyon fontos kapcsolati tőkét adott abban, hogyan tudjanak megmaradni, miután a férjeik emigrációba kényszerülve kiestek a családfenntartásból, és művészként is láthatóvá váljanak. Jellegzetes, hogy egyikük sem érte meg az idős kort és a legmegrázóbb az, hogy a formális és az informális, reproduktív munka folyamatos összemosódása és a nőkre terhelése, ami a XX. század elején már megjelenik, mennyire tovább él a jelenben is.

– A teljesítménykényszer is mintha a nőket sújtaná jobban, ha lustálkodnak, vagy „nem végzik a dolgukat”, az főbejáró bűn a mai napig. A kikapcsolódások jó része, például a kreatív elfoglaltság vagy a sütisütés is csak termelés. Ez is egy csapda és már belsővé tett kizsákmányolás.

– Igen, sőt, bizonyos szempontból ez is osztálysprecifikus kérdés:

Az ebből való kilépéshez nagyon sok minden kell: fizetés, szabadidő és olyan tér, ahol az ember megteheti, ne öt átszállással lehessen eljutni pl. a legközelebbi erdőbe. Arról nem beszélve, hogy ha valaki fizikai munkában végigdolgozta teljes hetét, akkor az valószínűleg otthon nem erre fog vágyni. Erről eszembe jut Édouard Louis munkásosztályból származó francia kortárs író Ki ölte meg az apámat című könyve, amiből színdarab készült Budapesten is (Szenteczki Zita rendezésében, a Jurányi házban látható – A szerk.), melynek végén az író felsorolja azokat a politikusokat, akik az egészségügyi hálózatot leépítették és egyre drágábbá tették, olyannyira, hogy az ipari balesetben megsérült apja a hátfájás elleni gyógyszerét nem tudja megfizetni magának. A kortárs politikusok neveit mintegy vádiratot olvassák fel a színészek a darab végén, mondván, ők márpedig részei annak, hogy egy ember élete tönkremegy.

– Hasonló okokból vált sok amerikai szemében egyfajta népi hőssé Luigi Mangione, aki meggyilkolta egy egészségbiztosító vezetőjét. Sok tragédiát okoz az embertelen rendszer, kollektív és egyéni szinten is.

– Sőt, valószínűleg ezek a történetek vannak túlsúlyban. Louis, vagy akár a szintén francia, Nobel-díjas szerző, Annie Ernaux, vagy a szintén a Napvilágnál megjelent Didier Eribon Visszatérés Reimsbe című műveikben azt az utat írják le, ami szintén kapcsolódik az én kutatásaimhoz, hogy ha valaki társadalmi osztályt vált, majd emiatt a társadalmi szabályok szerint át is rendezi az életét, megváltoztatja az egészségügyi és a viselkedési szokásait, mennyire nehéz és fájdalmas folyamat. Nagyon jelentős az a nyelv, melyet megteremtettek és általa el el lehet mondani ezeket a történeteket.