A köztünk élő hiedelmek talán legismertebbike és egyben legrejtélyesebbike a nagy „Ő-t” övezi. Létezhet-e az a valaki – akár a Föld túlsó oldalán – akit nekem szánt az Élet? - tesszük fel magunkban a költői kérdést.
Minden bizonnyal sokaknak lehet ismerős az az élethelyzet, amikor lázasan keressük a másik felünket. Amikor egy-egy szerelmes történet, film kapcsán elkezdünk ábrándozni, míg végül magunk sem vesszük észre, és a mesék világának toronyba zárt hercegnőjénél és a páncélos-sisakos lovagjánál találjuk magunkat. Elmélyedünk az ezotéria világában, napról napra olvassuk a horoszkópok szerelmi jóslatait, és a csillagok állásából próbáljuk megfejteni a jövőt. Míg végül a gyakori kérdések útvesztőjében kötünk ki... Tudott, hogy legbelül mindenki vágyik a szeretetre, a törődésre, a másik fél közelségére. Gondoljuk, hogy ehhez mindenkinek joga van, hiszen
ahogyan azt a felvilágosodáskori John Locke is megfogalmazta, hogy „minden ember elévülhetetlen, veleszületett joga az élethez és a boldogsághoz való jog.”
De tulajdonképpen ki is a nagy „Ő”? Honnan tudjuk, hogy eljött, miről fogjuk felismerni? Egyáltalán észrevesszük-e, vagy csak ismerős-ismeretlenként elsétálunk egymás mellett majd az utcán?
Jogosan foglalkoztatnak minket ezek a kérdések. Jómagam szerelmes verseimen kívül egy egész regényt is szenteltem ennek a kérdésnek a megválaszolására. Az alábbi cikkben megpróbálok választ keresni néhány fontosabb témában, és összefoglalni mindazt, amit én is tapasztaltam az életemben.
Többféle elképzelés létezik arról, milyen embert tartunk hozzánk illőnek egy párkapcsolatban. „Ahány ház, annyi szokás”, tartja a mondás is, és ez ebben az esetben is ugyanúgy érvényesül. Egyvalami viszont közös ezekben az elgondolásokban: hogy mindegyik különböző szempontrendszereket testesítenek meg. Vannak, akiknek annyi a fontos, hogy hasonszőrű legyen az illető, az alapvető belső tulajdonságokban megegyezzenek, és persze külsőre is jöjjenek be egymásnak. Vannak viszont emberek, akik ezeket a szempontokat kitágítják, és átviszik olyan külső és belső jellemvonásokra, amik már csupán „részletek”. Például: milyen politikai beállítottsága van az illetőnek? Ő is ugyanazon a szakon tanult-e? Borostás-e az arca, vagy dúsak-e a szempillái? Mindez azonban már elviheti az embert egy véglet irányába: mégpedig az elégedetlenség felé. Ennek pedig aztán az élet más területeire is lesz kivetülése, negatív hatása…
Többen is hisznek az úgynevezett „ikerláng” elméletben. De mit is jelent ez, milyen jelek is utalhatnak arra, hogy elérkezett-e az az ember, akire vártunk?
Úgy vélem, hogy az ember életében nem csak egy „nagy Ő” létezik. Inkább azt mondanám, hogy minden életünk minden egyes periódusának megvan a kiválasztottja, aki éppen akkor a leginkább passzol hozzánk. A „nagy találkozást” szintén többféleképpen lehet jellemezni. Szerintem a tudattalan keresés hozza el legnagyobb arányban.
Amikor semmi mást nem csinálunk, pusztán élünk az életnek, a jelennek. Amikor önmagunkkal is békében élünk, tesszük a dolgunkat, dolgozunk, tanulunk, ápoljuk kapcsolatainkat. Amikor belső énünk nyomában járva felfedezzük nemcsak a világ rejtett szépségeit, hanem önmagunkat is jobban megismerjük. Ugyanis csak akkor lehetünk érettek egy egészséges párkapcsolatra, ha nem mástól várjuk a „megváltást”, hanem saját magunk segítünk magunkon. Ez lehet egy-egy új hobbi, az ismerősi kapcsolatok bővítése, kirándulás, vagy bármi, amivel az ember csiszolja, építgeti önmagát. És ezzel úgy gondolom, az emberi élet célját is meg lehet fogalmazni: a folyamatos érés folyamatát – aminek része lehet a párkapcsolat is.
Az önelfogadás részét képezi, hogy ne a tökéletességre, hanem a teljességre törekedjünk, fogadjuk el a rosszat is, illetve igyekezzünk azt felhasználni valamilyen jóra! Teljesítmény-orientált társadalmunk sajnos olyan elvárásokat támaszt az egyén felé, amik közül, ha mindent igyekszünk „szófogadó gyermek” módjára megfogadni és teljesíteni, észre sem vesszük, hogy már régóta nem emberként, hanem gépként élünk. És ez az illúzió egy olyan világot teremt, amiből nem bírunk kiszakadni, egyre beljebb kerülünk az ördögi körbe. Túlzott kontrollálási hajlam alakul ki, az egyén szorongani kezd, önmagát hajszolja… Nekem is volt lehetőségem megtapasztalni ezt családi életemben és a tanulmányaim során is. A tartós betegségem és az egészségem leckéztetett meg, hogy nem lehet minden kérést, minden szépet elvállalni, mert aztán kiderül, hogy „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka”.
Az egoizmus „jó szolga, de rossz úr”. Személyiségünk eme jellemvonását igyekeznünk kellene teljességünk, jellemünk formálására felhasználni, és nem magunk ellen fordítani.
Fontos azonban azt is tudni, hogy személyiségünknek egy része a külvilágtól „kapott”, és az alkalmazkodás során felépített, míg a másik része, a magja tulajdonképpen születésünktől fogva velünk van: ezt nevezi a nyugati tudomány Carl Gustav Jung svájci pszichiáter után „Self-nek”, míg a keleti tanok „Atman-nak”. Ez adja cselekedeteink során a „belső erőt”, az irányt. Amennyiben sikerül elsajátítanunk a belső énünkből származó életet, és elfogadjuk azt úgy, ahogyan kaptuk, nem fogunk kizárólag a külső világ visszaigazolásától függeni. Ez pedig rámutat a kapcsolatfüggőség gyógyításának lehetséges módjaira is.
De milyen is lehet egy rokon lélek, amiből akár egy párkapcsolat is kialakulhat?
Az első és legfontosabb, a mély szeretet és vonzalom, aminek egyik kifejeződése az összhang. Az illetővel rendkívül gyorsan is kialakulhat ez, biztosan sokaknak ismerős lehet, és már-már ijesztő, hogy mennyire egy hullámhosszon mozgunk ilyenkor, egy dologra gondolunk például, vagy akár olvasunk a másik gondolataiban. Nekem is van ilyen „ikerláng” lelkitársam, amiből szintén csak egy adatik az életben. Nem szerelem, és ami érdekes, hogy ezt már az elejétől fogva tudtuk, éreztük.
És hogy mi mindent tapasztaltam a találkozáskor?
Válaszomat igyekeztem három pontba összefoglalni. Az első és legfontosabb talán a mély szeretet, ami az őszinteségben rejlik. Ez a kapcsolódás a másik megértésén alapszik, ami pedig már az emberismeret egyik sarokköve. A felek cselekedeteiben is megmutatkozik a tudatosság, a lelki összefonódás, például a közvetlenségben.
Másik a szinkronicitás, a „véletlenszerű” egybeesések. Az én lelki társammal ilyen például a születésnapunk, ami egy napra esik. De még számos ilyet mondhatnék. Ezek az előzmények adnak egyféle különleges spiritualitást a kapcsolatunknak.
Harmadik, hogy az ikerlángok tükrözik egymás erősségeit és gyengeségeit. Ha kell, szembesítik egymást gyengeségeikkel, de mindezt úgy, hogy az konstruktív, építő jellegű legyen, segítve ezzel a személyes fejlődést és a félelmekkel való szembesülést.
Ikerlángnak lenni számomra egyértelműen spirituális tartalommal is bír, hiszen ikrek a horoszkópom. Mindez úgy gondolom, erősíti a jellememet, és a belső értékeimet. Hogy kinek mi ad ehhez támpontokat, az egyénfüggő, és mindenkinek magának kell megtalálnia a nagy kérdéseire a válaszokat.
