Beszélő tehenek nyűgözték le a zsűrit, nácizó világsztár borzolta a kedélyeket a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon

Az elején azt mondtam, ez egy szomorú fesztivál lesz – kezdte a 59. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláját Marek Eben cseh színész, énekes, zeneszerző, író és televíziós műsorvezető, a rendezvény örökös házigazdája. A megállapítás arra vonatkozott, hogy a mustrát 1994 óta irányító elnök, Jíři Bartoska elhunyt, ez pedig sokaknak traumatikusan fájdalmas fordulat volt. Eben magyarázata szerint azért gondolta, hogy szomorú rendezvény lesz, mert Bartoska pótolhatatlan – ugyanakkor pont emiatt nem lett a rendezvény szomorú. Fogalmazzunk úgy: Bartoska szelleme – aki a rendszerváltás után egy haldokló rendezvényt mentett meg és emelt világszínvonalúvá – maradt. Nem véletlen, hogy a közönségdíjas mű egy Bartoska-interjú doksi lett, a We’ve Got to Frame It!, csaknem hatvanezer szavazattal. Amikor pedig az elmúlt év filmes halottjait bemutatták a filmvásznon, hosszan állva tapsolt a gála közönsége, köztük a cseh elnök, Petr Pavel.

Hasonló ovációt kapott a svéd filmcsillag, Stellan Skarsgård, aki életműdíjat vehetett át a fesztiváltól, de ő leintette a publikumot: – Elég, nem vagyok halott! – és ezután megköszönte az elismerést az édesanyjának és a hatalmas családjának. Amúgy a színész humorát és szókimondását megtapasztalhatták azok is, akik beültek a mesterkurzusára, ahol megemlítette: Bergman akkora náci volt, hogy még Hitlert is megsiratta. – A Bergmannal való bonyolult kapcsolatom abból fakad, hogy nem volt túl kedves ember. Remek rendező volt, de attól még lehet valakit seggfejnek nevezni. Caravaggio valószínűleg szintén seggfej volt, de remek festményeket alkotott. Bergman manipulátor volt. A háború alatt náci volt, és az egyetlen ember, akit ismerek, aki sírt, amikor Hitler meghalt. Folyamatosan mentegetőztünk neki, de úgy érzem, nagyon furcsa volt a másokról alkotott véleménye. Úgy gondolta, hogy egyesek nem érdemelnek semmit. Érezni lehetett, amikor másokat manipulált. Nem volt kedves – emlékezett Stellan Skarsgård.

A mondandójának egy része – jelesül, hogy Bergman náci volt – bejárta a világsajtót, mintha valami szenzációsan újat mondott volna. A színész állításaiban tulajdonképpen semmi hamis nincs, hiszen azt mondta, hogy a rendezőt a második világháború alatt lenyűgözte a nemzeti szocializmus rendszere, és ezt maga Bergman is leírta magáról az 1987-es önéletrajzában, a Laterna Magicában, hangsúlyozva: annak idején nem tudott semmit a brutalitásról és zsidóüldözéstől, a tévedése miatt pedig szégyelli magát. Az, hogy Bergman végül is – csakúgy, mint Caravaggio – mekkora seggfej volt, az tényleg szubjektív megítélés kérdése. Ami viszont nem keltette fel a világsajtó érdeklődését: az Skarsgård egyik legkomolyabb beszéde volt, amit az Érzelmi érték című, a norvég Joachim Trier által rendezett, Cannes-ban díjazott filmje bemutatóján tartott a film egyik szereplőjeként. Kiemelte, a legcsodálatosabb az volt, hogy három remek színésznővel – Renate Reinsve, Elle Fanning és Inga Ibsdotter Lilleaas – forgathatott együtt, akik tudják azt, amit ő Szabó Istvántól tanult meg a Szembesítés forgatása során: a rendezőnek a színész arca a legfontosabb.

Ami a nagyjátékfilmes versenyt illeti: a zsűri minden olyan műnek adott elismerést, amelyet a kritika szeretett, ám a huszonötezer ezer euróval járó Kristály Glóbuszt a fiatal szlovák filmrendező, Miro Remo kapta a Better Go Mad in the Wild című abszurd drámáért, amely Aleš Palán és Jan Šibík azonos című könyvének témáját dolgozza fel. Az alapvető kérdés: lehetséges-e az egész életet egy helyen tölteni? A főszereplő ikrek, František és Ondřej Klišík pontosan ezt akarják tenni egy Isten háta mögötti farmon, mintha egy letűnt korszakba (kommunizmus? vadkapitalizmus?) repülnének vissza. Itt élnek szimbiózisban egymással és az állatokkal, miközben mondják a magukét tanyafilozófiai szinten az olyan témákról, mint például a szerelem. De kik ők? Őrült excentrikusok vagy karizmatikus, megszállottan bolond mesemondók? Annyit tudunk róluk, hogy szamizdat művek kiadása és terjesztése miatt kitüntette őket az állam.

De még mielőtt a logikát keresné valaki a mondataimban, jelzem, azzal adós maradok: ezt a filmet elengedtem magamban, amikor a tehenek kezdték el narrálni a történéseket. Az IMDb úgy tudja – sőt, még a zsűri is ezt állította az indoklásában – hogy ez egy dokumentumfilm, aAmivel én vitáznék: csodálatosan fel van plánozva az egész, a beállítások gyönyörűek, ez az én szemeimnek játékfilm az egész – különben is, én még sosem találkoztam beszélő tehenekkel. A maga módján lenyűgöző a film (mert azért tényleg az), csak ne kelljen senkinek sem megmagyaráznia! Az biztos, hogy a pénz jó helyre ment, mert Miro Reo ötvenezer euró kölcsönt vett fel, hogy leforgasson egy olyan alkotást, amelyhez még csak hasonlót sem láttam soha. Na jó, hívjuk csak művészetnek.

A zsűri nagydíját a Bidad című iráni dráma kapta, amelynek hőse, Seti imádja a zenét és az éneklést, és arra vágyik, hogy hallják a hangját. De Iránban törvény tiltja, hogy a nők nyilvánosan fellépjenek, ezért a fiatal lány úgy dönt, rendszert bont. Az utca lesz a színpada, a véletlenül arra járók pedig a lelkes közönsége. Soheil Beiraghi rendező negyedik filmje független produkcióként – és ellentétben a fődíjassal – egyértelmű céllal készült. Beiraghi, hogy nyomatékosítsa az üzenetét, felállította a gála közönségét és tapsot kért az összes iráni nőnek.

A rendezői díjat megosztotta a zsűri litván Vytautas Katkus (The Visitor) és a francia Nathan Ambrosioni (Out of Love) között. A legjobb színésznő a norvég Pia Tjelta lett (Don’t Call Me Mama), a férfiak mezőnyében Àlex Brendemühl-t (When a River Becomes the SeaI ismerték el. Elismerő oklevelet kapott a cseh tinédzser, Kateřina Falbrová a Broken Voices főszerepéért. Fliegauf Bence Jimmy Jaguárja nem kapott díjat.