„Kiderült, az nem jó irány, hogy kungfu-film készül a márciusi ifjakról” – Exkluzív interjú Fliegauf Bencével

 A Jimmy Jaguár műfaját „konszenzusos agyfaszként” határozta meg. Mikor született meg ez az új zsáner?

Pontosítanék, nem én hívtam agyfasznak a filmet, hanem az egyik karakter mondja ezt Jimmy Jaguárra, illetve az általa kavart káoszra. Mondjuk, egyetértek vele. A műfaj itt egyébként egyszerű: áldokumentumfilm. Erre a legtöbb embernek felcsillan a szeme, és ahhoz képest, hogy milyen népszerű ez a műfaj, meglepően kevés készül belőle. Én már régóta szerettem volna csinálni egyet. Van egy démon, aki testeket keres, és bosszúbűncselekményeket végeztet el azokkal, akiket kiválaszt – ebből szerintem hátborzongató sorozatot lehet fejleszteni. Én most csináltam ebből az ötletből egy pilotot, azzal a szándékkal, hogy remélhetőleg önállóan is megállja a helyét. Ez egy no-budget film, sok-sok leállással, összesen két és fél éven át készült, a forgatás tényleg maga volt az agyfasz. A konszenzualitás meg arra vonatkozik, hogy ugye semmilyen ivarszervet nem jó senkire ráerőltetni. Nem is akarjuk. Take it or leave it.

Az nem ellentmondás, hogy egy áldokumentumfilmet általában nagyon pontosan szokás megírni?

A filmkészítő legnagyobb frusztrációja, hogy ha kitalál és leír valamit, akkor azt átlagosan négy év múlva tudja elkezdeni forgatni. Nem gondoltam, hogy most kibírnám a folyamatot: leülök, megírok egy forgatókönyvet és pályázunk vele, aztán négy év múlva vagy lesz film, vagy nem. Ehelyett azt gondoltam: mi van, ha nekiállunk teszteket forgatni, aztán meglátjuk, mit hoznak elő ezek az energiák? Ez a város tele van vibrálóan tehetséges emberrel, akik alkotni szeretnének. Ezeket az energiákat csatornáztuk bele ebbe a kísérletbe, amit Jimmy Jaguárnak neveztünk el. A sok frusztráció ellenére mi imádtunk szabadon, felfedezve filmet csinálni. Ha még fizetést is kapnánk érte, akkor akár csodálatos is lenne ez az egész. Ha visszatérne a normatív rendszer, akkor mi rendben is lennénk. Ez régen úgy működött, hogy aki százezres nézőszámot produkált, vagy komoly fesztiválra kijutott, az a következő filmjére automatikusan kapott egy reális, kezdő pénzt, amivel elkezdhette a következő produkciót felépíteni. Mi a második no-budget filmet készítjük zsinórban, ami A-kategóriás fesztiválon köt ki, a legutóbbit Berlinben díjazták is. Szerintem van bennünk fantázia.

A tény, hogy számos alkotó egy ideje nem kap állami támogatást, átformálta a magyar filmet? A független alkotásokat jellemző pénztelenség megváltoztatta önt, mint alkotót?

Nekem ez ismerős helyzet, a legtöbb filmem – a Womb kivételével – kis költségvetéssel készült. A Rengeteg-filmek „ingyen” készültek, a Tejút (Locarno, Arany Leopárd) is még egy kis költségvetésnek is csak a töredékéből. A Velencei Biennálén van egy modell, ami szerintem példaértékű, egyfajta mentőöv a kísérleti filmnek. Úgy működik, hogy az első- és második filmesek számára megpályázható egy mikrobüdzsé, amiből a nyertes elkészíthet egy egész estés filmet. Bárcsak első filmes lennék! Visszatérve a kérdés elejéhez: a magyar filmtörténet most valóban két szálon zajlik. Az egyik a Nemzeti Filmintézet (NFI) nagyszabású kísérlete, a másik a függetleneké, akik továbbviszik azt a magyar filmet, amit mindannyian ismerünk. A filmtörténészeknek ez nagyon izgalmas korszak lesz, amikor meg kell fejteniük majd, hogy mi történt ebben az egy-másfél évtizedben. Én örülök, hogy a függetlenek közé tartozom, különösen, hogy a Rengeteg – mindenhol látták, ha jól tudom – az egyik első ilyen volt ebben a hullámban.

Mi a Nemzeti Filmintézet kísérlete?

A kísérlet tárgya, hogy lehet-e valódi művészeti teljesítményt létrehozni keresztény-konzervatív értékrend alapján. Az kiderült, hogy az nem jó irány, hogy kungfu-film készül a márciusi ifjakról. A Hunyadi-sorozat viszont igazi, világszínvonalú, professzionális teljesítmény, ott az igazi kérdés az ár-érték arány. Bonyolult kérdés ez, mert én egyetértek azzal, hogy szükség van hősies, történelmi filmekre – ha sikerül egy ilyen művet létrehozni, az ventilálja a kollektív emlékezetet. Mi lett volna, ha ezt az óriási büdzsét (alsó hangon 15 milliárd forint) arra költik, hogy készítenek mondjuk tíz hasonló színvonalon megmunkált, konzervatív értékeket képviselő filmet? Ott van például A gyertyák csonkig égnek, ami egy kiválóan megírt, polgári világhoz kötődő regény – nem lehetne egy igényes filmadaptációt készíteni belőle, ami egy vörös szőnyeges fesztiválon köt ki? Vagy mondjuk a második magyar hadsereg tragikus megsemmisüléséről? Vagy egy pátosz nélküli, mai felfogású film ’56-ról? Mondjuk olyan hitelességgel, ahogy Moharos Attila tette a Szolgának születve című katartikus filmjében? Vagy itt van Sztehlo Gábor evangélikus lelkész – én őt igazi hősnek tartom, szerintem azonnal filmet kellene forgatni róla. Nem lenne jó megkérdezni Mátyássy Áront, Pálfi Györgyöt, hogy nincs-e kedve gondolkodni a témán? Nyilván könnyű leadni a rendelést, és várni a csodát – tisztában vagyok vele, hogy a kérdés komplikált. Éveken át zajlott a vita arról, hogy miért csak liberális alkotók kapnak pénzt, liberális projektekre. Ez a helyzet most megváltozott. Én mint néző, és mint állampolgár várom a hiteles történelmi filmeket. Ha a trailerben nem kungfuznak, és nem dagályos zenére lengetik a magyar zászlót, én máris rohanni fogok a moziba. És szerintem nem leszek egyedül a nézőtéren.

Hallottam olyan NFI-s véleményt, hogy a független vonalat ők hozták létre azzal, hogy nem támogattak alkotókat, akik aztán kevés pénzből kreatív műveket hoztak létre. Egyszóval, a kevés pénz volt az ösztönzés.

Szép gondolat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez tudatos koncepció volt… Ha a rezsinket is ki tudnánk fizetni, és olykor megengedhetnénk magunknak, hogy beüljünk egy kávéra valahova, akkor nekem nem is lenne bajom ezzel. Én egyébként most nagyon jó helyzetben vagyok, mert ha minden jól megy, nemsokára gyártási fázisba kerül a Csontláz című filmem. Az NFI évek óta támogatja ezt a projektet, a háború miatt elhúzódott a koprodukciós folyamat, de most úgy tűnik, végre megvalósul. Eddig semmilyen kontrollt, beleszólást, cenzúrát nem tapasztaltam.

A Jimmy Jaguárt végül miből tudták leforgatni?

Főleg kapcsolati tőkéből. Kialakult egy csoport körülöttem, egymás között Fliegauf-cirkusznak hívjuk. Vannak cégek, mint például Rajna Gábor Vantage Rentalja, vagy mondjuk a Juhász András által vezetett Kraft Rental, akik úgy gondolkodnak, hogy ha a lámpák, kamerák, mikrofonok ott vannak a raktárak polcain, mert az amerikai produkciók éppen nem használják őket, akkor ők egyszerűen odaadják ezeket, hogy ezzel értékes művészeti alkotásokhoz asszisztáljanak. Ez a Focus Fox utómunka stúdióra is igaz – Ferenczy Gábor szerint, ha a nagy keverőben éppen nem kevernek, akkor mi jöhetünk. Persze ehhez nyilván az kell, hogy higgyenek a műben, és az alkotóban. Én nem szívességeket kérek, hanem ajánlatokat teszek – olyan ajánlatokat, amiket fordított esetben én elfogadnék. Mondjuk ha lenne a Balatonon egy villám, és egy olyan rendező kérné kölcsön, akinek még csak nem is kell, hogy szeressem a filmjeit, de fontos, és értéket teremt, és éppen üresen áll – akkor odaadnám neki. Ez a film a közösségi média segítségével született meg, sokszor csak kiírtam, hogy mire van szükségünk, és az ismerőseim megosztották a posztokat. Persze vannak elemi szabályok. Ha kapunk egy lakást, egy autót, egy ruhát – akkor azt kizárólag jobb állapotban adjuk vissza, mint ahogy megkaptuk. Sepregetünk, mosunk, tankolunk – igyekszünk nem visszaélni a bizalommal.

A „Dzsé” által megszállt emberek a film elején egy szerb háborús bűnöst lepleznek le, a másik nagy fogás – és ennyit talán elárulhatunk – már igencsak utal a mai közbeszédre és társadalmi állapotokra. Az az üzenet, hogy a bűnösök köztünk élnek?

Igen. És tényleg remeg valami az országban. A közélet ma már nem egy befagyott tó, hanem viharos tenger. Ez a vihar felforgat most mindent. A Jimmy Jaguár eleinte önfeledt szerzői játszadozás a thriller elemekkel és a true crime műfajjal, de a film végére erősen és konkrétan reagálunk a magyar viszonyokra. Nem tehettünk mást, ki kellett sülnie ennek a feszültségnek. Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne spoilerezzem a filmet, de annyit elmondhatok, hogy ijesztő szinkronicitások történtek. Major Eriknek – akit zseniális színésznek tartok – írtam egy monológot, amelyben egy nevelőintézeti bántalmazásról beszél. Ez volt októberben, le is forgattuk, aztán februárban – ismert okokból – lemondott a köztársasági elnök. Dermesztő. Egyébként hasonló látnoki helyzet alakult ki a Rengeteg 2-ben, ahol Kizlinger Lillával és Vajdai Vilmossal leforgatott jelenet arról szólt, hogy egy lány gördeszkázás közben beüti a fejét, és látnok lesz. Az volt a víziója, hogy jön egy fertőzés, kirobban egy világjárvány, és az emberiség a pusztulás szélére kerül. Ezt az első Covid-fertőzés előtt három hónappal forgattuk. Újra kellett forgatni a jelenetet, a megváltozott tartalom talán ismert, Lilla ezzel a jelenettel nyert Berlinben.

Igen, a Rengeteg 2. nagy felfedezettje volt Kizlinger Lilla, aki a Jimmy Jaguárban is szerepel. A két film között sok magyar filmben láttuk őt, nagyon hasonló szerepekben. Mit gondol a karrierjéről?

Ez azért bonyolult kérdés, mert Lilla tulajdonképpen rendező – láttam több vizsgafilmjét, amelyek remekek –, de színészként egyelőre elementárisabb erővel fejezi ki magát. Persze nagyon fiatal, ez még változhat bármilyen irányban. Az biztos, hogy Lilla sokoldalú tehetség, lakik benne színésznő is. Az, hogy mi lesz ezzel a karrierrel, azon fog múlni, hogy tud-e mást is játszani, mint eddig. Bár azért én Monori Lilitől sem láttam széles palettát, és mégis az egyik legfontosabb magyar színésznő. Meglátjuk, mi lesz Lillával. Ő nagyon erős, de ugyanannyira törékeny személyiség. Túlélte a sikert – és tapasztalatból mondom, hogy azt sokkal nehezebb túlélni, mint a bukást.

Említette a Wombot, mint nagy költségvetésű, angol nyelvű filmjét, ami után visszatért a magyar világba, igaz, a Csak a széllel, ami a legnagyobb sikere volt eddig.

Engem a víziók mozgatnak. Sokszor megvadulnak, és úgy érzem, hogy átveszik felettem az irányítást – végül is ilyen emberekről szól a Jimmy Jaguár. Nem könnyű így karriert tervezni, egyre többször írják a nevem mellé: mercurian director. Viszont ha már van egy projekt, ha tényleg elkezd működni, akkor nagyon erősen megragadom a gyeplőt, és nem engedem el egészen a végéig – mondjuk a fesztiválkópiáig. Ez eddig talán mindig sikerült. Most, ha minden igaz, akkor nagy utazás kezdődik a Csontlázzal – szándékaim szerint ez egy kimért, megtervezett film lesz. Zsigereimben érzem, hogy rám fér egy ilyen szakmai nyugalom, finanszírozott, professzionális légkör. Az NFI-ben a következő hetekben fognak dönteni róla, hogy tényleg gyártási szakaszba kerül-e ez a film. Elképzelhető, mekkora az izgatottság a Fliegauf-cirkuszban. Remegnek a ketrecek.

Infó: Jimmy Jaguár. A világpremier a 59. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon volt, magyarországi mozibemutató: 2025. szeptember 11.