Aki ismeri a hegy esetét Mohameddel, tudja, miért tértünk be szerda este a Müpába. Mivel nehézkesebb eljutni a brazil zene Mekkájába, inkább meghallgattuk a távoli „hittérítőt”, ha már erre jár. A messziről jött vándort megelőzte világjáró turnéjának jó híre, hiszen Eliane Elias épp Európában népszerűsíti a tavaly megjelent lemeze, a Time and Again izgalmas zenei anyagát.
Exkluzív „brazilasztalos” zenei különlegességeket szervíroztak, a tálra kerültek a spanish tinge finomságai, némi fanyar portuguese fadóval, a ritmusszekció jóvoltából pedig finomra hangolt cubop a’la habanérát szolgáltak fel. Elias, a latin jazz jószolgálati nagykövete könnyed természetességgel kalauzolt stílusok és műfajok között.
A „kottahű másolat elkészítése” helyett, ami a klasszikus zenészek örök ambíciója, bátran eltér a „recepttől”, a brazil jazzreneszánsz vanguardistája újraértelmezte a dalokat a fülünk hallatára.
Elvégre pályája kezdetén Antonio Carlos Jobim műhelyében pallérozódott, később a brazil mester életművének értő tolmácsolójává vált – a Plays Jobim és a Sings Jobim ma is remekül szól. New York-ba költözése után a 80-as években megmártózott a fúziós fősodorban a Steps Ahead tagjaként, mára pedig jelképesen visszatért az Amazonashoz. Elleshető tőle, milyen arányban kell a szambát és a bossa novát hozzáadni, hogy a lepárlóban palackozott jazz unikális legyen. A Falo Do Amor olyan frappáns illusztráció volt erre a Candid kiadónál megjelent harmadik lemezről, hogy hajlamosak lettünk elhinni, hogy ez nekünk is menne – ha nem emlékeznénk a zeneiskolai skálázásokra –, vagy nem láttuk volna a Whiplash-t. Mert a könnyedség látszata mögött mindig brutálisan kemény munka áll. Elias a titkos delikáteszt prezentálta a lemez másik tétele, az izgalmasan újragondolt At First Sight interpretálásakor is. „Én mindig jazzt játszom”, mondhatta volna az Armstrong-anekdota legendás mondatát idézve, mikor Satchmo elunta a hol hot-ot, hol swinget, hol meg coolt emlegető kategorizálást.
Arra azért kíváncsi leszek, hogy vágják majd össze a koncertről készült felvételt, bent maradnak-e a hangosítás meglepő intermezzoi. A gitárost, Leandro Pellegrinot, aki a kiváló bossa nova akadémián végzett, az elején hallani nem lehetett, csak az ujjrendeket ismerők tudták, mit játszik. Nagyjából Ary Barroso 39-ben komponált az Aquarela do Brasil-ja környékén (ami „Brazil”-ként minden latin jazzt játszó repertoárján kötelező standard, és a világon a legtöbbször feldolgozott dalok toplistáján harmadik, közvetlenül Jobim és Moraes The Girl from Ipanemája mögött) szűnt meg a zongora fals „üveghangja” is, ami az elején hatástalanította a legfinomabb szólót is.
Pedig Elias játéka maga volt a hanyag elegancia, egy apró billentésében ott rejtőzött évtizedek rutinja.
Arthur Koestlert viszont ismerheti – szerinte a leghatásosabb „kínzás” kubai dobosokkal összezárni valakit egy éjszakára – aki a nézők szemébe vakító fényszórókat állított a színpad hátterébe, de mivel minden bűnünket bevallottuk, idővel abbahagyták. De „kóstolni” jöttünk mi, meg dicsérni, hiszen ünnepnapon minden jazz-gourmet tányérjára kerül brazil fogás, melynek fontos adaléka a speciális „nézőpont”, ahogy csak egy indigena, egy őslakos láthatja a világot. A dalok szövegei évszázados tapasztalatokat közvetítenek, őseik apályt és dagályt ismerő hajós rutinját, akik tragédiát és eufóriát megélve tudják, hogy a fiatalság, a szépség és a siker csak pillanatnyi ajándék az életben. Ha a portugál szóképek elegendők lennének a brazil feeling és mentalitás emócióinak és melankóliájának közvetítéséhez, ez a zene sosem születik meg. Meglátjuk, bent hagyják-e a felvételben, ahogy leálltak egy szám közben, ami ritkaság, mert a samba and dance tematikát a vonóval és pizzicatóban is megbízható bőgős, Marc Johnson (aki amúgy Elias férje, és több dal társszerzője) illusztrálni próbálta, aminek nagy röhögés lett a vége. Eliane kárpótlásul bevallotta, hogy előzőleg Koppenhágában léptek fel, és a híresen hűvös és introvertált brazilok napokig nem tudtak aludni a dánok hangoskodása miatt, ez ment a koncentráció rovására. A felszolgálásra azonban nem lehetett panaszunk, erről a groove latinos lüktetését ezernyi töredékben prezentáló tűpontos Mauricio Zottarelli akár egyetlen pergődobon is gondoskodott. Épp így szól Rió tengerparti bárjainak teraszán a samba iskolák növendékeinek muzsikája, akiknél jobban a brazil jazz szókincsét és grammatikáját senki nem ismeri. De a quartet latin specialistákból állt, akik ott voltak a Studio Dissensóban São Paulo-ban és az Em Casában Rióban a CD felvételekor is. Manhattanben a Sear Soundban pedig már elegendő volt Eliane jelenléte a hangmérnök mellett. Lehet, hogy őt is magukkal kellett volna hozni? Rendhagyó módon a legpazarabb ráadást már a koncert közben eljátszották, a Desafinado jó 10 perces remeklése mindent vitt. A hangoskönyv zenei akvarelljeit végiglapozva egyetérthetünk a neves „szakíró” Leibniz axiómájával – a létező zenei világok legjobbika a brazil jazz nélkül elképzelhetetlen.
Infó: Eliane Elias koncertje. Közreműködők: Marc Johnson - bőgő, Leandro Pellegrino - gitár, Mauricio Zottarelli - dob. Július 9., Müpa.
