Alfred Hitchcock jut az eszembe amikor a Psycho előzetesének a keretein belül megkérte mindazokat, akik megnézik a filmet, hogy ne lőjék le a csattanót azok előtt, akik még nem mentek el rá a moziba. Kicsit hasonló a helyzet A Jimmy Jaguár esetében is – noha most Fliegauf Bence rendező nem kért ilyet – mivel van egy fedősztorink és természetesen egy óriási csattanó a végén, mely az addig a valóságot lazán kezelő cselekmény az aktuális közélet szintjére is betekint. Hogy pontosan hogyan, egyelőre feledje homály, melyből egyébként egész sok van a filmben a vizuális megvalósítás szintjén is.
De miről is van szó, mi a fedősztori Fliegauf művébe? Ezt a kérdést lehet formailag és dramaturgiailag is érzelmezni. Előbbi a műfajokkal való játékban manifesztálódik.
Az egész olyan, mintha egy áldokumentumfilmet látnánk. Ennek a műfajnak a legpopulárisabb darabja természetesen az Ideglelés, mely maga volt a nagybetűs átverés, de 1999-ben ez nagy találmány és világsiker volt.
A Jimmy Jaguárban is megvannak e műnek a nyomai, de Fliegauf figyelembe vette a streamerek által behozott reality stílust is egyben, ehhez hozzárakott egy kicsi a kikacsintós werk stílusból, látszik, hogy szereti az oknyomozós alkotásokat – igaz, sohasem megfeledkezve saját szerzői filmes atmoszféráiról. Maga a rendező konszenzusos agymosásnak nevezi az alkotását.
A Screen Internationalnak adott interjúja szerint a rendező egy dokumentumfilm forgatása közben kapott ihletet a sajátos fikciós filmhez. A forgatás során történt furcsa események – köztük egy pszichoterápiás önismereti ülés és egy latin-amerikai utazás – után meggyőzte szoros kötelékű csapatát, hogy egy bosszúra esküdt démon története lenne a legjobb megoldás, hogy mindazt összefogja, amit elképzelt, ezzel egyúttal elvetve a korábbi dokumentumfilm ötletét.
De miről is van szó (természetesen spiolerek nélkül)? A sztori kiindulópontja: Balfi Marci (Peer Krisztián) és társa, akik előtte sosem találkoztak, Tojás (Major Erik) „önkívületi” állapotban megkötöznek egy idős férfit, és egy csónakba fektetve leengedik a Tiszán. Később kiderül az áldozatról, hogy szerb háborús bűnös, szóval egy nagyon gonoszt embert juttattak el az igazságszolgáltatás elé. Léna, az oknyomozó riporter (dokumentumfilmes) elkezd nyomozni az ügyben, ami „elég para”, hiszen mindkét férfi azt álltja, hogy bizonyos „J”, magyarul Dzsé nevű démon megszállása alatt voltak – vannak. Az esetbe beletört a rendőrség bicskája, de Léna próbálja megfejteni az egészet, miközben egy nagyobb szekta látszik körvonalazódni. És persze a nagy kérdés: ki lesz az, akit Dzsé majd következőnek leleplez a világ nyilvánossága előtt? Amivel Fliegauf próbára teszi a nézőt, hogy nem segít, nem adagolja kiskanállal az információkat, mint egy amerikai zsánerfilmes, világot teremt, melyben tulajdonképpen minden megfejtés ott van, kérdés meglátjuk a film nézése közben a lényeget, vagy hagyjuk magunknak, hogy a nem kicsit rendhagyó stílus elidegenítsen minket a műalkotástól? Az alkotó oldal szerint ez a dilemma abból adódik, hogy intellektualizálni szeretnénk a látottakat vagy inkább érezni azt?
Ezen a ponton meg jön az újabb meglepetés: a Jimmy Jaguárt tulajdonképpen egy sorozatnak képzeli el Fliegauf Bence, melynek a most bemutatott epizódja egyfajta felvezetés.
A művet csak úgy tesztből küldte el a Mozinet forgalmazó cégnek, akik láttak fantáziát a mozis premierben, illetve az a tény, hogy Karlovy Vary-ban versenybe került a mű, bizonyítja, ezek önálló alkotásként is értelmezhetőek lesznek majd.
Nem csak Fliegauf körül forgott a cseh fürdőváros fesztiválozó közönsége, hiszen néhány szerencsés kiválasztottnak, afféle féltitkos vetítésen, világelsőként mutatták be Agnieszka Holland most készülő, Franz című művének az előzetesét. A látványos, német-lengyel cseh koprodukció kapcsán Mike Downey producer elmondta, hogy ez egy igazi kulturális együttműködés volt, nem kötelező koprodukció. Az előzetes után Agnieszka Holland azzal kezdte, hogy mennyire utálja az előzeteseket, mert az jut eszébe ezeket látva, hogy amit ő két órában mondott el, azt két percben is meg lehet oldani.
A mű rendezői koncepciója kapcsán Holland gyönyörűséges választ adott, amit azzal kezdett, Franz Kafkát ő tiniként olvasta, ugyanis ő tizennégy és húszéves kora között számított értelmiséginek, ugyanis meglátása szerint a filmrendezés rombolja az intelligenciát, minden egyes rendezés gyengébbé teszi a lelket és az agyat. Ehhez hozzákapcsolta, hogy míg Lengyelországban idejekorán kiadták Kafka műveit, és amikor eljött Csehszlovákiába tanulni, senki sem ismerte azokat, mivel csak az 1960-es évek közepén kezdték el kiadni azokat, mert addig be voltak tiltva. Hangsúlyozta: a nyolcvanas évektől kezdve viszont Kafka egyre nagyobb popkulturális ikon és jelenség lett itt, ma már minden második turisztikai szuvenír a csehországi születésű német zsidó íróhoz kapcsolódik. „De vajon tudjuk, hogy ki az igazi Kafka a felszínen túl? Erre keressük a választ” – húzta alá Agnieszka Holland, aki még annyit elárult, hogy nem klasszikus életrajzimű készül, hanem sokkal inkább egy absztrakt kaland, amit majd szeptemberben mindenki láthat. Ebbe nem tudom azt nem belehallani, hogy akkor egy esetleges velencei filmfesztiválon megtartott világpremiert hintett most Holland?
A versenyprogram eddigi leghangosabb sikere az Ondrej Provaznik rendezte Broken Voices.
A cseh-szlovák koprodukcióban készült dráma egy tizenévesekből álló lánykórus életét mutatja be, melyet a karizmatikus Vit Macha vezet. A tizenhárom éves Karolina, aki egy igen érzékeny és introvertált személyiség, lehetőséget kap, hogy egy kiesett lány miatt részt vegyen az amerikai turnéra felkészítő táborban. Miközben minden ideálisnak tűnik, egyre nagyobb a feszültség a kóristák és a karmester körül és az ember érzi, hogy valami nem teljesen normális ebben a közegben. A sejtésből pedig a végén tények lesznek: a Broken Voices egy konvencionális, de tehetséggel elkészített darab.
