Renate Reinsve: Egy szuper­hős­filmet nem vállalnék el, mert röhögőgörcsöt kapnék a párbeszédek közben

Finoman szólva sikeres és elfoglalt mostanában.

De ez az én hibám, vállalom. A világ legrosszabb embere berobbanása után egyszerre minden honnan érkeztek a komolyabbnál komolyabb ajánlatok és én nagyon nehezen tudok nemet mondani olyanra, amit nagyon érdekesnek tartok. Mindemellett hogyan mondtam volna nemet olyan felkérésekre, melyben olyan színészekkel játszhattam együtt, mint Gael Garcia Bernal vagy Jake Gyllenhaal. De jó érzi, túlválllaltam magam, így izgulni sem volt időm semmin. Ahhoz képest valóban nagy változás ez, hogy A világ legrosszabb embere előtt azon gondolkodtam, hogy felhagyok a színészettel.

Rosszul tette volna, mert az elmúlt években valami rejtélyes dolgok történnek Norvégiában.

Ez nagyon jól hangzik, de pontosan mire gondol?

A filmekre. A már említett A világ legrosszabb embere Joachim Triertől, a Szerethető Lilja Ingolfsdottirtól vagy Halfdan Ullmann Tøndel rendezte Armand – ebben is ön a főszereplő – és akkor nem is beszélve Dag Johan Haugerud Szex-trilógiájáról. Ezek a művek végig nyerték a világ fesztiváljait ezzel átdefiniálva a skandináv mozit: most már nem csak a „dánok és a többiek” a szlogen, a norvégok ellopták a showt.

Ez azért jó kérdés, mert Norvégia elképesztő hosszú időn keresztül át Dániának és Svédországnak volt alárendelve, csak mintegy száz éve vagyunk önálló ország. És azt hiszem, hogy ez a fajta önbecsüléshiány, ami korábban kialakult sokáig velünk maradt kulturális szinten. Megpróbáltunk más filmes nemzeteket másolni, például Amerikát, de túl kevés pénzzel, és féltünk személyes történeteket elmesélni, vagy a saját módszereink szerint alkotni. De úgy érzem, és büszkén vállalom, hogy a modern norvég filmművészet alapjait Joachim és én meg őt segítve közösen tettük le. Ő már több mint húsz éve dolgozik ezen, hogy saját történeteit mesélje el, A Szerzők, az Oslo, augusztus 31. is nemzetközileg elismert művek. Úgyhogy azt hiszem, az emberek egy kicsit kíváncsibbak lettek a norvég lélekre, és a pénzt delegáló emberek is egy kicsit eltolódtak a személyes történetek és a filmkészítés progresszívebb módszerei felé. Az elmúlt öt évben a mecénások sokkal magabiztosabbak lettek, és most már a támogatók is büszkék arra, hogy részesei lehetnek ennek, hiszen a norvég filmművészetben, a felsorolásából is kiderülve, mostanában annyi érdekes dolog történik. Illetve, ha már szóba hozta az Armandot, nagyon hosszú időbe telt, mire pénzt kaptunk a filmre, de Halfdan is nagyon bátor volt, és nem a norvég mozi megszokott struktúrájában gondolkodott, hanem valóban új felfogással és a határok feszegetésével állt elő.

Korábban azt mondta, ez volt élete eddigi legnehezebb színészi feladata.

Hát igen, például, amikor Halfdan azt kérte tőlem, hogy hét percen keresztült nevessek – egy borzasztóan intenzív drámában. Olyanok voltunk, mint két kutya, egymást spanoltuk a közös játékban. Sok éven át versenyúszó voltam, nem nevezném magam sportolónak, de csak azért hozom szóba, hogy érthetőbb képet fessek fessek magamról, hogy miért akar az ember jobbá válni és feszegetni a határait. És ez a film a pont határok feszegetéséről szól. Nekem az olyan színésznők a példaképeim, mint Isabelle Huppert, Nicole Kidman vagy Charlotte Gainsburgh, akik úgy működnek a vásznon, hogy nem tudja az ember levenni róluk a szemét. A régi mentalitás, ami a versenyeken való szereplésből ered előrobban amikor színészkedni kezdek, és megpróbálom feszegetni a saját határaimat, és megnézni, hogy el tudok-e jutni valahova, ami számomra lehetetlennek tűnt addig. Kilencéves korom óta dolgozom a színházban, és volt egy nagyon szigorú analitikus színházi tanárom, aki megtanított arra, hogyan kell felépíteni egy karaktert az elemzésből kiindulva, és hogyan kell gyakorolni a fantáziát, hogy a tested ne tudja megkülönböztetni, hogy mikor valós és mikor nem valós, mert annyira erős a karakter logikája. És minél több részletet teszel bele, annál erősebb lesz az a fajta őszinteség az adott pillanatban.

Kicsit visszatérve A világ legrosszabb emberére: ha jól tudom Joachim Trier a címszerepet kifejezetten önnek írta.

De tulajdonképpen ez sem volt könnyű meló, hiszen jól ismer, tudok veszélyes lenni! Az egész életemet megváltoztatta szakmailag. Főleg, hogy egy olyan karaktert írtak, aki bizonyos szempontból annyira hasonlít rám, hogy az már ijesztő. Színházi színészként gyakran olyan karaktereket kell alakítonom, hogy fel kell tennem a kérdést. mennyire tudok eltávolodni önmagamtól? Nagyon természetellenes és nagyon ijesztő volt magamhoz közel lenni, különösen, hogy a világ legrosszabb emberéről van szó. Aztán ugyanakkor szembesülnöm kellett azzal, hogy a közönség mennyire szerette ezt a figurát. Nézze, voltam már korábban terápián, de ez a film volt a legenergizálóbb esemény, ami az életemben történt velem. És persze. mondom, a szerencse, Joachim Trier olyan dolgokat is felidézett bennem, amikről fogalmam sem volt, hogy megvannak bennem. A közönségtalálkozók meg maguk voltak a téboly: a rajongók fele azzal jött oda hozzám, hogy miattam váltak el végre, a másik fele, hogy miattam házasodtak végül össze.

A közös munka újabb nagy állomása az idén Cannes-ban versenyző Sentimental Value (Érzelmi érték). Erről mit lehet tudni?

Novemberben végén fejeztük be a forgatást. Fogalmazhatunk úgy, hogy tovább meséljük az emberi természet állapotait. Julie, A világ legrosszabb emberében azért küzdött, hogy rájöjjön, mit akar kezdeni az életével, és kit válasszon párként az életében. Nora az új filmben valójában nagyon nehezen birkózik meg az élettel, a kapcsolataival. És arról is szól, hogy egy apa és a lánya mennyire  nem tud kapcsolatot teremteni. Bizonyos értelemben csodálják egymást, de nem találják a módját, hogy beszéljenek egymással, vagy kommunikáljanak. A film tehát megpróbálja megtalálni a módját, hogy erről beszéljen, és arról, hogy az életünkben lévő kapcsolatok és a rokonaink élete a múltban miként befolyásolja közvetlenül az életünket. Szóval ez egyfajta sokkal nagyobb dolog. Arról szól, hogyan létezünk együtt.

Kemény lehetett. Egyáltalán hogyan lehet télen Norvégiában ilyenkor filmet forgatni?

Tudom, hogy Norvégia a világ egyik legantiszociálisabb országa, Szaúd-Arábiával és Dél-Koreával együtt, nagyon-nagyon szigorú a társadalmi normákhoz. Nehéz ezt érzékelni, ha te magad is benne vagy egy ilyen társadalomban. De, amikor utazom, érzem, hogy például most Olaszországban dolgozom, és ott sokkal szabadabb a társadalom. De természetesen más-más módon vannak korlátozások. Németország és Berlin pedig olyan, mintha nagyon szabad lenne, de nagyon szűk az út, amit bejárhatsz, ez sok szorongást, melankóliát és depressziót is okoz. De egyben a világ egyik legboldogabb országa is állítólag Norvégia. Szóval azt hiszem, hogy ezek az ellentmondások együttesen most tényleg új történeteket hoznak létre, és ez az, amire ez a film épül, és valóban nagyon hosszú tél van, és mindenki depressziós lesz ezalatt. Nincs más megoldás. Igaza van, amúgy általában télen lehetetlen forgatni, mert annyira hideg és sötét van, hogy az embertelen. Lehetetlen tervezni amikor két órát van nappal, így azért bőven vettünk jelenteket ősszel is. Szóval tavasszal és ősszel, ilyenkor forgatjuk a filmeket, és ilyenkor boldogok vagyunk, de még mindig ott van bennünk, a lelkünk mélyén, a melankólia.

Úgy látom, Hollywoodban is megtalálja a helyét.

Próbálkozom, de egyelőre vegyes tapasztalataim vannak. Az Ártatlanságra ítélve című sorozatban – mely egy stúdió produkció – nem igazán tudtam úgy játszani, ahogy megszoktam, mert ott a színész nem a rendező vízióját valósítja meg, hanem csak kellék. Nem szeretik a „nyers” színészeket, sokkal inkább az az elvásárlás, hogy az érzelmeket eljátszd és nehogy megéld azokat. Én meg irtó rossz vagyok, ha technikából próbálok megoldani valamit. Szerencsére erre rájöttek és szabad kezet adtak. De mondjuk egy szuperhős filmet nem vállalnék el, mert röhögőgörcsöt kapnék a dialógusok közben. Maximum egy néma úszót játszanék el új stúdió filmben. Ami az A Different Mant illeti, Aaron Schimberg mozija viszont egy indie produkció volt, ami ott nagyon ritka és ez hasonló volt, mintha csak otthon forgattam volna. Efféle felkérés bármikor jöhet és remélem Amerikában egyre többet gondolkodnak majd úgy, hogy egy norvég színésznő mennyire univerzális lehet ott is.