Egy újabb színfolt az évek óta maximumon pörgő norvég filmművészetben – röviden így lehet jellemezni a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerda este bemutatkozó Don’t Call Me Mama (Ne hívj mamának) című versenyművet. Az elsőfilmes norvég Nina Knag drámájának középpontjában Eva (Pia Tjelta), a népszerű irodalom-tanárnő áll, aki egy meg nem nevezett város polgármester felesége. Annak ellenére, hogy a férje megcsalta, Eva továbbra is támogatni kívánja a választási kampányát, ezért önkéntesként kezd el dolgozni egy helyi menekülteknek szóló központban. Itt ismeri meg a tizennyolc éves menekült Amirt, akinek a költői tehetsége egyszerűen elvarázsolja, ám minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál kevésbé tudja irányítani a helyzetet és a vágyait, és mint egy jó korai Ibsen drámában, igen gyorsan az élethazugságok spiráljában találja magát. A tiltott szerelemről és a norvég társadalom álszentségéről szóló mesében Knag erkölcsi purgatóriumnak veti alá főszereplőit, miközben provokatív módon feltárja, hogyan álcázhatja magát a képmutatás és a nagylelkűség párosa.
Korábban egy drámasorozaton dolgoztam íróként amely egy afgán fiú és egy norvég lány tizenéves szerelméről szólt, ám a fiút egyszer csak Norvégiából ki akarják toloncolni. Sokat kutattam a bevándorlás, és ezen belül a fiatal kiszolgáltatott férfiak témájában – válaszolta lapunknak Nina Knag arra a kérdésre, hogy mi volt előbb: a migrációs tematika, a társadalmi kommentár vagy a rendhagyó szerelmi történet. A rendező később rátalált néhány újságcikkre érett norvég nőkről, akik ezeknek a fiatal férfiaknak segítenek. Norvég menekülttáborokban személyesen is találkozott sok fiatal férfival és ezekkel a nőkkel, és soha nem gondolta volna, hogy ebben a közegben szexuális kapcsolatok is lehetnek.
Amikor olvastam arról, hogy ez egy probléma a norvég menekülttáborokban, először megdöbbentem. Ez keltette fel az érdeklődésemet, de leginkább arra voltam kíváncsi, hogy kik ezek a nők. A hatalmi egyensúly alapvető témája izgatott: az érett női karakter, aki hatalmat gyakorol egy fiatal, kiszolgáltatott férfi felett. Úgy gondoltam, hogy ezt még nem láttuk sokszor a moziban. Sok ilyen esetet láttunk már és sokat beszéltünk a MeToo-mozgalomról, de szinte mindig a férfiak szemszögéből – érvelt a rendező, hangsúlyozva: mindig az emberi szemszög a legfontosabb, ugyanakkor szeretné kívülről nézni a norvég társadalmat, és fontos témákra is fókuszálni.
Számára mindig a kiváltságos norvég élet kontrasztja a fontos. Ahogy fogalmaz, ők szerencsések, hogy Norvégiában születtek, de más szempontját is figyelembe kell venni, és - ha van miért - kontrasztba kell állítani a világgal.
Nagyon fontos témákat érint a film, ez volt az első dolog, amit Ninának írtam – tette hozzá már a főszereplő Pia Tjelta. A színésznő ezzel arra gondolt, hogy mit mond el történet a kiváltságosak társadalomról, a nagyobb jóba vetett hitünkről, ahogy fogalmaz, a „nagy miről” és az önmagukkal való szembesülésről. Tjelta szerint az is fontos, hogy mi az, ami egy nőnek megengedett a „fejlett” norvég társadalomban, valamint az, hogy hogyan értelmezhetőa vágy és a szégyen közötti egyensúly.
– Eva olyan karakter, akiben hatalmasak az ellentmondások. Szembesül azzal, ki az, akinek hitte magát, és talán azzal is, aki lenni szeretett volna. És amikor válságba kerül, kiderül, nem az lett, aki szeretett volna lenni. Nem jó ember, mert csak magát menti meg – tette hozzá a színésznő.
A Don’t Call Me Mama a norvég viszonyokra kihegyezett történet. Magyarországon persze nem fordulhat elő, hogy egy állami támogatású mű arról szóljon, hogy mi történne akkor, ha egy jómódú politikusfeleség befogadna egy szíriai menekültet. Éppen ez a különbség teszi érdekessé a kérdést: mit szólnának az alkotók ahhoz, ha valódi politikusok „felhasználnák” a filmjüket, például azzal érvelve: ez fog történni, ha liberális vagy és befogadsz egy idegent. – Számíthatunk rá, hogy ez meg fog történni. De úgy gondolom, hogy a film önmagában egyértelműen megmutatja, ki a győztes és ki a vesztes, anélkül hogy elárulnám a történet végét. Európában jelenleg a jobbra tolódás és a bevándorlás iránti szkepticizmus tendenciája figyelhető meg.
Az olyan szigorú bevándorlóellenes politikával rendelkező államoknak , mint Magyarország, illetve a lakóinak be kellene látniuk, hogy az embertelenségnek megvannak az áldozatai, akik megfizetik az értelmetlen és álszent ideológiát követők döntéseit
– érvelt Nina Knag.
Az idei versenyprogram egyik legjobban várt darabja a Rebuilding (Újjáépítés) című amerikai dráma, Max Walker-Silverman második rendezése, mely újfent Colorádóba visz el minket, a rendező szülőföldjére. Josh O’Connor alakítja a skót származású farmert, Dusty-t ,aki egy erdőtűz miatt elvesztette mindenét és egy FEMA táborban él. A mű nem tér ki ezen lakóhelyek kapcsán kialakult vitákra, melyek a szélsőjobbos erők szerint a modern gettók, sokkal inkább egy romanticizáló giccsről van szó, melyben Dusty rájön az élet értelmére, jelesül: nem minden a pénz. Nem gondoltam volna, hogy egy Sundance mozira valaha ezt komoly érvként fogom papírra vetni: A Rebuilding egy érdektelenségig feszített szerzői értekezés, mely végül felfedezi, hogy a víz folyékony.
