– Választották a dúla hivatást, vagy az találta meg önöket?
Dézsi Réka: – Én úgy lettem dúla, hogy szültem egy gyereket. Utána támadt egy hiányérzetem, nem éreztem magamat a folyamatban. Eldöntöttem, hogy én ezt megváltoztatom, és szülésznőként behozom Semmelweis hagyatékát a szülőszobára, de sajnos kiderült, hogy tűfóbiás vagyok. Aztán a neten láttam egy cikket, amit egy nő írt egy szüléskísérésről. Lenyűgözött, hogy nem vágott, nem hasított, mégis bent volt a szülőszobán, és támogatta az anyát. Ez volt az én fordulatom, épp 20 éve. Elmentem egy dúlaképzésre, ami sokat adott, de sok kérdéssel is mentem haza, mert azt éreztem, nekem nincs felelősségem megmondani az anyának, hogy mit csináljon. Addig keresgéltem, amíg Amerikában találtam egy olyan irányzatot, ahol a támogatás semleges irányból történik,
és nem az a cél, hogy az anya „jól” szüljön. Szüljön úgy, ahogyan ő szeretne, ehhez kapjon támogatást, jelenlétet, információt, és mindent, amire szüksége van.
Ezzel mentem tovább, nagyon hamar nagyon sok szüléskísérésem volt, komoly tapasztalatra tettem szert. Aztán az Egyesült Államokban kitanultam a tréneri szakmát, 2010 óta kilenc országban több mint 1500 dúlát oktattam. Azért lettem dúla, mert nem tudok más lenni. Mindegy, mit csinálok az életben, mindenhol támogatok, jelen vagyok, legyen az szülőszoba, vállalkozás, bármilyen közösség, kör, nekem ez a működésem.
Gara Mira: – Ami engem erre az útra hozott, az a két szülésem közti különbség volt. Illetve van Ausztráliában egy barátnőm, aki most lesz 80 éves. A négy gyerekéből az elsőt kórházban szülte, a következő hármat otthon, és amit mesélt erről, meghatározó volt számomra. Az első lányomat 1981-ben szültem, 24 évesen. Akkor azt éreztem, hogy teljesen magamra vagyok hagyva, nem volt jó. A második lányom 15 évvel később jött. Szülőszékben szültem, a vajúdás alatt végig sétáltam, az orvos jóformán a szőnyeg szélén asszisztált, és két-három órával később a bába kezébe megérkezett a baba, miközben a férjem hátulról tartott engem. Utána volt meghitt aranyóránk is, az egész felemelő, gyógyító, erőt adó élmény volt. Teltek az évek, én dolgoztam mint rendszerszervező. Közben meghalt 2003-ban a nagylányom, ott bennem sok minden elindult. Megéltem azt, mennyire fontos volt nekem, hogy odamehessek hozzá a kórházban és a kezemmel elköszönjek tőle. Elkezdtem keresni, mi az az érintés- vagy masszázstípus, ami nekem jó lenne, és 2012-ben rábukkantam a craniosacralis terápiára. Ez egy szelíd módszer, a maga gyengéd és be nem avatkozó érintésével, tág tértartásával. Akkor kiderült, hogy az ausztrál barátnőm férje biodinamikus craniosacralis terapeuta, 6-7 éven át jött a Kelet-Nyugat Egészségközpontba, 2-3 napos tanfolyamok keretében tanítani az alapokat. Azt is szerveztem, mert rá kellett jönnöm, hogy én az életben sok mindent szervezek, ezt teszem most az egyesületben is. Majd addig kerestem a neten, amíg megtaláltam az egyetlen magyar akkreditált biodinamikus craniosacralis terapeutát, Vianello Esztert. Vele és a svájci mentorával 2018-ban indult el a képzés. Már az ezt megelőző tanfolyamok alatt is fölkeltette az érdeklődésem a születés és a szülés támogatása. Innen már adódott, hogy elmenjek több dúlaképzésre, majd elvégeztem Réka gyermekágyas képzését is. Bár mindeközben elmentem nyugdíjba, mégis azt éreztem, hogy meg kell állnom, mert annyi mindent szeretnék még tanulni. Rá kellett döbbennem, hogy így 65 évesen az a rengeteg minden nem fog beleférni, ha mély tudást szeretnék szerezni. Ekkor visszamentem a forráshoz, feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is lettem dúla. És rájöttem, hogy én a babákat szeretném elsősorban támogatni, abban a bizonyos születés utáni 9 hónapban, amit külső méh időszaknak is hívnak, hogy minél jobban meg tudjanak érkezni a testükbe, a családjukba. Ebbe beletartozik a craniosacralis terápián kívül a szoptatás, mindenféle kommunikáció, hogy megértsük, hogy a baba mit szeretne kifejezni. Például ne mindig akarjuk abbahagyatni vele a sírását, ha ez nem valami szükségletből fakad, hanem csak egyszerűen szeretné elmesélni, hogy mit élt meg korábban, akár a méhen belüli fejlődés alatt.
– Miért jó az, hogyha egy nő úgy szül, ahogy neki a legjobb?
D. R.: – Mert a szülés kulcsélmény. A női szexualitás része, egy beavató kapu, a saját magunk démonaival és félelmeivel küzdünk meg, és mint Szent György, legyőzzük a sárkányt, ezáltal egy magasabb szintre tudunk lépni. Ha én úgy lépem meg a szintemet, ahogy nekem jó, az a saját fejlődésemet nagyban meghatározza a későbbiekben. Olyan erőforrás, amihez bármilyen krízishelyzetben, változásban, félelemben vissza tudok nyúlni, és azt integrálva tudok továbblépni.
– Az én két nagyobb gyerekem is a 2000-es évek elején született, akkor áramlott be hazánkba rengeteg felvilágosult és részben természeti tudás, az apás szülés, az alternatív szülőszoba, a bába- vagy dúlafogadás, a kismama-relaxáció, az illóolajok szerepe a szüléskísérésben, az anya-magzat kapcsolatanalízis. Aztán 15 évvel később ugyanabban a kórházban, ugyan másik orvosnál szültem a harmadikat, de azt láttam, mintha az ezredforduló óta a kórházi szemléletben nem történt volna előrehaladás.
D. R.: – Csak rosszabb lett. Az esetek nagy részében áldozati mintából megyünk bele a szülésbe, egy kiszolgáltatottságból. Mind a félelmek, mind az áldozati minta kifelé viszi a fókuszt, ezért nagyon fontos az, hogy segítsünk az anyának megérkezni a testébe, hogy belülről élje meg ezt a folyamatot, és ne jó kislány módjára figyeljen arra, hogy mit mondott doktor bácsi, a bába néni, és még a dúla néni is, hogyan kell neki működnie. Hanem egyszerűen azt mondja, hogy ácsi, ez a gyerek az én testemben van, én leszek az anyja, a felelősségét én vállalom, és ti vagytok a szolgáltató hálózat, aki az én utamat kíséri. Mindaddig, amíg a kismamák kívül keresik a támogatást, nem fogjuk tudni megváltoztatni a gyerekek érkezését, mert a kiszolgáltatottság fennmarad. Egyetlen módon tudjuk ezt megszüntetni: ha azt mondjuk az anyának, hogy te kerülj bele egy burokba, találd meg az erőforrásaidat, mert ezek mindig veled vannak. Senki nem veheti el tőled, és semmilyen körülmény nem tud abban megakadályozni, hogy te életet adj.
Ha a nőknek csak fele megtapasztalná, mit jelent az az erő, amiben bemerítkezhet a szülésénél, sok társadalmi probléma megszűnne, mert a felelősség megérne a társadalomban.
Nem az lenne, hogy te vagy a hibás azért, mert én rosszul érzem magam, hanem azt tudnám mondani, hogy jó, nézzem meg a saját felelősségemet, és ha én jól vagyok, akkor te az én környezetemben rákényszerülsz az önreflexióra, hogy te is jól legyél.
G. M.: – Ezzel maximálisan egyetértek. Például amikor most az Orgazmikus szülés könyvet olvasom, azt látom, hogy annyi tudás van ebben, és annyi számomra egyértelmű dolog, hogy ha ezt tudnák az anyák meg az orvosok, szülésznők, talán egy kicsit átformálnák a tanult dolgokat, jobban megérezhetnék, hogy mi történik az anyában és a babában a folyamat alatt. Ez pedig megnyithatná a szívüket és az elméjüket, együttérzőbbek lehetnének. Mert bekerülnek egy kórházi rutinba, egy protokollba, amivel menniük kell, de ha egy kicsit kinyitnánk a szemüket, és az egész élettani folyamatot át tudnánk nekik úgy adni, hogy megértsék, hogy mi ez, és ők mit csinálnak azzal, amikor szülesztenek, elindulhatna a szemléletbeli változás.
– Más egy női szülész, mint egy férfi szülészorvos?
D. R.: – Nem feltétlenül. Az orvosi oktatás eleve nem jól áll a szüléshez. Nyilván az orvosnak az a felelőssége, hogy akut helyzetet ellásson, életet mentsen. Egy szülés nem egy akut helyzet, az esetek többségében természetes élettani folyamat, mégsem úgy kezelik. Ha egy nő elvégez egy orvosképzést, akkor be kell állnia a férfiak világába. Vannak kivételek, de egy adrenalintól fűtött, domináns hierarchiában sok nő túlteljesít, kvázi rosszabbá válik azért, hogy a férfiak befogadják. Közben a szülés egy iszonyatos erőtér, ahol összeér az ég a földdel, hogy abba a présbe meg tudjon érkezni a kisbaba. Úgy ott lenni, teljes jelenléttel, hogy az egészet átrezegteted magadon, eszméletlen munka. Ezt nem tudod megcsinálni naponta hússzor. Sőt, ha csak a tágulást nézzük, őrület, mi megy végbe. Ahogy a méhszáj tágul, vele együtt tágul a tudat, miközben a fókusz beszűkül. Ez egy nagyon érdekes, DNS-spirál szerinti működés, egy katartikus, alkimista folyamat, amiben megszületik az anya.
Valójában két kapun megy keresztül, először az életén, mert életet ad, ugyanakkor átmegy a halálkapun is, mert a lány meghal, és megszületik az anya. Nemcsak a gyerekét, hanem saját magát is megszüli.
Valójában ott egy beavatás történik. Mert ha valaki már egyszer szült egy gyereket, az mindig anya marad. Bármi is történik a gyerekével, nem tud visszamenni az azelőtti állapotba. Pont ez a problémája ennek a gyermeklelkű társadalomnak, hogy ezeket a beavatásokat nem éljük meg, ennélfogva ott maradunk kamaszszinten verekedve. Bármilyen gazdasági szektorban vagy szervezetben dolgozom, a legtöbb probléma abból fakad, hogy nem avgy nehezen vállalják a felelősséget. Nincs lehetőségünk felnőni, mert mindig valaki kiment a felnövésből. Ha a másik oldalról nézzük, egy orvosnak naponta 40-50 nőnek a hüvelyébe be kell nyúlnia. Ezt nem lehet feldolgozni, mert ha beengedem, megőrülök. Úgyhogy ennél fogva lehasítom, építek egy falat, és elkezdek robotként, érzelemmentesen működni. A másik a megmentés, hogy megmentjük az anyát attól, hogy anya legyen. Ha végignézzük, a védőnői szolgálattól kezdve az óvoda, az iskola, az érettségi, a pályaválasztás meg minden arról szól, hogy majd megmondja valaki, és akkor kívülről megkérdezzük, hogy mi legyen. Ritka az olyan szakember, aki visszafordítja a tükröt, és azt mondja, hogy jó, most ez a helyzet van, és te mit szeretnél? Te mivel lennél boldog? Téged mi táplálna? Mert Mirát a cranio táplálja, engem a psziché, meg most újonnan az ötvösség.
– Még egy fontos dolog történik a szülőszobán, azzal, hogy világra hozzuk a gyereket, a halálnak is átengedjük. Talán a folyamat közben ez még nem tudatosul, de utána ezt is fel kell dolgozni, és már ott elengedi a nő kezét a társadalom.
D. R.: – Az egyik kismamám az átmeneti szakasz végén egyszer csak felüvöltött, hogy „utálom, hogy a halálnak szülök gyereket!”. Ez a mondat így megállt a levegőben: úristen, ez tényleg igaz! Hihetetlen erő, hogy ő ezt ki merte mondani, és egyből meg is született a gyerek. Valójában ezzel a félelemmel minden anya megküzd, csak nem beszélünk róla, annyira tabu. Én az antropozófián keresztül találtam egy olyan filozófiát, amiben látom a forgást. Mivel a semmiből jöttünk és a semmibe megyünk, ennélfogva mindig csak a most van. Ami felszabadító, merthogy innentől teszem, amit tudok, ott, ahol szükség van rá. A másik oldalról meg érzékelem azt, hogy ezek a kapcsolatok vannak, nem csak testi szinten. Sőt, nekem az a megélésem dúlaként, hogy engem a kisbaba keres. Az ő intuícióján és szükségletén keresztül talál meg az anya. Nem véletlenül választja az a kisbaba azokat a szülőket sem, akiken keresztül megérkezik. Miért van az, hogy sok házasság tönkremegy szülés után? Talán annak a gyereknek annyi volt a célja, hogy azokat a tulajdonságokat, azt az eszköztárat, amit a két szülőtől össze lehet varázsolni, azt magába bevarázsolja, mert arra van szüksége az életútjához. Én ezzel a hitrendszerrel tudok élni, azóta tudom azt, hogy sok mindent adhatok a gyerekeimnek, de életet nem. Segíthetek nekik a céljaik megtalálásában, a kihívásaikban, a vigasztalásukban, a boldogságukban tudok osztozni, de az én életemet sem én teremtettem meg magamnak, akkor hogy tudnék másnak életet teremteni? Ettől átadom magam egy akármilyen felső erőnek, és higgyen bárki bármiben, ott tud megszületni a szülésben is a csoda, amikor ezt mi megengedjük magunknak. Vidd, csinálj a testemmel, amit akarsz, mert tudom, hogy a saját utamon vagyok, én átadom az irányítást valakinek, aki jobban tudja, mi a feladat, mint én magam.
G. M.: – Az út, amit én bejártam itt az elmúlt 20 évben, abban biztos, hogy a nagylányom keze is benne van. Megdöbbentő élmény volt, amikor azt éreztem a halála után, vagyis amikor már egy kicsit beengedtem azt, ami történt, hogy szinte visszaköltözik belém. Volt egy ilyen pillanat, és azóta csinálom, amit csinálok. Én a craniónál szoktam megélni ilyen végtelenséget. Ez a dinamikus nyugalom szinte olyan, mint egy mozdulatlan víztükör, és ezt a mezőt érzékelem, illetve ebben vagyunk együtt a klienssel. Ebből a szintből indul el a fogantatás, maga a magzati fejlődés is, aztán a hosszú árapály mezője és erői támogatják, még a szülés folyamatában is. Csak átadjuk magunkat annak, hogy a mező tegye a dolgát, és mi lehetőleg ne avatkozzunk be, ne csináljunk semmit. Látszólag én nem csinálok semmit, de a gyengéd érintéssel támogatom a babát abban, hogy a szülés erőinek a hatását föl tudja oldani, és azok az összenyomottságok, amik a szülőcsatornán való áthaladásnál vagy akár egy császármetszésnél érik, oldódni tudjanak.
– Miből látják, hogy a munkájuk működik?
G. M: – Egyrészt a baba reakcióiból, másrészt megtanulunk itt az évek alatt érzékelni, és tudjuk, hogy ez a feszültség oldódik. Tehát egyszer csak azt érezzük a szövetekben, hogy fölpuhulnak és ellazulnak, élettelibb a rendszer és jobban van.
D. R.: – Nekem az a siker mérője, hogy ösztönből vagy tudatból lesz anya az anya. Hogy megerősödik-e ebben a tapasztalásban, vagy elgyengül. De akkor valami másban fogja tudni a megerősödését megdolgozni és behozni. A szülés gyorsítópálya. Ha nem úgy sikerült, ahogy az anya szerette volna, akkor majd az élet sodor neki olyan lehetőségeket, ahol hasonló minőségekben, csak picit lassabban fogja összerakni, és az lesz az ő útja. Valójában az, hogy valami siker vagy kudarc, mindig csak a pillanatnyi megélésen múlik. Mi van, ha mindent sikernek élünk meg? Egyszer csak elkezdünk örülni az életnek. Mert siker az, hogy reggel ki tudunk kelni az ágyból, látjuk a világot, érezzük az illatokat, halljuk a zongora hangját. Aki mondjuk kezek nélkül születik, vagy utolsó stádiumú rákban vergődik, annak baromi sikeres lenne a napja, ha úgy kelhetett volna föl, mint én ma reggel. Ez pont azt mutatja meg számomra, hogy a szülés hatása az élet minden területén ott van. Némán vagy csendesen, de hogyha megkapja azt a figyelmet és azt a fókuszt, ami neki jár, akkor tényleg egy gyönyörteli, eksztatikus élményt tud nyújtani az élet nagyon sok területén, amivel kár nem élni.
– Szintén nagy hiánya a társadalmunknak, hogy nincs benne a tisztelet egymás, a másik teste, határai, az egész lénye iránt. Hogyan lehetne a világunk támogatóbb, együttérzőbb, gyöngédebb? Ezek mind női minőségek, amikre nagy szükség lenne.
D. R: – Szeretet sincs, letisztulás sincs. Azért leszünk segítők, mert érezzük ezt a hiányt, és valahogy szeretnénk kezelni, tölteni, csinálni valamit, és egyre többen érzik ezt a hívást. Sokszor az érzelmi hiányt anyaggal próbáljuk kompenzálni, pedig ezt nem lehet. Lehet sok házad, sok pénzed, lehetnek csilliárdjaid, ha nem érzed magad szeretve, akkor ez csak ideig-óráig jó. Beülni egy új autóba biztos katarzis két percig, amíg kigurulsz a szalonból. De ugyanúgy letojja a galamb, vagy meghúzzák egy hét után. Én iparművész vagyok, mindent képekben látok, ezt úgy képzelem el, mint egy vákuum, ami elkezd lüktetni, teljesen véletlenül olyan, mint egy szülőcsatorna. És ebben a vákuumban kimegy vagy bejön az, amire szükségünk van, vagy már nincsen. Hogyha ez elég dinamikusan lüktet, és hozzánk van becsatornázva, akkor jól lehet vele dolgozni. De ehhez arra van szükségem, hogy saját magammal intimitásban legyek. Ha én nem tudom magammal felvenni a kapcsolatot, hogyan tudnám fölvenni a másik emberrel? Így lesz a szülésből egy teljesen mechanikus dolog, és akkor szex közben sem a lelkek találkoznak, hanem a genitáliák. És ott az elutasítástól való félelem, attól is félünk, hogy a pszichológus elutasít, ezért nem megyünk el terápiába vagy cranióra vagy táncolni vagy dúlaképzésre, hogy kezdjünk valamit a lelkünkkel. A szülés tulajdonképpen egy térkép az élethez. Úgy vagyunk ebben, mint az életünk más kihívásaiban. Ezért is van ennyire tabusítva, mert ha ezt az információt megélnék a családok, és mindegy, hogy a férfi vagy a nő, mert a férfi ugyanúgy táplálkozik belőle, őt ugyanúgy anya szülte, és ugyanúgy lesz belőle apa, vagy tanár, vagy orvos. Tehát ez nem a nők, hanem az egész társadalom felemelkedéséről, felnőtté válásáról szól.
– Júniusban lesz egy konferenciájuk, melynek része két szakmai workshop, egy filmvetítéssel egybekötött kerekasztal-beszélgetés és egy szülöknek szóló workshop a jogaikról a szülészeti ellátásban. Vajon ezt a dokumentumfilmet, az Orgazmikus szülést lehetne-e iskolában vetíteni? Mert most legfeljebb az abortuszt bemutató Néma sikolyt vetítik.
D. R.: – Ami borzasztó, de már azt se lehet. Nekem is megvan a „szex-ed” továbbképzésem, mégsem mehetek be hivatalosan iskolákba, mert majd a kormányrendelet fogja meghatározni a végzettséget, ki az, aki majd bemehet, de az a rendelet máig nem született meg. És mily meglepő, hogy kamaszkorban az önismeret a szexualitásra alapul. Most az a filozófia, hogy a szülőkre kell bízni a gyerekek szexuális nevelését, a vallásuk, egyéb meggyőződésük szerint. Szülő legyen a talpán, aki a mai információs káoszban tud értelmeset mondani. Ráadásul ilyenkor az embernek saját tapasztalataihoz kell visszanyúlni. Mi van, ha nekem sem kielégítő a szexuális életem? Mit adok át én a gyereknek? A saját traumáimat? A szülés ugyanúgy a női szexualitás része, mint a szex. Ugyanazok a hangok vannak, ugyanazok az érzetek, és ugyanazok a hormonok mozognak. Hát naná, hogy csúnya dolog élvezni ezt, nem? Mennyire rebellis élvezni az életet?
– A szülés eközben politikus is, ennek kapcsán olyan témák jönnek be, mint az emberi jogok, női jogok vagy a betegjogok, amikről szintén lesz szó a rendezvényen, miközben az Orgazmikus szülés azért elég bizsergető cím.
D. R.: – Ugyanez a könyvnek és a filmnek a címe, és a workshopnak is, amit Debra Pascali-Bonaro, az én amerikai mentorom fog tartani. Amikor ezt a filmet elkészítette, olyan címet akart adni, amire felkapják a fejüket az emberek. A mi célunk az, hogy informáljuk az embereket. Hogy ne görcsös fennakadás legyen, és ne kiszolgáltatottság, hanem lássák azt, hogy van választásuk, kérdezhetnek, dönthetnek, hiszen ők viszik haza a gyereket. Az orvos vállalja a felelősséget a hivatásáért, hogy a legjobb tudása szerint ellátja a feladatát, és az anya vállalja a felelősséget a döntéseiért. Hogy ezt gyönyörben is meg lehet élni, az a cseresznye a hab tetején.
– A nők hány százaléka éli át az orgazmikus szülést?
D. R.: – Elég magas, több mint 20 százalékos arányban van orgazmus szülés közben. De ha epidurális érzéstelenítés van, műtét van, ha nem adnak teret az anyának, vagy leszedálják, akkor hogy élje ezt meg?
G. M.: – Nekem még az idő nagyon fontos. Én eleve lassabb ember vagyok, pedig baromi gyorsan jár az agyam, de ha nem adnak időt, akkor bestresszelek. Ugyanez a helyzet a babával meg az anyával is, hogyha nem adják meg az időt, mert gyorsan menni kell, itt vár már a következő anya, akkor ott minden elromlik, vagy nem tud a folyamat úgy kibontakozni, ahogy egyébként megtörténne, ha az anya és a baba is elegendő teret és időt kaphatna.
– Kiknek szánják a rendezvényt?
D. R.: – A workshopot és az Emberi jogok a szülészetben beszélgetést a szakembereknek, de nemcsak dúláknak, hanem szülésznőknek, orvosoknak is. Bárkinek, akik nőkkel foglalkoznak, sok terapeutának és mentálhigiénés dolgozónak többet kéne tudni a szülésről. Vagy akár a szociális munkásoknak, családsegítőknek. Aki nőkkel kapcsolódik, az sokat fog vinni ebből. A program nem csak a szülésről szól: aki az életben akar gyönyört találni, az inspirálódni tud. Én szeretném már azt látni, hogy amikor a társadalomban beszélünk arról, hogy orgazmus, menopauza, szex, szülés, hüvelyi folyás, merevedési zavar, vágyak felturbózása, akkor ne úgy viselkedjen a társadalom, mint a kiskamaszok. Elég keserű az életünk, hogyha nem tudunk arról beszélni, hogy hogyan tudunk önmagunknak örömet szerezni, és ezen keresztül a környezetünknek örömet adni. És hogy azt miben éli meg valaki, a munkájában, a párjával, a szülésében, bízzuk rá! Mert az orgazmus, az a szenvedély, a flow-élmény, sok neve van, és sok arca. Mindenhol ott van, amikor megvan az a húzóerő, ami bevisz, erőt ad, lelkesít, és fölrobbansz benne, és ezt így megélni és benne lenni, hát ez... ó!
– Nem is kell ehhez meztelennek lenni.
D. R: – Csak lélekben, önmagunk előtt.
Infó: Orgazmikus szülés filmvetítés és workshop, illetve Emberi Jogok a Szülészetben workshopok, 2015. június 12–16. Budapest, MagNet Közösségi ház. Bővebben: orgazmikusszules.hu
