Bár többen és többször feljelentették az Orbán-kormányt közveszéllyel fenyegetés, rémhírterjesztés, közösség elleni uszítás miatt, a miniszterelnök eddig „ügyesen” lavírozott a jogszabályok tengerén. Nem sikerült érvényesíteni az igazát a Párbeszéd – Zöldeknek sem 2023-ban, amikor a választás előtti napokban azt mondta a Kossuth rádióban a kormányfő, hogy a „baloldal továbbra is háborúpárti.” Ez akkor sem volt igaz, és azóta sem az, hiszen Ukrajna sem háborúpárti azért, mert védekezik az agresszorral szemben. Viszont a szuverenitásért élő-haló Fidesztől merőben furcsa, hogy (Trump szívének kedvesen) Putyin helyett Zelenszkij a heves bírálata tárgya.
Orbáni indoktrináció
Majtényi László jogtudós, egyetemi tanár erről szólván különbséget tesz az egyén és a kormányzat önkifejezésének szabadsága között. „A véleménynyilvánítás és a szólás szabadsága emberi jog, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint érték- és valóságtartalomtól független, tehát nagyon tágan értelmezett jog. A kormányzattól nem vitatható el, hogy van valamiféle beszédjoga, ami sokkal szűkebbre vont kommunikációs jog, mint ami a véleménynyilvánítás szabadságaként az embereket megilleti.
A kormányzatnak alapvetően tájékoztatási kötelezettsége van, és kifejezetten tiltott az, hogy politikai indoktrinációt, magyarul agymosást, propaganda-hadjáratot folytasson akár az ukrán háborúról, akár a járványhelyzetről vagy a társadalom egyes csoportjainak a minősítéséről.
Amikor azt mondom, hogy az egyes ember és a kormányzat joga elválik, azalatt azt is értem, hogy amikor a kormányfő véleményt nyilvánít, akkor az ő véleménynyilvánítási szabadsága is ekként értelmezendő. Tehát a fajkeveredés elutasítása („mi nem vagyunk kevert fajúak”, 2022) vagy a társadalom egyes csoportjainak vérszívóként említése („Gazdaállat híján meg vannak számlálva a napjai”, 2016, „Átteleltek a poloskák”, 2025) biztosan nem tartozik a kormányfő véleménynyilvánítási szabadsága körébe. Ami pedig az ukrán helyzetet illeti: azt nem tartom alkotmányos elveket sértőnek, hogy a pártok egyébként tényszerűen vitatható, vagy akár alapvető értékeket is sértő véleményt nyilvánítsanak. Persze egy alkotmányos demokráciában ennek is megvannak a szabályai. Szabály az, hogy a választási kampány egy meghatározott, rövid ideig tart a választások előtt. A kampányban a kormányzat és az állami intézmények semmilyen formában nem vehetnek részt, mert ez a politikusok és a pártok terrénuma. Ennek ellenére ma Magyarországon az év 365 (szökőévben 366) napját tölti a magyar állam, korlátlan erőforrásokkal, a társadalom gondolkodásának manipulációjával. Ez sok esetben elemi erkölcsöt sértve irányul bizonyos csoportok ellen. Ideértve a melegek vagy a menekültek elleni gyűlölködést, ami nemcsak morálisan, hanem jogilag is elítélendő.”
Majtényi László szerint a rémhírterjesztés és a közveszéllyel fenyegetés nem a legszerencsésebb minősítése a kormánypropaganda ténykedésének. A rémhírterjesztés arról szól ugyanis, hogy közveszély színhelyén, nagy nyilvánosság előtt valótlan dolgokat állítanak vagy valós tényeket elferdítenek. A közveszéllyel fenyegetés pedig a köznyugalom megzavarását jelenti, olyan híresztelést, látszatot keltve, hogy közveszéllyel járó esemény bekövetkezése fenyeget. „Ami inkább felmerülhet, az a Pride-dal kapcsolatban a közösség elleni uszítás. Ez nagyon tényállásszerű. Ennek az elkövetője – az ide vonatkozó tényállásokat véve – nagy nyilvánosság előtt, a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. Az én ismereteim szerint nem ritka, hogy kormánytagokat, miniszterelnököket, hatalmi pozícióban lévő embereket a bíróság jogerősen elítél. De ezek köztörvényes jellegű bűncselekmények esetén szoktak előfordulni. Politikai uszítás miatt inkább a harmadik világban láthattunk eljárást. Emlékezhetünk a ruandai esetre, ahol a hutu többség politikusai a „férgeknek” nevezett tuszik ellen uszítottak, majd több százezer embert mészároltak le. Utána, jó okkal, volt büntetőeljárás a hutu vezetőkkel szemben.”
A jogtudós kiemelte: ezekben az ügyekben Bibóra és Kantra szoktak hivatkozni. „Bibónak van egy sokszor, de pontatlanul idézett mondata, miszerint »Le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet«. Utána kifejti, hogy lehet hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programokat felépíteni. Mégis, a 20. században, és ezt Bibó is elszenvedte, hazugságra épített politikai rendszer volt a nácizmus és a magát kommunistának nevező totalitárius hatalom is. Kant pedig azt mondta, hogy jogi értelemben hazugságnak csak azt a nem-igazságot szabad nevezni, amely közvetlenül megrövidíti a másik ember jogát. Ezek a nehézsúlyú hazugságok.
A Biblia – a mózesi és a kálvinista értelmezés – is ezt mondja a 9. parancsolatban: »Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot«.
Ez nem a füllentésekről és a kisebb súlyú hazugságokról szól – a Biblia idején nagy súlya volt a hamis tanúvallomásoknak, mert ezek alapján embereket végezhettek ki.”
A poloskázó beszéd után többen is feljelentették Orbán Viktort közösség elleni uszítás miatt. A Mindenki Magyarországa Néppárt és a Szabadság Körei civil bázisközösség kereseteit a nyomozó ügyészség elutasította. „Nem kifogásolom az ilyen feljelentéseket, mert ez egy polgári szabadsággesztus azoktól, akik meg merik tenni olyan körülmények között, amikor a bűnüldöző hatóságok a miniszterelnök jogara alatt működnek. Az én magánvéleményem egyébként az, hogy az Orbán-rendszer bukása után sem tartom demokratikus eljárásban támogathatónak az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonását a korábbi, súlyos politikai kijelentéseik miatt. Praktikus okból sem, hiszen üldözött áldozatokként tűnhetnének föl, és a győztes bosszújának tűnhetnének ezek az eljárások. Alkotmánypolitikai vagy politikai morál szempontjából sem tartanám szerencsésnek ezeket. Másrészt az a jobb, ha politikai következményei vannak az ilyen viselkedésnek, és nem jogiak. Gondoljuk meg: a NER-es parlament micsoda szövegeket szavazott meg a 15. alaptörvény-módosításban. Fel lehetne vetni, hogy emiatt egyszer az országgyűlési képviselőket is felelősségre lehetne vonni. Szerintem morálisan mindenképpen, de jogilag nem.
Ugyanakkor a bizonyítható köztörvényes, például vagyon elleni bűncselekmények miatti a büntetőjogi felelősségre vonást, ha büntethetőség megállapítható, természetesen nem kifogásolom.”
Az alapállítást úgy fogalmazza meg a jogtudós, hogy az alkotmányos értékeket súlyosan sérti a közösségek ellen uszító politikai propaganda, és az erről szóló feljelentések most, amikor az elkövetők hatalmon vannak, nem kifogásolhatók. „De a magam részéről – noha vannak olyan elemei, amelyek jogi sérelmek is – ezeket ma sem látom érvényesíthetőnek. Nem bánom azonban, hogy megpróbálják, sőt! De a rendszer bukása után valószínűleg más eszközökkel kell élni. A politikai indoktrináció, a vérmes hazugságok sora – köztük az ukrán uniós csatlakozás elleni hangulatkeltés – politikai termék mind. Ukrajna EU-csatlakozása nyilvánvaló morális kérdés, és keserves magyar történelemmel a hátunk mögött a jóérzésű embernek morális kötelessége támogatni. Ukrajna uniós csatlakozása a legszorosabb értelemben is legalább tízéves perspektíva, ma nincs is a politika napirendjén. A társadalom megtévesztését szolgálja a nemzeti konzultáció és a fürdőszobai csapból is folyó állami propaganda. Ez felháborító, és alkotmányos értékeket sért. De én nem tudok elképzelni ezzel kapcsolatban végigvihető jogi eljárásokat. Utólag pedig komolytalannak gondolom büntetőeljárások lefolytatását ezek miatt. A rendszer bukása után a NER politikusainak alapvetően politikai felelősséget kell viselniük. A jog hatóköre korlátozott; van, amire való a büntetőjogi felelősségre vonás, és van, amire nem. Megint más a köztörvényes bűncselekmények sora, amelyek nem a politikai propaganda körében értelmezendők. Ezekben Nyugat-Európában sem ritkaság a felelősségre vonás.”
Jogállam-újrakalibrálás
„Ebben az esetben sem a jog fogja ezt a helyzetet megoldani” – jelezte kérdésünkre Fleck Zoltán jogszociológus. Kifejtette: a rémhírterjesztéshez szükséges a közveszély helyszíne és a közlés arra való alkalmassága, hogy pánikot keltsen. Háborúpártinak nevezni az ellenzéket, sőt hazaárulónak, nem alkalmas arra, hogy megzavarja a köznyugalmat, még ha nyilvánvalóan hamis is. A kormányzati propaganda elleni harcban nem a büntetőjog lesz segítségünkre, ám azt intenzíven használatba veheti a hatalom. A hazaárulás tényállásának büntetőjogi használata a küszöbön áll, éppen előkészítik rá a közvéleményt.”
A jogszociológus szerint a tömegek félrevezetése, sőt hergelése szokásos eszköze az autokratikus politikának. „A Bayer–Menczer–Gulyás trió minapi szövegelése után bármi erőszakos esemény történt volna, a büntetőjogi felelősség megállt volna (közösség elleni uszítás). Már sporadikusan jelen van az erőszak a Tisza-aktivisták ellen” – mutatott rá Fleck Zoltán. Hozzátéve: a féktelen állami propaganda vezethet erőszakhoz, amely a nemzetközi gyakorlat szerint is súlyosan jogszerűtlenné teszi a politikai beszédet. Könnyen lehet bizonyítani, hogy egy politikai beszéd következtében szabadulnak el az indulatok és történik valami erőszakos cselekmény. Megjegyezte az is, hogy a romagyilkosságok ügyében is fel lehetett volna találni a rasszizmusra felbujtó politikusi szövegelőket.„Nem a büntetőjog vezet ki ebből a politikai válságból, hanem egy rendszerváltás. A kormány totális korlátnélküliségét a jogállam újrakalibrálásával lehet elérni majd, egy új alkotmányozással.
Az autokratikus rezsim nagytakarítása megfélemlítő hatású, és nincs kizárva, hogy az erőszakgépezetet is bevetik (rendőrség-ügyészség-bíróság), és csak remélhetjük, egy az utolsó lépcsőben többnyire elesnek a vádak.
De a gépezet politikai használata csőre van töltve.Remélem, megúszunk minden véres erőszakot, de ez nem a hatalmon levők önmérsékletén és nem a jogon múlik, mert mindenre képesek a hatalomtól megfosztás rémétől rettegve, és kezükben az összes lehetőség a jog működtetésére, illetve megváltoztatására egyelőre az az ő fegyverük.”
Poloskázáson is túl
Bárándy Gergely ügyvéd 2006 és 2018 között az MSZP országgyűlési képviselőjeként közelről, folyamatában tapasztalhatta meg a közbeszéd eldurvulását. Véleménye szerint jogi szabályozással nem nagyon lehet gátolni a politikai gyűlöletbeszédet, rágalmazást. A két kategória már önmagában is pontos definícióra szorul. „A rágalmazásnál, becsületsértésnél egy konkrét személy vagy konkrétan meghatározható tagokból álló személyösszesség becsületét csorbítja valaki. A gyűlöletbeszéd esetében kisebbségek vagy éppen többségben lévő társadalmi csoportok a célpontok. Amikor valaki antiszemita megjegyzéseket tesz, homofób, rasszista kifejezéseket használ, konkrétan nem beazonosítható tagokból álló személyösszesség becsületét, emberi méltóságát sérti meg, vagy kelt gyűlöletet ellenük. Klasszikusan ezek a csoportok nemi, faji, vallási, nemzetiségi alapon beazonosítható személyösszességek, de véleményem szerint ennél tágabban is meghatározható a sértettek köre. Ilyen lehet például egy szakmai csoport, egy hivatásrend, avagy valamely más érték-, avagy érdekközösségen alapuló személyösszesség. Ha a gyűlöletbeszéd Magyarországon bűncselekmény lenne, a bírói gyakorlat alakíthatná ki, hogy melyeket és milyen alapon lehet célcsoportnak, sértettnek tekinteni. S különösen igaz ez politikai közösségekre. Divat például ma ügynöknek, hazaárulónak bélyegezni közösségeket. Legyenek azok civilek, a jobb- vagy baloldal, úgy általában az ellenzék stb. Az ilyen általános, nehezen körülhatárolható csoportok megsértése szerintem inkább a jó ízlést sérti, mint hogy büntetendő cselekménnyé szabadna tenni.”
A volt képviselő úgy véli, a közbeszéd színvonalát mindenkor a politikai elit határozza meg. Az ellenzéki is, de hangsúlyosan a kormányzati. És ez gyűrűzik tovább a politika és a társadalom alsóbb szféráiba. „Jogászként is azt mondom, hogy amikor a politikai mainstream gyűlöletkeltő retorikát használ, az nem jogi probléma. Amikor a politikai elit nem csupán ízléstelenül alpári, hanem az emóciókra ható, gyűlöletet szító célzott retorikai támadásokat indít egyes társadalmi csoportok ellen, a jog nem megfelelő eszköz a jelenség visszaszorítására. Nem hiszem, hogy van ember, aki komolyan gondolja, hogy a jog eszközeivel, egy becsületsértés vagy gyűlöletbeszéd miatt megindított büntetőeljárással és egy abban kiszabott pénzbüntetéssel lehetett volna megállítani Goebbelst, amikor a zsidókat dehumanizálta, vagy Rákosit, amikor a kulákok ellen uszított. S még kevésbé, hogy az ezzel elindított társadalmi és politikai folyamatokat más mederbe lehetett volna terelni vele. A jog eszközeivel akkor lehetne hatékonyan fellépni, ha a gyűlöletbeszédet egy-egy ember vagy valamilyen kisebb csoport alkalmazza, mint egykor a Magyar Gárda, a politikai szféra szélsőséges elemei. Már ha Magyarországon a gyűlöletbeszéd bűncselekmény lenne… A büntetőjog hatékony eszköz annak szankcionálására, amikor egy normálisan működő társadalomban deviáns emberek megsértik a közösség normáit.
Amikor egy állami vezető uszít, az nem büntetőjogi szakkérdés, hanem az állami rendet és a társadalmi békét veszélyeztető jelenség.”
Mindez arra utal, hogy bizonyos szinten morális kérdésről van szó. Akkor viszont felmerülhet, nem lehetne-e megalkotni a politikusok számára egy erkölcsi kódexet, amely tiltaná számukra az izgatást, rágalmazást. Bárándy Gergely szkeptikus a felvetéssel szemben. „Az etikai kódexek mindig annyit érnek, amennyit betartanak belőlük – érvel a volt képviselő. – Ráadásul a politikában nem egy hagyományos szakmai közösségről beszélünk, ahol ilyesmire van pozitív példa. A politikusok nem alkotnak szakmai közösséget. A népképviseleti szervek összetétele vegyes, a legkülönbözőbb szakmák gyakorlóiból áll össze, tagja lehet bárki, végzettségtől függetlenül. És ez így helyes. A politikai pártok pedig egymással élesen szemben álló hatalmi csoportosulások, nem pedig egy szakmai közösség. Egy ilyen kódex megalkotása, de még inkább annak betartatása ebben a körben, annak jellege miatt nem reális célkitűzés. A pártok felelőssége, hogy alkalmas jelölteket állítsanak, s a választóké, hogy olyat válasszanak meg. Demokratikus jogállami keretek között pedig a pártok saját etikai bizottságai zárják ki a gyűlöletkeltő politikusokat, mert magatartásukkal megsértik a politikai közösség alapszabályban foglalt értékeket, s a közösségnek politikai károkat okoznak. Ha ez egy kormánypárt esetében nem így történik, sőt, ezt a beszédet várják el képviselőktől, nagy a baj. S még nagyobb akkor, ha maga a kormánypárt elnöke, a miniszterelnök beszél így. A miniszterelnök „poloskázós” beszéde nem retorikai vagy jogi probléma. Egy ilyen ember ne legyen miniszterelnök.”
Mennyiben segíthetné a szabályozást a parlamenti házszabály szigorítása? „Semennyire – állítja határozottan a jogász. – Létezik házszabályi rendelkezés a parlamentben megvalósított gyűlöletbeszéd szankcionálására, de semmi haszna. Fogadok, hogy az olvasók százalékban sem mérhető kisebbsége tud ennek a létezéséről. Pedig ha alkalmaznák, lenne hírértéke. A parlament nem független bíróság, döntéseiben a többség akarata érvényesül.
Jól látszik, hogy a korlátozó szabályokat most is csak arra használják, hogy az ellenzéket szankcionálják. Kormánypárti képviselőt sohasem.
Most éppen a fáklyázásért kaptak ellenzékiek összességében 80 millió forint büntetést. A parlamenti döntést pedig nem bírálhatja felül senki, nincs jogorvoslat.”
A politikai közbeszéd azonban olyan mélyre süllyedt, a gátlástalan vádaskodások olyan szinten ingerlik és osztják meg a társadalmat, ami szinte elviselhetetlen. Mi mozdíthatná elő a jelenlegi állapotok megváltozását? „A választás. Az ilyen típusú vezetőket a választópolgároknak le kell váltania – fogalmaz egyértelműen Bárándy Péter. – Ha egy miniszterelnök a személyiségfejlődésében eljutott oda, hogy képes átlépni az uszítás határát, onnan szerintem nincs visszaút. Ahelyett, hogy maga szabna gátat a politikai közösségében az efféle szólamoknak, rossz példát mutatva, kikövezi az utat a gyűlöletbeszédnek, a politikai célzatú rágalmazásnak a hívei számára. A közelmúltban a történelmi tragédiák szavakkal kezdődtek. Ezúttal jó lenne időben kapcsolni. Ma még jobban megbocsátom az ellenzéknek, hogy időnként átveszi ezt a penetráns stílust. De én leszek az első, aki választópolgárként minden általam elérhető fórumon számon fogom kérni tőlük, ha kormányzati vezetőként is ezzel élnek majd. Egy nagy különbség azonban van a kormányoldal és a mai ellenzék között. A stílus néhol hasonló ugyan, de ellenzéki oldalról nem hallok társadalmi csoportok, kisebbségek, szakmai közösségek ellen uszító beszédet. És ez a lényegi különbség.”
Stratégiai pereskedés
Bencze Mátyás jogszociológus kutató szintén szűkösnek látja a jelenlegi jogi eszköztárat, mégis úgy gondolja, élni kell velük. „2023-ban fogadtak el egy Btk.-módosítást, amely kimondja, nem lehet büntetni, ha valaki közéleti vitákban tesz rágalmazó vagy becsületsértő kijelentést, mert ennek lehetősége a szabad vita feltétele. Ez komoly védettséget jelent, hiszen ha egy ilyen vitában fogalmaznak meg hamis állítást, csak nagyon szűk körben lehet büntetőjogilag szankcionálni. Polgári úton persze lehet sérelemdíjat kérni jó hírnév megsértése miatt, de ez komplikált, hosszú, költséges eljárás. Nagyon nehezen megragadható a közvélemény manipulálásának az a határa, amelynek átlépése már büntetőjogi megtorlást kíván, és egy ilyen tényállást visszaélésszerűen is alkalmazni lehetne. Ezzel együtt azt mondom, amit lehet, meg kell próbálni, mert ha soha senki semmiért nem tesz feljelentést, semmi sem fog változni. Élni kell minden jogi lehetőséggel, és figyelni, a bíróságok milyen döntéseket, ítéleteket hoznak, mert azokról lehet nyilvános vitát folytatni, mérlegelni, mennyire voltak megfelelők. Ami persze nem garantál azonnal politikai hatást.”
Járható útnak tűnik, s alkalmazására volt is példa, amikor a rágalom alapján jelentenek fel valakit, hogy az eljárás során tisztázódjon ártatlansága. „Ezt úgy hívják, stratégiai pereskedés – magyarázza Bencze Mátyás. – Ekkor a feljelentéssel valójában az a célunk, hogy a közvélemény előtt igazoljuk, a vád alaptalan, ami abból derül ki, hogy nem indított nyomozást az ügyészség, vagy a bíróság felmentő ítéletet hozott. Ez a jogi eszköz is rendelkezésre áll politikai ügyekben, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a hamis állításokra. Az érintett politikai erő stábjának kell mérlegelnie, megéri-e ez a lépés a befektetett költséget, energiát, kockázatokat, nem sülhet-e el esetleg visszafelé.”
A jelenlegi jogi eszközök kevéssé alkalmasak a jelenség kezelésére. De ez vajon azt is jelenti, hogy a jogásztársadalmat nem is foglalkoztatja a kérdés? Bencze szerint az a probléma, hogy egy jó szándékú jogalkotási terméket is lehet ellentétes cél érdekében használni.
„Láthatjuk az Alkotmánybíróság esetében is, hogy ha olyan emberek működtetnek jogállami kontroll céljából létrehozott testületet, akik elkötelezettek a hatalmon lévő pártnak, megszűnhet a szerv ellensúly funkciója.
A joggal önmagában nem sokra megyünk, ha nincs mögötte egy olyan jogászi kultúra, amely képes háttérbe tolni saját politikai attitűdjeit.”
Bencze Mátyás szerint bizonyára hatékony lenne, ha a társadalom maga tudná kiküzdeni a védekezőmechanizmusokat, de ez sem egyenes, zökkenőmentes út. „Az amerikai doktrína sokáig nagyon tágan értelmezte a szólásszabadságot – jegyezte meg a szakértő. – Ott olyan eszméket is lehet hirdetni, amelyeket egy európai jogrendszerben nem. Úgy voltak vele, az eszmék piacán mindenki elmondja, mit gondol, aztán nyilvános vitákban kiszűrődnek az ostobaságok. Ez a fajta elképzelés éppen most omlik össze. Ezért mindenképpen szükség lesz arra, hogy a jog is beszálljon a kérdés kezelésébe. Sok függ majd attól, meddig képesek a jogászok elmenni a jogállam védelmében. A hazai jogásztársadalomban nagyon erős az a szakmai ethosz, hogy a jog alkalmazásával kell foglalkozni, kerülve a politikai kérdéseket. Ezt hívják legalizmusnak. Előnye, hogy egyik politikai oldal sem tudja befolyásolni a szakszerű működést. Negatívuma pedig az, hogy a terület kevéssé reagál valós, felbukkanó társadalmi veszélyekre, problémákra. Ennek több jele van már, az egyik legfrissebb a magyar állammal szemben benyújtott keresetlevél.”
